Újra kezdtem nézni nemrég a HH-t (Vajon lesz e II. évad? És vajon akarom e azt én látni?)és hát mittudomén...pff...meg chh...unaloműzés, szorongás, elmebetegség. Semmi értelme.
Csak én és a kaotikusságom :S
Sajnálom...(nem olvastam át, biztos van benne elírás és az ékezeteket is majd a MÁV hozza)
Angst, religious guilt, dark past, past abuse, sadness, loneliness, religion, biblical references, mental health issues, prayers, daydreaming, self discovery, tears, crying, fantasy, dysfunctional family, 1700's stb.
*__^^*^^__*
- Hasonlítasz az édesanyádra...A szemed...a hajad...a viselkedésed...
Ezt Constance néni mindig mosolyogva mondta, emlékekkel a szemében.
És Isaac ezt elhitte. Elhitte hogy törèkeny alkata, sápadt bőre, ködös kék szemei, sötét haja mind örökség anyjától. Mást nem tehetett, nem emlékezett a nőre, mindössze két esztendős volt mikor betegségben elvesztette őt. Apja a veszteség miatt képtelen volt gondját viselni, akkor került anyai nagynénjéhez, aki saját két gyermekével együtt nevelte őt. Isaac nem szenvedett hiányt semmiben sem és sokszor úgy érezte ő is ehhez a családhoz tartozik, holott nagynénje mikor felőle kérdeztek ezt válaszolta:
- Ó nem, ő nem a sajátom, a testvérem árván maradt gyermeke. Az apja érte fog jönni hamarosan...
És ez így is történt. Évek teltek el ugyan, de egyszer csak egy komor külsejű, megviselt kinézetű férfi jelent meg Constance házának tornácán. Talpig sötét ruhában, a fején kalappal. Isaac számára idegen volt, párszor látogatta csak meg, míg távol volt tőle.
- Sok a munka a háznál, nehezen győzöm egyedül, szükségem van a fiúra...
A hangja kimérten és csendesen szólt. Constance és a férje James megszeppenve néztek össze, de tudták mit kell tenni. Rövidesen Isaac útra készen állt, a legrendezettebb (és egyetlen) ruhájában. Constance néni rózsafüzért csúsztatott a fiú kabátjának zsebébe.
- Legyél jó fiú Isaac, csak úgy mint itt! Segitsd apádat és sose felejts el az imákat, amiket tanultàl!
A fiú félve, bizonytalanul indult az apja felé, akit nem is ismert, léptei halkan koppantak a tornác korhadt lépcsőin.
- Isten áldjon!
Intett neki a nénikéje. A szekér pedig kíméletlenül elindult vele régi-új otthonába.
Az elszigetelt, falu szélén álló kis ház más volt mint amiben Isaac eddig élt. Az épület nyomasztó csendje szinte fizikainak tűnt. Súlya és textúrája volt, mint apja köpenyének anyaga, sűrű és áthatolhatatlan.
A napok egyformák voltak, átszőtte a perceket a hallgatás és a magány, aminek hálója két idegen között feszült. A hajnali és késő esti hosszú, suttogott imák, a kása és a leves savanyú illata, végtelen órák a ház mögötti csirkeetetőknél és farakásoknál. Isaac apja csak akkor beszélt, ha utasításokat adott, vagy a szentírást olvasta fel. A gyász, szeretett felesége iránti sosem fakult meg, lelkét megkeményítette, vonásait gránittá változtatta.
Isaac döbbenetes hasonlósága az egykor szeretett nőre egy dacos, hangtalan, még mindig fájó emlékeztető volt veszteségére. Nem tudott, nem akart erről beszélni. Valójában semmiről sem akart beszélni és Isaac úgy érezte ezzel mind magát, mind őt lassan öli meg. A némaság, mint egy harmadik lakó, éppúgy jelen volt, mint ő és az apja.
Belső nyugtalanság alakult ki benne, álmokat látott, amik élénkebbek voltak mint valaha. Ezek segitettek az ébren töltött óráit, a nehéz házimunkát és apja szigorát, hidegségét elviselni.
Álmodott az anyjáról, Constance néni kedvességéről, ahogy a haját simogatta néha, James bácsiról, aki meleg mosolyával többször a kovacsműhelybe vitte megmutatni a munkáit.
Később Isaac másmilyen álmokat is látott. Egy társról, egy halk, félszeg nevetésről, egy kéz puha érzéséről, ahogy az ő kezére csúszik, egy váll melegéről, egy ölelés erejéről. Olyan részletes volt! A kamilla és levendula illata úszott a levegőben, ahogy a fény megcsillant a titokzatos sötét hajszálakon. Isaac minden ilyen álom után béke és izgalom keveredésével ébredt, de a reggeli ködhöz hasonlóan az álom utohatása elpárolgott abban a pillanatban, hogy a szemei a szobája szürkeségére nyíltak. Az ablakon hajnali fény áradt be, végigszóródva a falakon, a padlón, az éjjeliszekrényén lévő biblián. Az újból rátört üresség súlya hamar visszaszállt mellkasára.
