Demolition lovers. 28.
Aftermath pt.01.
Valójában nem tudok mit hozzáfűzni.
Csupa olyan, amit nem akartam beleírni. Ráadásul, tökre hektikus (mint szegény főhősöm) és ugrál az időben a visszaemlékezések miatt. De remélem, azért valamennyire érthető lesz.
Csak saját felelősségre-vagy inkább arra sem.
Warning: angst, schizophrenia, mental illness, hallucinations, hospital, blood, PTSD, suicidal attempt, self-hatred, meg a végére némi khmkhmkhm.
Bocsbocsbocs....
Bury me in black:
Elérkezett a tavasz Newarkba, a hosszú, sötét fagyosságot felváltotta az enyhébb idő, a kékebb ég, a nyíló növények illatát árasztó levegő. Vakítóan zöldellt a fű és a csereszenyfák gyönyörűséges, puha rózsaszínje burkolta be a környéket. Ha Gerard oldalra fordította a fejét, a függöny nélküli, kopott ablakból éppen rálátott egy madárfészekre, amit az eddig fázós, eledel után kutató madarak most már gondtalanul vehettek birtokba és alapíthattak családot. Gerard még nem látta, hogy így lett volna, de azt megfigyelte, mennyire odaadóan szerették egymást ezek a madarak.
Elérkezett a tavasz Newarkba, a hosszú, sötét fagyosságot felváltotta az enyhébb idő, a kékebb ég, a nyíló növények illatát árasztó levegő. Vakítóan zöldellt a fű és a csereszenyfák gyönyörűséges, puha rózsaszínje burkolta be a környéket. Ha Gerard oldalra fordította a fejét, a függöny nélküli, kopott ablakból éppen rálátott egy madárfészekre, amit az eddig fázós, eledel után kutató madarak most már gondtalanul vehettek birtokba és alapíthattak családot. Gerard még nem látta, hogy így lett volna, de azt megfigyelte, mennyire odaadóan szerették egymást ezek a madarak.
Akárcsak ő és Frank.
Frank, aki az ő mindene volt. A legfontosabb ember a világában.
Frank, aki nem lett öngyilkos. Ez az egész csak egy baleset volt, a véletlenek ostoba összjátéka, az ital és a gyógyszerek hatása Frank szervezetében. Gerard azt gondolta, ha Frank tudata tiszta, nem húzza meg a ravaszt. És ha kapott volna egy utolsó utáni esélyt, ő azonnal visszakozott volna. De az élet nem egy játék, ahol újra lehet kezdeni mindent, nem egy füzet, ahol vissza lehet lapozni és kiradírozni az ott ejtett hibákat. Az élet véget ér egyetlenegy rossz döntéssel és végleges befejezést hoz magával. Frank tragikus halála elvette Gerard életét is. Akkor, azon a hideg, téli éjszakán, mikor a fegyver elsült, ő is belehullott az elmúlásba.
Nem emlékezett mindenre tisztán és ez néha nagyon bántotta. Tudni akarta a részleteket, hogy mi történt a puska dörrenését követően. De nehezen, vagy egyáltalán nem tudta visszaidézni. Másodpercek voltak csak, Frank kirántotta a kezeit az ő ujjai közül és felkapta a fegyvert. Hallotta azt a kibírhatatlan, éles süvítő hangot, amibe beleremegtek a motel szobájának ablakai, ez vegyült a saját kétségbeesett kiáltásával. Frank teste tompa puffanással ért földet. Forró vér fröccsent szét Gerard arcán és haján. Nem mert Frank irányába nézni, csak a padlóra esett vadászpuskát látta, valamint az ablaküvegen és a virágmintás tapétán a haragosszínű vért. És még mindig kiabált, de már nem tudta mit. A szomszéd szobában lévő férfi zajos robajjal berúgta az ajtót és mikor realizálta, hogy mi történt ijedten kérdezgette őt, de Gerard nem tudott mit mondani. Érezte a férfi kezeit a vállainál, amint rázogatja, mintha vissza akarná hozni a jelenbe, hogy kommunikációba vonhassa, de nem sikerült neki. Ahogy a hamarosan kiérkező mentősöknek sem. Persze idő sem volt a párbeszédre, azonnal Frank-hez rohantak. Gerard szédült, hányingere és légszomja lett, elgyengült, de nem ment sehova, még mindig ott állt, ahol eddig. Egészségügyi dolgozók kerülgették, orvosi szakszavak hallatszottak metszően, a sok fehér köpeny eltakarta előle Frank testét, csak az egyik tetoválással borított alkarját látta és nagyon sok vért. Lemondás csillant a szemekben és leolvasta az egyik orvos szájáról a mondatot: a halál ideje...
Gerard csak akkor fogta fel a szavak valódi súlyát. Reszketett egész testében és kiabált, ahogy a torkán kifért. Még soha életében nem hagyták el ilyen hangok a száját, Frank-hez akart rohanni, átölelni őt és megcsókolni az ajkát, letörölni minden csepp vért róla, de a mentősök lefogták a karjait és a falhoz szorították, azt mondták, jobb így, hogy távol marad, mert sokkoló a látvány. Gerard nem hitt nekik, Frank gyönyörű volt mindenhogy és ő látni akarta. Ekkor jöttek a rendőrök is, hogy felvegyék a vallomását. Gerard nem tudott most erre figyelni, nem is akart kimenni velük, makacsul rázta a fejét, Frank-el szeretett volna maradni, minden erejét megfeszítette, de két rendőr még így is könnyűszerrel kivezette a motelszobából és félrevonta, hogy kihallgathassa,de ő nem volt képes értelmesen beszélni, úgy érezte összefüggéstelen dolgokat kiabál, de valójában csak Frank nevét ismételgette halkan és zokogott csillapíthatatlanul a jéghideg utcapadkán ülve. A motel szobáiból emberek szivárogtak elő. Egyre többen lettek és mind kíváncsian nézték, mi történik, a rendőrök élénksárga szalaggal kerítették el a földszinti szobát, bűnügyi helyszínt csinálva, a nemrég még máshogy funkcionáló helyiségből. Miután a mentő elment, az események igazán halvánnyá váltak, összeolvadtak Gerard szívének ideges lüktetésével, keserves sírásával és könnyeinek maró sósságával. És sosem tapasztalt magányt, ürességet érzett. Az egyik helyi rendőrőrsre vitték, de ott sem tudtak tőle információt szerezni és mivel még mindig szótlanul sírt, faggatózás helyett kapott egy nyugtatót. Nem tudta mit, de fejfájása lett tőle és forgott vele a szoba. Közben a rendőrök értesítették a szüleit a nála talált iratok alapján. Gerard bele sem mert gondolni, mit mondtak nekik, de apja halálsápadt volt, mikor a rendőrörs hajnal fényeiben fürdő folyosójára lépett, nyomában szintén zaklatott anyjával. Látszott rajtuk, hogy nem értenek semmit, ezért a rendőrök váltottak pár szót velük. Gerard némán várt rájuk, kezei között a kabátját szorongatta, minden levegővétele fájt, sírástól bedagadt szemekkel nézte a vele szemben lévő óra mutatóinak egyhangú ütemét. Eljött a reggel és neki a legnagyobb fájdalmat hozta a világon.
- Frank...- Gerard felsóhajtott és fázva húzta magát összébb. Jól hallotta, hogy a rendőrök mit mondanak a szüleinek a kihallgatóban, hogy sokkot emlegetnek és orvosi felügyeletet ajánlanak, az anyja sírt, az apja tanácstalanul szitkozódott. A háttérben monoton mód kattogott egy írógép és kávéillat szállt. Itt filmszakadászerű feketeség következett, fogalma sem volt, hogyan ült be szülei autójába és hogy mondtak e neki valamit az úton. A következő kép, amire emlékezett, már az otthonában villant be, ahogy az alagsorban feküdt a kabátjában, cipőben, miközben sírdogáló anyja, halálravált apja és összekavarodott öccse néztek vele farkasszemet. De ő inkább a plafont kezdte bámulni és nem szólalt meg. Belülről mindennél jobban akarta, vágyott rá, és a szeretetükre is, hogy megöleljék és végre elmondhassa mennyi mindent jelentett neki Frank és mi vezetett a történtekig. De csak tehetetlen könnyek buggyantak ki a szemeiből. Anyja hozzá hajolva megsimogatta.
- Le kellene mosnod a vért...- jegyezte meg elcsukló hangon.
Gerard megrázta a fejét.
- Frank vére! Nem akarom!
A nyirkos pirosság nem csak az arcán volt jelen, ott volt a nyakán, beleszáradt a hajába és a pulóverét is átszínezte. Csak néhány vörös vérnyom...ennyi maradt az emberből, akit mindennél jobban szeretett.
Elfordult a fal felé és csak sírt szívszaggatóan, fuldokolva, úgy hogy rázkódott bele az egész teste. Percek teltek el így, aztán egy férfias, de mégis lágy érintést tapasztalt.
- Gerard...
Gerard hátrapillantott, az apja volt az, még mindig elfehéredve és fáradtan.
- Sajnálom, ami történt...Tudom, hogy fontos volt neked.
Gerard csodálkozva nyelte a könnyeit.
- Apa...- nyögte.
- Amikor hívtak minket a rendőrségtől, Mikey elmesélt egy-két dolgot...- a férfi szemeiben nyoma sem volt felháborodásnak. A részvét mellett, szelíd elfogadást látott. Még sohasem nézett rá így. Ez meghökkentette, és meg is hatotta.
- Hát Frank volt a szerelmed? - anyja még mindig kissé hitetlenkedett.
Gerard mélyet sóhajtva figyelte az alagsor falának szürkésfehérségét. Az arca meleggé vált, ahogy erőtlenül helyeselt, de nem tudta volna elmagyarázni, bemutatni nekik. A szavak nem voltak elég kifejezőek, mert a szerelmen túl, ezer más is volt Frank. Erőt és hitet adott számára. Színt öntött lelke szürkeségébe. Frank jelentette a nappalt és az éjjelt, az éltető levegőt. Ő volt a nap melengető sugara, a hűvös eső, a forróság és a hideg, a könny és a mosoly. Frank egy csókjával, kezeinek finom érintésével, a hangjával, vagy éppen szemeinek tüzével elvitte egy másik helyre. Oda, ahol igazán otthonra lelt. Pont úgy, mint Elena házában.
Gerard még mindig elmerengve bólogatott, édesanyja megcirógatta a vállát
- Mi itt maradunk, ameddig szeretnéd. Te csak pihenj, drága kisfiam...
Gerardnak nem volt arról a gyásztól nehéz, fátyolos kora reggelről több megmaradt momentuma. Talán, mert az elméje máshogy nem védhette meg őt, csak a részleges felejtéssel. Úgy érzékelte, a fegyver elsülésének pillanatától, egy más valóságba került és megállt az idő. Pedig az órák nagyon is haladtak előre. A szülei és Mikey vigyáztak arra, hogy Frank-ről még véletlenül se essen szó, pedig Gerard olyan szívesen beszélt volna róla. Iszonyú elhagyatottság telepedett rá, hiába volt a családja szinte állandóan vele, csak Frank járt az eszében és egyfolytában sírt. A szíve, ami imádott nagymamája halálakor meggyengült, most Frank elvesztésével kezdte feladni azt a csatát, amit az élettel szemben vívott. Már nem is szív volt, csak egy szerv, ami tette a dolgát, dobogott, de semmi több. És Gerard nem is bánta volna, ha ez a harc véget ér. Ha aludt egy keveset, rémálmai voltak, újra és újra élte azt az utolsó másodpercek foszlányait, Frank végső mondatait és sikoltozva ébredt fel. Teljesen kimerült, elapadtak a szavai, a fejében nem voltak ép gondolatok, nem beszélt senkihez, pedig Mikey órákig ült az az alagsorban, kuporogva az ágyánál, ahogy szülei is mindent megtettek, hogy egy szót is kicsikarjanak belőle. Hasztalanul.
Mikor a rendőrségi vizsgálat lezajlott és öngyilkosságként zárták le az ügyet, az még egy fájdalommal teli ütés volt Gerardnak.
A fegyverrel az alkohol, a gyógyszerek és a depresszió lőtt. Frank józanul nem fordult volna maga ellen, Gerard még mindig így vélte és a rendőrök véleményét tévesnek ítélte meg. Ők nem ismerték az igazi Frank-et. A csillogó szemű, csodálatos, álmodozó, ragaszkodó Frank-et, akiben a lázadás tüze éppen úgy lángolt, mint a szeretetéhség.
Gerard-ot fojtogatta Frank hiánya és csak zuhant és sodródott a vég irányába. Az öngyilkosságot fontolgatta, mint annak idején. Frank biztosra ment, a fegyvert választotta, neki is ezt kellene csinálnia. A halántékához szorítani egy puskacsövet és lőni, hogy a feje szétrobbanjon és száz felé szálljon, vérrel és csontdarabokkal beborítva a teret. Mivel azonban nem volt pisztoly a házatartásukban, erről letett. Így is hálátlannak érezte magát a titokban szőtt tervei miatt. Apja, anyja, öccse törődtek vele, Mr. Evans telefonon kívánt részvétet, sőt, egyik este Ray és Bob is megjelent a háznál. Kérdezősködtek a hogyléte felől és be akartak menni hozzá pár szóra, de Mikey nem engedte.
- Pihennie kell, értsétek meg. - terelgette arrébb az alagsor lépcsői előtt álldogáló két fiút. Gerard az ágyán fekve, éppen elkapta Bob méla tanácstalanságát és Ray aggódó arckifejezését az ajtórésen keresztül. Jólestek neki ezek az emberi gesztusok. Mikey gondoskodása és szülei féltése. Mr. Evans, Ray és Bob érdeklődése langyos örvényként kavarogtak a lelkében, sírva temette arcát a párnájába, fájt neki, hogy kijátssza őket, de semminek nem volt már értelme Frank nélkül. Magára hagyatva nem tudott tovább menni az élet ösvényén, azt a tényt hordozva, hogy már sohasem láthatja Frank-et. Pedig ő mást sem akart, mint együtt lenni a fiúval. Újra hallani a hangját, ajkát érezni a saját ajkán, az ölelő karjait, amint biztonságot adóan körbezárják. Hitt abban, amit régen a nagymamája mesélt. Hogy létezik egy hely a túlvilágon, ahol újból rátalálhat Frank-re. Ez hajtotta előre, hogy túléljen minden órát és megtervezze, mit fog tenni, ha lehetősége adódik rá. De semmivel sem szabadott elárulnia magát, és megmutatni a gyász mélységén túl, mennyire labilis valójában. Ám sosem tudott jól szerepeket játszani és meg sem lepte, mikor egyik este a konyha felől feldúlt beszélgetést hallott.
- Gondolkodom azon, hogy mégsem állok még vissza a munkába...- jelentette be az anyja.
- Szerinted ez a megfelelő a fiunknak, Donna? - hördült fel az apja.
- Félek, hogy ellenőrzés nélkül, kárt tesz magában. Istenem, Donald! Annyira félek! - zokogta az anyja.
Gerard szíve belesajdult, hogy ennyi fájdalom okozója. Szemét szorosan összeszorítva döntötte homlokát a hűvös ajtóhoz.
- Inkább vissza kellene térnünk a normál kerékvágásba. - jegyezte meg apja.