Ahogy a napok teltek és nyirkos őszbe fordult az idő, mintha a percek vánszorgtak volna. Isaac azon kapta magát, hogy napközben is az ábrándozásokban időzött. Miközben a tüzifát hordta, az állatokat etette, vagy templomi szolgálatot teljesitett, az elméje vadul száguldott. Elképzelte, ahogy elmagyarázza zavaros gondolatait valakinek, aki kiváncsian odahajol hozzá és érdeklődik.
Az apja néha tettenérte amikor kék szemei a távolba bámultak és ajka apró megfejthetetlen mosollyal felfelé kunkorodott.
- A tétlen kezek és a tétlen elme az ördög műhelye! – csattant fel ingerülten a férfi.
A hangja olyan volt, mint a vastag jég repedése. Érzelemmentes, elutasitóan merev. 
De Isaac elméje nem volt tétlen! Egy kétségbeesett, zűr-zavaros zug volt, egy műhely, amely egy olyan világot alkotott, ahol nem volt egyedül. De ez a menedék, egy ingatag talajra, egy törésvonalra épült.
A szakadék mintha valóságos lett volna és Isaac egyenesen rohant a mélysége felé. A kemény napi munka, a pislákoló gyertyafényben mondott zsoltarok odaadó világa csak tehetetlenül sodorta őt, míg szemei mögött, a fejében titkos vonzalomról és jövőbeli találkozásokról szóló történet szövődőtt. Vibráló, szerető, elevenen égette őt fel.
Isaac-et télen egy lázas betegség hetekre ágyba kényszerítette. Az apja nem mutatott érzelmet akkor sem, tette amit kell, dolgozott tovább (most éppen a sok hó súlya alatt bedőlt templomtetőn munkálkodott a többi falusi férfival). Nem volt extra törődés, csak némi teát hagyott egy csorba bögrében Isaac számára és sok sok órányi egyedüllétet a kandallóparázs mellett.
Isaac ágyában fekve, a fantáziákba menekült. Gondolt valakire, akinek nem volt igazi arca, de szilárd jelenléte volt, ami mindennél többet ért. Egy dallamos lágy hang, amely nem kötelességként, hanem ajándékként ejtette ki a nevét. Elképzelte a közös meleget egy takaró alatt, a hozzá préselődő test határozott konturját, az ölelés kísérteties nyomását, a szív fantomdobbanasát az ő szíve felett.
Kuncogast hallott, majd nyöszörgést, ami a konyháig visszhangzott a súlyos csendben. Ezek a látomások élethűek voltak és olyan érzéseket, változasokat hoztak magukkal, amiket Isaac nem tudott figyelmen kívül hagyni. Pedig tisztában volt azzal, hogy ez helytelen, hogy ha apja rájönne erre, megfenyitené. A szíjjal, vagy a puszta kezével, ahogy akkor tette ha Isaac hibázott az imádságoknál, ha nem dolgozott elég gyorsan, vagy hatékonyan.
De egy lehetséges büntetés lehetősége sem fogta vissza, hogy bűnös önfelfedezést tegyen.
A takaró szorosan tekeredett köré, olyan fullasztó közelséggel, hogy alig kapott levegőt. Ujjai saját vastag tunikája anyagába kapaszkodtak, imitalva egy ölelést, mintha soha nem tudná többé elengedni. Ruhája durva gyapjúja elvegyült a képzeletbeli puha érintéssel. Furcsa mozdulatokat tett, újra meg újra. Mintha a teste tisztában lett volna azzal amivel az elméje még nem. Nem tudta pontosan mi ez, csak azt tudta, hogy akarja...
Panaszosan nyöszörgött, de nem tehetett róla, nem tudta megakadályozni ezeket a reakciókat.
Arra gondolt, hogy ajkak csúsznak a láztól meg forró arcára, olyan közel a szájához. Nedvesen, megnyugtatóan, míg kezek túrnak izzadt hajába.
- Szeretlek.
Suttogta egy hang távolról. Nem ismerte fel egyértelműen...talán sosem halotta, talán mégis.
Talán az anyjáe, talán Constance nénié...
Bárkié...
Senkié...
- Szeretlek így. Azért, aki vagy...
Szeretik!!!
És ez a vallomás, ezek a szavak voltak azok, amik átlökték őt egy peremen, ahová még sosem jutott el. A teste megmerevedett, szemei felpattantak és az eddig bűntudat miatt fájdalomba nyúló, elrettentő érzés, most valami mássá alakulva csavarodott el benne. Valamivé, ami éles, tagadhatatlanul valóságos és keserédesen jó volt. Nem húzta őt, hanem elengedte. Maga alá temette. Megpróbált beszélni, de csak egy megtört hang jött ki belőle, valahol a zokogás és az ismeretlen miatti döbbenet között.