- Gerardnak már semmi sem lesz többé normális! Hiszen, darabokra tört a szíve! - szipogott az anyja.
- Igen, ez igaz, de a legtöbb amit tehetünk, hogy nem vagyunk a terhére az örökös aggodalmunkkal és kétségeinkkel. Bíznunk kell benne! Hagynunk, hogy megbírkózzon a veszteséggel, hogy elszámoljon az érzéseivel és úgy búcsúzzon el Frank-től, ahogy neki megfelel. - magyarázott az apja.
Gerard azonban nem tanult meg gyászolni, nem tudta, hogyan kell, még Elena halálát sem dolgozta fel, még az is nagyon fájt. Ami pedig Frank-el történt, sebként égett és tátongott a szívében. Értékelte, szülei bizalmát, de tisztában volt vele, hogy nem érdemli meg. Mert hazudott. Szemrebbenés nélkül belehazudott édesanyja szemébe, akkor is, mikor a nő első munkanapjára készülve, a nappali kanapéhoz lépett és ujjaival megsimogatta Gerard kócos haját.
- Ugye rendben leszel, kicsikém?
Gerard érzelmeit háttérbe szorítva, csendes, színtelen hangon válaszolt.
- Igen anya.
Donna bizonytalanul biccentett és magához vette a táskáját.
- Hát jó, akkor én indulok. Szeretlek.
- Én is szeretlek.
Ezt Gerard nem színlelte, ezt teljes szívéből mondta. Figyelte, ahogy Donna az ajtónál még búcsút int neki, majd amikor anyja autója kigördült a kocsifeljáróról, izzó könnyek áztatták sápadt arcát.
*****
A februárhoz képest meglepően meleg volt. Napsugarak rohantak arany színüket szétterítve a csempék hideg fehérségén, ami rögvest meg is állította és elnyelte őket, pedig legyőzhetetlennek tűntek. Gerard teljesen elmerült a ragyogásukban és szemet elvakító szikrázásukban.
- Ugye tudod, miért vagy itt? - törte meg a csendet Dr. Clement, a kezelőorvosa. A középkorú, magas, komor férfi, felületesen átlapozta Gerard régebbi zárójelentéseinek vastag aktáját.
Új volt most minden, nem abba a kórházba került, ahol eddig Dr. Reid kezelte. Egy másik intézményében helyezték el, ami könnyebbséget jelentett, mert nem tudott volna Frank édesanyjának, Lindának a szemébe nézni. Így is gyakran járt a fejében, hogy mi lehet vele és idősebb Frank-el, sokat sírt is miattuk.
- Igen. - Gerard egészen belenézett a napba, káprázni kezdett tőle a szeme, de nem bánta.
- Azért, mert meg akartam ölni magamat. - fejezte be a mondatot. Tisztában volt kijelentésének súlyával, de lezsibbasztották az újonnan kapott gyógyszerei. Tompa volt, az agya nehezen fogott.
Az orvos hümmögve bólogatott és valamit írt.
- Mit gondolsz, miért nem sikerült?- érdeklődött, de fel sem nézett.
- Mert Frankie megmentett engem. - felelte a kérdésre azonnal Gerard.
Ahogy azon a reggelen anyja elhajtott a kocsijával és Gerard realizálta, hogy napok óta most maradt egymagában a házban, lebénulva ült a kanapén, szemei a tv képernyőjére meredtek, a reggeli hírek, aztán az ilyenkor szokásos teleshopok képkockái pörögtek, amik pillanatokra elterelték a figyelmét, de aztán ahogy visszakerült a jelenbe. Frank lényének mardosó hiánya szorítani kezdte belülről, nem húzhatta az időt. A szülei hálószobájába sietett. Emlékezett, hogy anyja ott tartotta az ő gyógyszereit is, amióta rájöttek, hogy jóval többet vett be belőle, mint a megengedett mennyiség. Türelmetlenül kutatta végig a polcokat, húzta ki a fiókokat, mígnem az ágy mellett lévő éjjeliszekrényben rátalált a már ismerős pirulákra. Égett a tüdeje és izzadni kezdett a felfedezéstől. Kezébe vette a narancsos színű műanyagüvegcsét, amin jól olvashatóan szerepelt a saját neve és az orvosságának napi dózisa. Reszketés cikázott át a gerincén és fájdalom mart a gyomrába. Kinyitotta az üveget és a tartalmát szétterítette a markában. Nem volt benne sok, talán öt-hat darab, az apró, fehér, keserű tabletták vádlóan néztek rá vissza a tenyeréből, sürgették, hogy cselekedjen, ő pedig víz nélkül erőltette a szájába mindet. Megrázkódott és köhögött az ízüktől. Hogy ne émelyegjen annyira, nagy sóhajokkal és könnybelábadt szemmel a padlőszőnyeg mintáját tanulmányozta. Mennyi idő múlva hat majd a gyógyszer? Már nem tudta felidézni a legutóbbi esetet, mikot ezt tette és akkor részeg is volt. Most viszont csak a reményvesztettség tette kábulttá és a vágyakozás, hogy újra láthassa Frank-et.
- Gerard...
A hang, amit Gerard átkozottul hosszúnak vélt idő óta nem hallott, rögtön szédítően gyorsra változtatta szívének dobbanásait.
- Frank!- kiáltott fel boldogan és ahogy a hálószoba ajtajához kapta a tekintetét, megpillantotta Frank-et. De nem úgy, ahogy látni szerette volna. A hálószoba halványbarna padlóját vércseppek szegélyezték és egy óriási vértócsa, aminek közepén állt Frank. Farmernadrágja és a legutóbb viselt fehér ing úszott a sötétvörös vértől, ahogy az arca és a haja is.
Gerard megszédült, a torka összeszűkült és erőszakos könnycseppek furakodtak a szemeibe. A rémisztő látványtól percekig csak sírt, alig bírta abbahagyni, de erőt vett magán, mert félt, hogy akkor a látomása a semmibe tűnik.
- Frankie! Istenem! Mit műveltél magaddal?!- kérdezte elhűlve és sírástól akadozó lélegzettel.
- És te?- Frank csalódottan csóválta a fejét és Gerard látta, hogy a földön heverő, kiürült gyógyszeresfiolát tanulmányozza.
- Azt terveztük, együtt tesszük meg! Miért hitted, hogy egyedül kell csinálnod? Miért hagytál itt? - Gerardot elárasztották a kérdések. Frank mellé sétált és letérdelt elé.
- Most dühös vagy? Úgy érzed, elárultalak?- érdeklődött.
Gerard a Frank arcáról csepegő élénkvörös vértfolyamot figyelte és nagyon összpontosított, hogy a fiú sápadt bőrét, barna szemeit, halványszínű ajkait, az ezüstüs karikáját és nyakán lévő tetoválást megláthassa.
- Nem! Szeretlek! Mindennél jobban! - vágta rá konokul a könnyein át.
- Akkor ne csináld ezt, kérlek szépen! - Frank karjai Gerard köré fonódtak és Gerard szemei lecsukódtak, hűvös szellőt érzett, mint amikor nagymamája volt mellette. Megfogalmazhatatlan volt, egyszerre borzongató és megnyugtató.
- Már megcsináltam, üres az üveg és nem bánom! Tudod, mit érzek? Tudod, hogy mennyire nagyon fáj belül? Fáj, hogy életben vagyok és lélegzem! Mert mindennek vége lett akkor hajnalban Frank! Nekem is! Csak arra gondolok, hogyan végezzek magammal, a karjaidban szeretnék lenni! - suttogta Frank-nek.
- Rá kell jönnöd, ennek nem most jött el az ideje, hogy van még feladatod az életben. Különben is, csak pár tabletta volt...Tudod, most mi a helyes...- mondta halkan és komolyan Frank.
Gerard kinyitotta a szemét és akkor már Frank nem volt véres. A ruhája tiszta volt, a haja selymesbarna, az ajka mosolygott, egészséges villanások suhantak gyönyörűszép szemeiben és Gerard arcát simította gyengéden. Bár Gerard érezhette volna! Szomorúan felnyögött az érintés valódi hiányától.
Pár perc múlva öklendezve borult a WC csészére. Sosem hánytatta még eddig magát és elég szürreális élmény volt, de a legutóbbi gyógyszeres öngyilkossági kísérleténél alkalmazott gyomormosásnál még mindig jobb. Sűrű nyál és fel sem oldódott gyógyszerek karcolták végig a torkát. Hideg izzadtság ült ki a homlokára, szúrt a háta és fájni kezdett a feje. Csüggedten oldalra sandított, a fürdőszoba egyik sarkában ott állt Frank. Elismerően biccentve.
- Nagyon bátor vagy! Szeretlek! - mondta.
- Én is szeretlek, de nem tudom, mihez kezdhetek nélküled...- Gerard nem volt elégedett, ő nem így akarta és értelmet is csak a befejezésben látott.
- Idővel fel fogod ismerni. - közölte Frank.
- Semmit sem érek...- sóhajtott Gerard.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nagyon is sokat érsz!
Gerard ijedten kapta fel a fejét a számonkérő, sikoltásszerű hangra. Mintha egy másik helyen és időben lett volna eddig. Frank-et sehol sem látta már, hiába kereste, de a fürdőszoba ajtóban ott állt az édesanyja, kezei között az üres gyógyszeres üvegcsével, arcán döbbenettel és rémülettel.
- Mit tettél? - kérdezte.
Gerardnak még most is rossz volt anyja kétségbeesését újra élnie. Donna valami hetedik érzéktől vezérelve visszafordult és hazasietett. Így szembesült újfent Gerard szándékaival, ami bár meghiúsult, a nő igy is azonnal intézkedett, hogy Gerard kórházba kerüljön. Gerard ellenkezése hiábavalóság volt, pedig szívből gyűlölte a kórházakat és eleinte félt is, hogy arra a pszichiátriára viszik, ahol Frank édesanyja is dolgozik, azt nem bírta volna ki. És most itt volt, egy napsütésben úszó, fehér, steril kórteremben, kórházi öltözetben, az íróasztalnál pedig egy eddig ismeretlen orvos döntött a sorsáról. Ő meg a szervezetében lévő gyógyszerek hatása alatt egykedvűen válaszolgatott a kérdésekre.
- Frankie megmentett engem. - ismételte meg a kijelentését.
Dr. Clement megint írt valamit a papírra.
- Értem...
Pedig nem érthette. Mert nem volt benne logika.
- Én meg akartam halni. - tette még hozzá.
Még mindig ez volt a szándéka.
Sercegett a toll a papíron és minden mondat végét jelző pontnál kis koppanás hallatszott az asztalon. Végül a férfi megállt és összecsukta a kórlapot.
- Dr. Reid anamnézisét figyelembe véve, megpróbálunk beállítani egy új terápiát és lesz pár beszélgetésed is szakemberekkel. De most egyelőre ennyi. - sorolta kifejezéstelenül és felállt a székről, majd a betegszoba kijárata irányába ment.
- Elmehetek Frankie temetésére? - kérdezte Gerard és remegett a hangja. Rettegés borította el, ha csak a szertartás puszta tényére gondolt, de azt is érezte, hogy emésztő fájdalma ellenére is, ott kell legyen.
Dr. Clement arcán felhők gyűltek.
- Nos, erről majd beszélünk később, Gerard. - zárta le a beszélgetést és gyorsan távozott.
Frank-et egy szeles februári délelőtt temették, a hónap elejét jellemző langyos, napsütéses idő aznap átváltott zordra, mintha azt érzékeltetné, hogy mennyire kihűlt a világ a fiú távozásával. Gerard el akart menni, le akarta róni a végtisztességet, rá akart borulni a csokrokkal megrakott ravatalra és csak zokogni, amíg szédülni nem kezd és amíg a könnyei pirosra nem változtatják a szemeit. De Dr. Clement nem adta meg az engedélyt, ráadásul az utolsó percig húzta, hogy ezt Gerarddal is tudassa. Gerard kegyetlennek vélte ezt a lépését, mert végig szentül hitte, hogy ott tud lenni a temetésen és rosszul érintette, mikor az orvos nemet mondott, aztán bővebb indok nélkül elsietett, otthagyva őt tovább szenvedni. De előtte dupla adag nyugtatót döfött bele szenvtelen arccal Gerardba, hogy még véletlenül se bukjon ki nagyon. Mikor az erős szerek hatása elmúlt és Gerard magához tért, csodálkozva tapasztalta, hogy öccse ül az ágya mellett. Kora este felé járhatott az idő, jócskán sötétedett, árnyak kavarogtak a kórterem falain.
- Mikey, mióta vagy itt? - suttogta ámulva Gerard és szédelegve felült az ágyán, majd kisimította haját az arcából.
Mikey vállat vont.
- Elég régóta, de van időm. A nővérek haza akartak küldeni, azt mondták, egy ideig biztos aludni fogsz, mivel több nyugtatót kaptál, a zaklatott viselkedésed miatt.
- Dr. Clement nem engedte meg, hogy elmenjek Frank búcsúztatására! Ez igazságtalanság volt a részéről! Tudta jól, hogy ott szeretnék lenni, nekem fontos volt!- fakadt ki Gerard sírva.
- Nyilván ez a protokoll, nem tehet ki téged ilyesminek. - ingatta a fejét Mikey.
- Nem értesz meg...- rázta a fejét Gerard.
- Próbálkozom, de tényleg nem tudom, mi lehet a lelkedben. Én még nem éltem át ilyen veszteséget, ahogy ekkora szerelmet sem. - adott neki igazat Mikey.
- A Frank-el töltött rövid hetek voltak életem legjobb időszakai!Megismertem a szerelmet, azt a mindennél erősebb, leírhatatlan érzelmet, amiről nem hittem volna, hogy valaha megtapasztalom. Frank érthetetlen módon szeretett engem és hagyta, hogy viszont szeressem! Ez volt a legnagyobb ajándék, amit a sorstól kaptam. És el sem mondhattam neki őszintén mit érzek, mert túl hamar elment. A halála egy csapásra mindent kitépett belőlem. Frank nélkül csak egyik napról a másikra vegetálok. Miközben csalóka álomképeket szövök róla, hogy legyen erőm a következő perchez, vagy órához. Azt képzelem, hogy visszakaphatom, hogy újra ölelhetem, ha pedig ezek a képek szilánkokra törnek, órákig foglalkozom a vég gondolatával és imádkozom az elmúlásért! A legjobb lenne, ha most összepakolnék és itt hagynám a kórházat! Kimennék a temetőbe Frank-hez és nem törődve semmivel csak lefeküdnék a földre, hogy közelebb tudjam magamhoz...- Gerard perzselő haragot érzett a kezelőorvosa, a kórház épülete, a gyógyszerek keltette illúziók és a valóság jéghidegsége iránt.
Érzelmi kitörésével azonban sokkolta Mikey-t.
- De nem csinálsz semmilyen őrültséget, igaz? - vágott közbe a fiú döbbenten.
Gerard eltörölte a könnyeit és beletörődve bólintott.
- Nem...
- Ha együttműködsz az orvossal, az csak neked lesz jó. És nekünk is. Apa, meg anya ki vannak készülve. Ne súlyosbítsd a helyzetet! Cserébe, megígérem, hogy hamarosan elbuszozok Belleville-be és a nevedben viszek virágot Frank sírjára.