A torka összeszorult, a pulzusa rohant, a levegő a tüdejében ragadt, szája néma sikolyra nyílt és a könnyek homályossá tették a látását. Csak a plafon elmosódott, szürkésfehérségét látta. A tettei mögött elképedt és mégis szelíd megbotránkozás volt. Az emelkedést a zuhanás követte, Isaac súlytalanul hevert az ágyán, izzadtan, fel-le járó mellkassal, a nadrágja elején alig látható apró sötét folttal.
A szakadék nem az álmokkal kezdődött, hanem a visszatéréssel. A belső világból a külsőbe való átmenet erőszakos repedéseivel, a józan ész halványulásával.
Az apja szemrehányó hangja semmit sem jelentett már neki amikor a vízhordásról, kerítésjavításról, miséről beszélt, idegenül csengett az Isaac fülében még mindig keringő álomszerű suttogáshoz, vagy kacéran selymes nevetéshez képest. A feladatait elvégezte, teste a mezőn, a ház udvarán vagy a templomban volt, de elméje mindig azon a másik helyen vesztegelt, ahol azt a hangot hallotta, ami elfogadta, nem szidta és nem büntette. Csak akarta és szerette őt...
Màr beleszokott a csendbe, màr ő sem beszélt, csak ha kèrdezte az apja. A falu, az utca, a hàz ahol élt egyre jellegtelenebb lett, színei tompák, összemosódottak. Zord apja, a konkrét dolgok embere, csak lustaságot és szétszórtságot látott rajta. Több munkát követelt, azt gondolván, hogy a tétlenséget ìgy kiűzi belőle. De valójában csak szélesítette az űrt.
És az imák amik villámcsapásként sújtottak le Isaac-re és hasítottak át ábrándjai ködén?
"Ifjúságomnak bűneiről és vétkeiről ne emlékezzél meg...”
Végül megnyugtatták őt és nem növelték lelkiismeretfurdalását.
"Dicsérlek téged, mert csodálatosan és félelmetesen alkottál meg..."
"Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem...."
De a tiszta szív és erős lélek sem tudott mindentől védelmet nyújtani.
Főleg az emberi gonoszság ellen nem...
Isaac félelemtől dobbanó szívvel, sápadtan, csodálkozó tekintettel bámulta és ellenállás nélkül engedte hogy az öreg molnár elkapja vékony csuklóját és egész testét a falhoz szegezze.
- Ne siess úgy édes fiam...
- De...
Még csak megfelelő szavakat sem tudott kiejteni.
Az Isaac kezében tartott lisztes doboz, amit az apja utasìtására vitt volna el, a földre hullt és szétszakadt, fehér felhő kavargott mindenfelé a hajnali napsugarakkal.
A férfi ujjai mint bilincs fonódtak szorosan csontjaira, erősen markolva őt, vörös zúzódásokat hagyva a bőrén.
- A templomi tennivaló és az apád is várhat...
A molnár elégedetlen vigyorgott, izzadtsagcseppek barázdálták liszttől poros arcát.
- Volna még itt valami...
A férfi a fülébe lihegett, karjai megbonthatatlan ketrecbe zárták és Isaac tudta, esélytelen lenne elmenekülnie.
Háttal a falnak ütközött, légzése a rémülettől kapkodó volt, tekintete reménytelen színe, mint a fáradt búzavirágok.
A fantáziák, amik dédelgették és amiket ő is úgy óvott, most semmit sem tudtak segiteni, nem vitték el a rosszat, nem halványitották el a szenvedést, nem törölték le a vért, ami széttépett ruháin àt hömpölygött a liszttől fakó padlódeszkák réseibe.
És az apja sem volt ott. Sosem volt ott neki, hogy szeresse őt...
- Istenem segíts!
A kérés végigkarcolta Isaac torkát és szemeiből a könnyek csillogó gyöngyökként peregtek.
***
Abaddon a falat nézte, amin az éjjel árnyékai kergetőztek. A benne élő gyermek egykori életének emlékei gyakran felszínre bukkantak, mint elveszett tárgyak a víz mélyéről.
A hektikus képek szomorúak vagy zavarbaejtőek voltak. Kérés nélkül jöttek és eddig csak sötét, értetlen dühöt okoztak benne.
- Mennyit szenvedett ez a nyomorult...
Gondolta Abaddon megvetően.
Isaac életét uraló egyedülléte, ábrandozasba fulladt magánya őt is bántotta, fájdalmát ő is érezte, kiáltásait ő is hallotta.
- Ha akkor ott lettem volna...
Heves undort érzett attól, amit előbb látott.
- Biztosan tettem volna valamit!
Megrendülés volt a beismerésében. Ez a sajnálkozás nem mentette meg Isaac-et, de őszintén hangzott.
Egy csak félig jelenlévő, démon által birtokolt testű, megtört és meggyötört léleknek már ez is több volt, mint elég.
A fák ágai bólintottak a szélben, ami halk köszönömöt súgott Abaddonnak, ahogy az árnyékok tovább húzódtak a falakon.