Testvére szavaitól lázasan forró érzés szökött Gerard arcába.
- Nagyon hálás lennék érte! Valóban megtennéd?- újabb könnyek homályosították el a látását.
- Igen, a szavamat adom. Tehát, milyen legyen a virágcsokor?- érdeklődött Mikey.
Gerard fél percig gondolkodott csak.
- Rózsa...vörös...- válaszolta halkan.
*****
Gerard mindig, mikor kórházba került, szembesült az idő meglehetősen lassú folyásával. Ez ebben az épületben különösen igaz volt. Egyszerűen megrekedtek a percek a régi falak között. A napjai egyformák voltak, hajnali lázmérésekkel, vizitekkel. Délelőtti szakorvosokkal való beszélgetésekkel. Délutáni, könnyes és gyógyszerrel átvészelt kínzó ürességgel. Aztán hiábavaló képzelgésekkel és hektikus álmokkal teletűzdelt éjszakákkal. Gerardnak csak Frank dübörgött az agyában, mindegyik napszakot ködössé, feketévé tette a gyász. Furcsa, hogy színekkel definiálta magában ezt, de aztán eszébe jutott, mikor Frank-el a erről beszélgettek, az első együtt töltött alkalmuk után. A kanapén feküdtek, mikor Frank azt kérdezte, le tudná e festeni a benne akkor dúló érzelmeket, mire ő azt válaszolta, hogy valószínűleg nem, hogy túl bonyolult és színes lenne ezt papírra vetnie, ő a feketéhez van szokva, mindig azzal a színnel rajzolt.
A látogatási idő volt az egyetlen, ami kiemelkedett ezekből a sötét árnyalatokból. Szülei és öccse, minden alkalmat megragadtak, hogy eljöjjenek hozzá. Kínosan ügyeltek arra, hogy ne hozzanak elő rossz emlékeket. Édesanyja mindig sok finomsággal felpakolva érkezett, amire apja megjegyzéseket tett és mellé folyton csak a fejét rázta, tettetett felháborodással, erre az asszony persze letorkollta. Gerard halkan figyelte a civódásukat és ha kérdezték, felelgetett a szokásos kérdéseikre, úgy ahogy ők akarták, hogy ne okozzon nekik csalódást.
Mikor csak Mikey ugrott be hozzá látogatóba, inkább a csend volt a több. Egyikük sem volt soha bőbeszédű, a testvére most mintha zavart is lett volna a helyzettől.
- Nem bírom a kórházakat. - adott magyarázatot, bár Gerard nem kérdezett rá hallgatásának miértjére.
- Amúgy velem sosincs semmi új. - egészítette még ki és Gerard elfogadta ezt.
De Mikey egy nap érdekes bejelentést tett.
- El szeretnék mondani neked valamit.
Gerard ijedtséget érzett, mert testvére sápadtnak és nyugtalannak látszott. Mint, aki hezitál valamin, ami nem volt rá jellemző. Többnyire gyorsan döntött és nem őrlődött lehetőségek között.
- Hallgatlak, Mikey. - biccentett félve Gerard, mire öccse belekezdett.
- Nem jó az időzítés, de nem akarom, hogy anyáéktól szerezz róla tudomást és titkolózni sem akarnék. Szóval, egy ideje találkozgatok egy lánnyal. - hadarta Mikey, aztán kerülve a szemkontaktust, megkönnyebbülten dőlt hátra a fehér műanyagszéken.
Gerard meghökkent, a szíve felgyorsult a hírtől.
- Nagyon jó ezt hallani, Mikey! Mesélj róla, ha gondolod!
Egy fél percig hallgattak, aztán Mikey mesélni kezdett.
- Kristinnek hívják. Még nem ismerem annyira, de ő egészen más, mint Alicia. Nem ráz le és törődik velem. Igazán figyel rám és ezt sok féleképpen kimutatja. Jó, azért én is igyekszem...
- Köszönöm a bizalmadat!- hálálkodott Gerard. Jól esett neki, hogy Mikey beavatta.
- Vívódtam, hogy elmondjam e. Nem lenne jogom ilyesmikkel jönni, mikor te elveszítetted Frank-et...- Mikey lehajtotta a fejét.
Gerard szemét azonnal elöntötték a könnyek és érezte, ahogy a vér elhagyja az arcát. A magára erőszakosan húzott álcája darabjaira esett szét, de nem akarta testvérét lelombozni, ezért szaporán pislogva elbámult egészen a helyiség legvégébe. Nem lehetett olyan önző, hogy sírással megfosztja Mikey-t a friss párkapcsolatában érzett felhőtlen érzések megélésétől.
- Jól tetted, hogy elmondtad. A legjobbakat kívánom nektek!
Őszintén örült Mikey boldogságának, az öccse megérdemelte. Túlon-túl rendes volt az egyedülléthez.
Mikey bátortalanul bólogatott, egy alig észrevehető mosoly bújkált a szájánál, de aztán inkább komoly maradt.
- Ez kedves tőled, Gerard. Nekem sokat számít, hogy tudj róla, hiszen a bátyám vagy!
Aztán a feszült némaságba burkolóztak.
*****
Gerard ült a rajzlapja felett és nem volt semmi ötlete. A fejéből mintha minden épkézláb gondolat kitörlődött volna, mióta Frank meghalt. Azóta nem is gondolt a rajzolásra, pedig egész életében ez jelentett neki menedéket. Ha nem lehetett Somedale-ben a nagymamájánál, a rajzolás adott neki enyhülést az iskolában elszenvedett bántalmazáskora. Később, a legelső munkahelyén vele szemben álló kiközösítés ellen is a ceruzák és a papír számára csodatévő képességét használta fel.
Most viszont nem volt hozzá szikrányi ereje sem, és ezt a próbálkozást is csak Dr. Clement javaslatára tette, aki megemlítette, hogy kíváncsi, hogyan rajzol. Gerard visszaemlékezett a bolygókat ábrázoló rajzára, milyen örömmel készítette és közben állandóan Frank-re gondolt. Nagyon örült neki, mikor a fiú szobájában meglátta az ágy felé felrakva. Frank azt mondta, azalatt a rajz alatt alszik el éjjelente.
- Hol vagy most, Frank?!- Gerard arrébb tolta az érintetlen papírlapot az asztalon.
- Bárcsak újra megcsókolnál...
Frank ajkai lágyak voltak, néha nedvesek, máskor kicsit szárazabbak és ott volt benne az a karika, ami egy-egy csókjuknál néha úgy belenyomódott Gerard szájába, hogy fájt, de ettől ő még jobban és még tovább akarta a csókot. A hideg futkározott a hátán, valahányszor Frank megcsókolta.
Gerardban izgalom ébredt. A teste nem fogadta el, hogy Frank meghalt. Izzás szaladt fel a gerincén, elterjedt a gyomrában és a férfiasságának környékén is. Nem érezte helyénvalónak az érzést, indulatosan, szemeit elhomályosító könnyekkel tolta ki a széket az asztaltól, hogy az el sem kezdett rajzolást befejezze. A kórterem másik végébe sétált. Ahogy az ablakon kitekintett, unalmas délután tárult elé. A szemben lévő fák között, még a levelek sem rezzentek és a madarakat sem látta, akik az ágakon fészkeltek. Az a fa, és azok a madarak az életet szimbolizálták és Frank-nek nem egy sírhant alatt kellett volna lennie, hanem ott állnia a fánál és csodálnia a lombok páratlan szépségét, megnyugtató suhogását és a madarak énekét.
- Miért kellett ennek így történnie?!
Tavasz volt, közelgett a huszonötödik születésnapja, amit Frank-el szándékozott megünnepelni. Édesanyja mindig úgy emlegette a tavaszt, mint az új kezdetet, de ő hogyan is kezdhetne valamit újra, ha Frank nincs vele?! Ez elképzelhetetlen volt számára.
- Annyira hiányzol, Frank...- sóhajtott nagyot Gerard és csak bámult reménytelenül az üvegen túlra.
- Itt vagyok, Gerard és mindig itt is leszek...- hallott egy nagyon halk hangot és simítást érzett a vállainál.
- Frankie?!- fordult meg gyorsan, de nem látott semmit, ugyanakkor nyílt a szoba ajtaja és legnagyobb meglepetésére, Ray állt ott.
Gerard szíve még mindig majd kiugrott, a fülében Frank hangja visszhangzott és kilelte a hideg attól a földöntúli, huzathoz hasonlatos érzéshez, ami pár pillanattal ezelőtt átjárta.
- Szia, Ray! - dadogta meglepve.
Legutoljára akkor látta Ray-t, mikor Bobbal eljöttek hozzájuk, hogy érdeklődjenek felőle, de akkor is csak pár másodpercre.
- Szia, Gerard. Kopogtam párszor, elnézést, ha zavarok... - Ray előbbi barátságos mosolya elpárolgott.
- Neharagudj, nem hallottam, gyere be! - vágta rá rögvest Gerard zavartól vöröslő arccal és visszament az ágyához, majd leült rá. Ray követve őt, az ágy mellett lévő széken foglalt helyet.
- Jobban vagy már? - kérdezte.
Gerard nem tudta letagadni az érzéseit.
- Megvagyok. - vont vállat fehérre sápadva.
Ray észbe kapva visszakozott ekkor.
- Jó Isten, hülyeségeket kérdezek, bocsáss meg! Természetesen nem vagy jól!- kezdett volna magyarázkodni.
- Mikey mondta, hogy ebben a kórházban vagyok?- váltott inkább témát Gerard.
- Nem egészen. Igazából követtem pár napja Mikey-t és úgy tudtam meg, hogy itt fekszel.- vallotta be pironkodva Ray és még mielőtt Gerard erre reagálhatott volna, pár darab képregényt és egy üdvözlőkártyát rakott az ágyra.
- A képregényeket Mr. Evans küldi, a lapot meg Bob. - jelentette ki.
Gerard mellkasában melegség gyúlt. Belelapozott az egyik képregénybe és összeszorult a szíve Mr. Evans jóságától.
Aztán a kártyát vette szemügyre, egy tengerpartot ábrázolt. Sárgásbarna homok, fodrozódó kék víz, lemenő napkorong, a képeslap másik oldalára kusza betűkkel firkálva ennyi állt: Gyógyulj meg, Way.
Gerard gombócot érzett ettől a torkában. Bob, aki igazából Mikey barátja volt, őt pedig sokat piszkálta az iskolás évek alatt és jóval később is, most egy lapon kíván neki jobbulást.
- Mr. Evans aggódik érted és látod, Bob sem annyira bunkó, neki is van szíve, csak ezt alaposan titkolja. - elmélkedett Ray.
Gerard szemében hála villant.
- Köszönöm, nem is tudom, mit mondjak.
Legszívesebben sírt volna a meghatottságtól.
- Szükségtelen bármit is mondanod. Csak jó ha tudod, egyáltalán nem vagy egyedül...- Ray akkor nézett először Gerardra, mióta belépett az ajtón.
- Szeretnéd, hogy máskor is eljöjjek?- tette fel a kérdést, valamivel később.
Akkor, egy kis időre Gerard is rápillantott és még mindig azt érezte, amit eddig, hogy Ray mennyire nyíltszívű és önzetlen.
- Igen. - válaszolta.
Nem is kellett sokat várnia Ray újbóli látogatására. Gerard ámulva figyelte, ahogy a fiú újabb újsághalmot csúsztat az éjjeliszekrényre.
- Hoztam még képregényeket.
- Nagyon kedves vagy, Ray, de...
Igazság szerint, Gerard még az előző képregényekbe is épp hogy beleolvasott. Nem sok mindenhez volt energiája, a gyógyszerektől többnyire kába volt, az éberebb pillanataiban pedig csak Frank-re tudott gondolni. Kérésére, Mikey behozta neki a nagymamája fényképalbumát, amiben sok régi családi fotó mellett, ott volt a Frank-el közösen készített pláza beli fotóautomatás képsorozat is. Ezeket nézegette inkább bármi egyéb helyett, hogy ha jön a gyógyszerek hozta fura állapot, tudjon Frank arcáról, érintéseiről, illatáról álmodni, ez néha sikerült is, valószínűleg azért, mert szinte megszállottként egyre csak a fotókat bámulta órákon át.
- Vagy másra lenne szükséged? Mit szólnál valami zenéhez? Elhozom a lejátszómat!- ötletelt Ray, majd lelkesedése alább hagyott Gerard csendessége miatt.
- Akármit kérhetsz, megszerzem. - ígérte, ahogy leült Gerard mellé az ágyra.
- Túl jó vagy hozzám! - Gerard zavarba esett.
- Dehogyis! Ez természetes! - kiáltott fel Ray.
- Köszönöm szépen...
- Kérlek, ne hálálkodj! Én köszönöm, hogy itt lehetek. Segíteni szeretnék, amiben tudok. Legyen képregény, CD lemez, vagy akár egy beszélgetés. - szólt közbe Ray.
Gerard ölébe eresztett kezekkel hallgatott, megmelengette Ray segítőkészsége. És volt is valami, egy kérdés, amivel a terápiás beszélgetéseken és a családja körében sem mert előhozakodni.
- Gondolkodtál azon valaha, hogy a meghalt szeretteink hova kerülnek? - tette fel egyszercsak a kérdést félénken.
Ray szája a meglepetéstől kissé tátva maradt.
- Az igazat megvallva, ez még nem futott át az agyamon. De ahogy az iskolai hittan szakkörön tanították, van a paradicsom és a pokol...
- Frank egyszer azt mondta, hogy a bolygók, vagy a csillagok körül keringenek a lelkek. - idézte fel Frank mondatait elcsukló hangon Gerard.
- Hát, megeshet... - helyeselt Ray álmélkodva.
- Lehet, hogy a nagymamám, Frank és az összes szeretett személy ott van most? Mind együtt? A világmindenségben?- Gerard már bánta, hogy a kérdését így rázúdította Ray-re, mivel a fiút szemlátomást sosem foglalkoztatták az ilyen dolgok és kellemetlen helyzetbe hozta ezzel.
- Nem tudok erre mit felelni, Gerard. Sajnálom...- Ray tétlenül tárta szét a karjait. Gerard bánatosan vette tudomásul, hogy nem jutott közelebb a megoldáshoz. Szemeit az ablak és az égbolt felé szegezte és arra gondolt, hogy ahol Frank van, az már mindenképpen egy sokkal szebb hely, legyen akár az univerzum, akár a mennyország.
*****
Mikor beköszöntött április kilencedike, a születésének napja, Gerard egy valamit akart kizárólag, annyi nyugtatót kapni, hogy huszonnégy óráig öntudatlan legyen. De mivel ez lehetetlen volt, szapora szívveréssel, gyomorfájással és szorongással várta, hogy a családja eljöjjön a kórházba. Édesanyja a kedvében akart járni, így azt a tortát készítette, amit Elena is gyakran sütött a jeles alkalmakra. Hoztak ajándékot is, Gerard kapott pár a rajzoláshoz szükséges eszközt, valamint apjától pénzt is. Az egész délután különösen csendesen telt, felületes, komoly dolgokat kerülő beszélgetésekkel, egyáltalán nem ünnepélyesen és Gerard ezt jónak is tartotta. Sosem szerette, ha ő van a középpontban, most meg szíve szerint csak feküdt volna az ágyon, nem gondolva semmire. De a gyógyszerek segítségével erőt vett magán, mert nem akarta megbántani a családtagjait, akik fáradoztak érte. Mikor a szülei és Mikey elmentek, sokáig csak ült a megmaradt torta, papírtányérok, műanyag evőeszközök és a kibontott ajándékai mellett, majd lefeküdt az ágyába. Nem volt még késő este, de neki zúgott a feje és akármennyire is pihenni akart, kikapcsolni az agyát, nem sikerült.
- Boldog születésnapot, Gerard!- Frank teste hozzá préselődött, ahogy mellé könyökölt a keskeny kórházi ágyon. Majd érezte magán az ölelését is, az ujjait, amint végigsiklottak a nyakánál és a vállain. Frank simogatásai lassan haladtak a hátán lefelé, a derekáig, közben finom csókokat nyomott az arcára. Gerard hangosan sóhajtott a meleg, nyirkos nyomoktól, amik a bőrén maradtak. Csak nézte Frank-et, elolvadva a mosolyától.
- Szeretlek, Frank!
- Én is szeretlek! Mit csináljunk ma este? - kérdezte Frank.
- Mindegy, csak együtt legyünk!- válaszolta Gerard.
- De ez a te napod, ma minden kívánságod teljesülhet!- Frank ajka Gerard arcáról a szájára került, puha, de határozott csókokat adva.
Gerard szemei lecsukódtak és csak magához akarta húzni Frank-et, úgy feküdni vele órákon át.
- Akkor maradj velem, Frankie! Maradj itt, örökre!- lehelte.
Ez lett volna a legnagyobb ajándék. Gerard várta, hogy Frank megszólaljon, de mikor kinyitotta a szemeit, egyedül volt az ágyban.
Az előbbi kellemes meleg, amit magán tapasztalt, hűvös borzongásba ment át.
- Szia, azt hittem, alszol!- szólalt meg ekkor az asztalnál álldogálva Ray. Gerard nem számított rá, nem is hallotta, hogy belépett, a hangokra ijedten ült fel az ágyon.
- Szia, nem aludtam...- mentegetőzött, torkában dobogó szívvel.
- Csak boldog születésnapot akartam kívánni. - árulta el Ray
- Honnan tudtad, hogy ma van? - kérdezte Gerard.
Ray felkapta a nála lévő italosüveget, aztán Gerardhoz lépdelt. Leült az ágyára és felé nyújtotta az italt.
Gerard megrázta a fejét.
- Köszönöm, nem ihatok. A gyógyszereim miatt...- hárította a felajánlást. Ray csalódottnak látszott, sőt Gerard azt is észrevette, hogy kicsit ittas is.
- Mikey nemrég beállított a plázába Bobbal és meghívtak néhány italra. Az öcséd elmondta, hogy ma vagy huszonöt éves és javasolta, hogy igyunk az egészségedre. Kicsit érdekes volt, úgy ünnepelni, hogy te ott sem vagy, már akkor elhatároztam, hogy eljövök és személyesen is felköszöntelek. Mert az nem fair, hogy egymagad vagy a születésnapodon.- adta meg a magyarázatot. A szemei fura fényben égve ragyogtak Gerardra, szájánál visszafogott mosoly jelent meg. Gerard hirtelen nem tudta, mit mondjon. Az őt pásztázó, metszően éles pillantások és Ray közelsége bénítóan hatottak rá.
- Vagy menjek el inkább? Egy szavadba kerül...- Ray egy pillanat alatt magához vonta.
- Ray...- Gerard csodálkozva sóhajtott, de Ray belefojtotta a szót, ahogy a hajába túrt és az arcához hajolt.
- Feltehetnék egy kérdést?- érdeklődött halkan.
- Persze.- felelt Gerard.
- Még mindig meg akarsz halni?
Erre a kérdésre Gerard valóban nem volt felkészülve, főként nem Ray-től, de a lehető legegyenesebben meg akarta neki mondani az igazat. Hogy még mindig mennyire akarja, mert csak így lehet Frank-el. Akarja, csak még várnia kell, mert az eszközök és lehetőségek hozzáférhetetlenek jelenleg, de nem marad majd örök időkig a kórház falain belül. Az arccszíne sötétpirosra változott, a tüdejére nehéz nyomás került.
- Igen...Ez meglep? - kérdezett vissza.
- Inkább elszomorít...Érdekes, téged rossz gondolatok emésztenek fel élve és magányosnak érzed magad, én meg annyira boldogtalan vagyok...Nem hiszem, hogy véletlen, amiért hozzád vezetett az utam...- Ray világosbarna színű, göndör hajtincsei Gerard arcába omlottak, a fiú lélegzete forró volt és Gerard verejtékcseppeket látott a szája felett. Neki is melege lett, ugyanakkor a torkára fagytak a szavak, de amúgy sem találta a kifejezéseket. Meglehetősen szoros volt az ölelés, ezzel mintha visszatért volna a múlt egy része és ő képtelen volt ezzel bármit is kezdeni.
- Téged akarlak és már nem érdekelnek a buta külsőségek, az erkölcsi szabályok. Végleg otthagyom Christát! - Ray tenyere elhagyta Gerard haját és a hátát simogatta, a kórházi ruha mentén, aminek vékony anyagán keresztül Gerard érezte Ray jéghideg ujjait végig a gerincén. Felkavaró, idegen érzés volt ezt ismét megtapasztalni, ahogy azt is, ahogy Ray megcsókolta. Ajka lenyomata, a nyála íze...mintha a csókjuk ezer éve történt volna, homályba veszett, nem volt ismerős és nem úgy hatott rá, mint rég. Már egyáltalán nem.
- Hé, Gerard?- Ray elkeseredetten húzta el a fejét, más reakiókra számított és nagyra nyílt a szeme, Gerard kiüresedett, barna tekintetétől. Várt volna valami visszaigazolásra, hogy helyesen cselekszik, de Gerard csak a szíve rohanását érezte és az értetlenség súlyát a történtek miatt.
- Gerard, akarod, hogy befejezzem?
De Ray kérdésére nem születhetett válasz, mert váratlanul nyikordult az ajtó és az éjszakás nővér pillantott a kórterembe. Ray olyan sebesen ugrott el Gerardtól, hogy a kezében lévő alkoholosüveg kis híján a földre esett. A nővér nem észlelt semmit, csak közölte, hogy vége a látogatási időnek és behúzta maga mögött az ajtót. Ray-re ez viszont kijózanítóan hatott.
- Jézusom, ne haragudj, hogy letámadtalak, egy idióta vagyok!- motyogott tűzvörös arccal, mintha a nővér megjelenése visszarántotta volna részegségéből, a mindennapok képmutatása és kötelezettségei közé.
- Úgy látszik, tényleg mennem kell. Vigyázz magadra, Gerard! - zavartan pihegve bólogatott párat, aztán gyorsan elköszönt és ott hagyta Gerardot, aki az ablakból nézte, ahogy Ray bizonytalan járással távolodik és nagyon nem tud napirendre térni a tettei felett. De ezzel akkor este nem csak ő volt így.
Éjszaka Gerard furcsa forróságra ébredt fel. Nagyon izzadt, szédelgett, a szíve kalapált, ami pedig a legjobban megdöbbentette, hogy teljes izgalomban volt. Pár másodpercig csak feküdt a koromsötét plafonra szegezett szemekkel gondolattalanul, de aztán elé kúszott egy kép, a külvárosi nyaralóról, ahol élete legszenvedélyesebb óráit töltötte Frank-el. Ott voltak a kanapén, a kandallóban ropogó tűz mellett, félhomályban, egymás karjaiban.
- Micsoda őrült este! - nevetett fel Frank, ahogy Gerardhoz bújt. Csodaszép volt! Gerard nem tudta levenni róla a tekintetét, mágnesként vonzotta a halványszínű bőre, a varázslatosan csillanó barna szemek, amikben boldogság köszönt vissza rá. Frank már nem mosolygott, komoly lett és csak nézte Gerard arcát, már-már zavarba ejtően.
- Kívánlak...- mondta alig hallhatóan.
Gerard a takarója alá tette a kezét, tenyerét halványan végighúzta ruhával fedett, merev férfiasságán. Az agyában emlékek és fantáziájaképeinek keveréke száguldott.
- Én is kívánlak, Frankie. Gyönyörű vagy...- Gerard szemei félénken lejjebb haladtak és elidőztek a Frank nyakán lévő skorpió mintán, majd a félig kigombolt fehér ing alól vékony sávban előbukkanó további tetoválások mintájával takart hófehér bőrön, a sötétrózsaszín mellbimbóin, a hasán és a fekete farmernadrágon, ahol már látszott a kemény izgatottság, amit annyira szeretett volna megérinteni. De egyelőre nem merte.
Gerard lejjebb tolta magán a nadrágot. Ujjai épp hogy érintve ágyékának szőrét, a kőkemény férfiasságához értek, majd rákulcsolódtak. Hangosan, majdnem nyögve fújta ki a levegőt. Hiába vált hűvössé a levegő a kórteremben, az arca lángolni kezdett és mint egy mozifilm pörgött előtte ahogy Frank és ő a nyaraló kanapéján csókolják egymást.
Frank ajka türelmetlenül nyomódott Gerard szájára és mindkettejükön remegés futott végig, ahogy a nyelvük találkozott. Gerard szerette ezeket az akaratos, erőszakos, de ugyanakkor gyengéd csókokat. Hamar szédültté tette és mind többet szeretett volna kapni belőle. Közben Frank igyekezett egészen kigombolni az ingét és Gerard nem tudott nem oda nézni, miközben arra vágyott, hogy tenyerét végighúzza a fiú bőrén, elhaladva a mellbimbójánál és köldökénél, majd lejjebb merészkedni.
Gerard, ahogy erre gondolt, határozott és lassú érintései alatt erős lüktetést és enyhe szivárgást érzett, az őt mind jobban elárasztó vágyakozáson túl.
Frank kitartóan csókolta és időközben majdnem meztelenre vált testével egészen betakarta őt. Gerard zihálva igyekezett Frank segítségével a saját ruhájától is megszabadulni, a csókjuk nem szakadt meg, de remegett a kezük, az egyre jobban felizzott sóvárgástól. Gerard próbált minél közelebb mozdulni Frank-hez, hogy a csípőjénél teljesen érezhesse őt. Frank felsóhajtott a közöttük létrejött ritmusos súrlódás keserédességétől.
- Örökre így akarok maradni veled...- suttogott.
- Frankie...- Gerard gyorsabban kezdte el magát simogatni és becsukta a szemeit. Mellkasa reszketve emelkedett és kapkodta a levegőt, homloka csupa izzadtság lett, ahogy a haja is.
A fantáziáit most konkrét kép váltotta fel, a legelső együttlétük jelent meg szemei előtt, ahogy Frank szeretettel csókolta az ajkát, arcát, nyakát, lágyan és nyirkosan, majd tapasztalatlanságát meghazudtolva tette ezt legérzékenyebb részével is.
Gerard gerincén újra éledt az az áramütéshez hasonlatos érzés, eddig is nehezen fékezett önuralmát elveszítve, csak nyöszörgött tehetetlenül, kezeinek és csípőjének gyors mozgásában.
- Oh, Frank...
Gerard szemei egy másodpercre kinyíltak az éjszakai betegszoba csendes tompaságára, de azon nyomban be is csukódtak.
Frank egykori szobájában térdelt és rettenetesen izgulva bontogatta ki a fiú szegecses övcsatját, aztán félve tette meg azokat a mozdulatokat, amikről eddig mit sem tudott, csak könyvekből olvasott információkból, vagy késő éjjeleken, a nappalijukban ülve, felnőtt tartalmú filmekből szerzett tudomást, Mikey és Bob idétlen narrációjával. Gerard egyáltalán nem tudta, hogy helyesen csinálja e, tűzforró keménységet érzett, izzadtságot, érdekes sós ízt és ütemes pulzálást, az ösztönei sután sodorták, a szíve majd kiugrott a torkán. Csak figyelte Frank reakcióit. Frank nyögéseit, a teste mozgását, ahogy ujjait belemélyesztette a hajába.
- Szeretném, ha Frankie-nek szólítanál. Soha, senkinek nem engedtem meg, hogy így hívjon, de tőled úgy szeretném hallani!- kérte Frank.
És Gerard megtette akkor.
Ahogy most is, csak ezt a nevet mondta ki.
- Frankie...Frankie...- minden élvezetbe fulladó nyögésével, ahogy kimondta a fiú nevét, közelebb került beteljesüléshez.
Frank, az ő kívül-belül szépséges szerelme. Még mindig előtte volt Frank hibátlan testének összes kanyarulata, ahogy együtt moccant vele és a fülében ott visszhangzott az összes nyögésbe hajló sóhajtása, suttogása, mint a legszebb, véget nem érő dallam.
A tempótól, amit Gerard keze és a fel-le mozgó csípője diktált, a kórházi ágy fájdalmasan belenyikordult az éjszakába. A hangjai is kontrollálatlanok és hangosak voltak, ezért beharapta az ajkát, hogy elhallgattassa magát. A ruhája a hátára tapadt az izzadtságtól és verejték csorgott az arcán. Már nem tudott leállni, az extázis érzése feltartóztathatatlan volt és néhány heves mozdulat után maga alá temette. Frank neve és egy rekedt nyögés hagyta el a száját, ahogy a teste kis időre mozdulatlanná változott, aztán mindenét eltöltő remegések közepette hanyatlott az ágyra és küzdött a levegőhiánnyal. Ujjain nedvesség csillogott. Hasán és ágyékán is síkos folyadékcseppek terültek szét, amire gyorsan ráhúzta a nadrágját. Aztán csak lihegve feküdt az átizzadt, felgyűrődött ágynemű között.
- Nagyon szeretlek, Frankie...- lehelte erőtlenül és csak remélte, egy nővér sem hallotta meg az árulkodó hangokat. De nem jött senki sem a folyosóról, így megkönnyebbülten lecsukta a szemeit és várta hogy a zakatolás a szívében helyre jöjjön.
- Gerard...- léptek közeledtek és mikor kinyitotta a szemeit, Frank állt mosolyogva mellette.
- Frank, de jó, hogy újra itt vagy! - Gerard is mosolyogni kezdett. Frank végigsimogatta még mindig izzadtan vizes homlokát és összetapadt haját, aztán mellé feküdt és átölelte.
- Őrülten ver a szíved...- állapította meg Gerardra nézve.
- Úgy ébredtem, hogy kívántalak, Frankie. Aztán csak rád gondoltam és...- Gerard nem fejezte be a mondatot, csak elpirulva nyomta arcát kis időre Frank nyakához, mélyen belélegezve az illatát.
- Oké, ez rendben van. Nagyon is. Megjutalmaztad magad néhány jó perccel a születésnapodon. - biccentett Frank.
Gerard bágyadtan nézett vissza rá, de túlságosan zavarba volt, így inkább Frank karján vizsgálgatta a felgyűrt fehér ing mentén látható színes tetoválásokat.
- Itt maradsz reggelig? Megvárod velem a napfelkeltét?- kérdezte reménykedve.
Frank továbbra is mosolygott, a kis ezüst karikája belecsillant Gerard szemébe.
- Persze, végülis még mindig születésnapod van, Gerard. A napfelkelték különben is annyira szépek...
folytatása következik...
