Lábadozok

Köszönöm szépen, hogy írtatok, nagy ölelésem mindenkinek :*
Megfogadom a tanácsot, sokat pihenek (és imádom!) mást nem is nagyon tudnék tenni. Persze azért könnyebb házimunkák, mint mosogatás, teregetés, ruha hajtogatás, vasalás már egész jól mennek, de cipekedéssel, vagy hajlongást igénylő dolgokkal (porszívózás) még nem próbálkozom.
Néha egész jó már és tudok egyenesen járni is. Olykor persze meg még rossz és fáj, akkor tudom, hogy túl erőltettem és visszaveszek a ritmusból.
A héten megyek majd varratszedésre, meglátom után jobb lesz e.
Jaj furcsa lesz újra emberek közé menni-bár szó mi szó, nem hiányoznak annyira XD
A. írt, hogy szóljak, ha segítségre van szükségem, K. is küldött jobbulást képeslapot és J.-vel is referáltunk messengeren. Egyik kisfőnök is kérdezte, hogy már jobban vagyok e.
H. viszont eltűnt, úgy látszik, csak addig voltam számára érdekes, míg a kórházban dekkoltam, akartam neki írni, de aztán kiment a fejemből, amúgy sem tudom most akkor tiltott vagy sem, igazából nem is érdekel.
A gyk-s csaj sem igen fog írni többet, pedig tudta hogy mikor műtenek, de gondolom megsértődött, hogy nem hívtam. Hát sajnálom amúgy, kedvesnek tűnt, de én nem vagyok az a random emberekkel mobilon csevegős típus. Irkálni jobb szeretek, sokat meg gyakran, de ő meg mindig attól volt kiakadva, hogy neki fárasztó a levelezés inkább telefonáljunk.
Pasim meg hol rendes, hol idegbeteg, tegnap is úgy rám förmedt valami hülyeség miatt, hogy ha tudnék még ilyeneken sírni, biztos elpityeredek :S
Amúgy a napjaim jók és gyorsan telnek, ezt egész hamar meg lehet ám szokni.
Sokat eszek (ezt hagyjuk is inkább, apám és anyám tejberizzsel, rántott sajttal és más nyalánksággal kényeztetnek és hízlalnak), filmezek (régi klasszikusok pl. Marvin szobája, Esőember- Tom Cruise fiatalon igen szexi volt-, Little voice, Alul semmi stb.), zenét hallgatok.
Ha már zene, azon belül is MCR és egyszerűen nem bírok nem gondolni Bobra. Annyira tragikus az egész vele kapcsolatban. Tragikus és szívszorító, pl. hogy november 4.-én látták utoljára és utána vagy 3 héttel fedezték fel a testét és azt is úgy, hogy az állatrendőrség (vagy mi) kiment a házához a kutyái miatt. Nagyon durva hogy valaki ilyen hirtelen elcsendesül, nem posztol a közösségi médiában, nem hallat magáról, nem ír, nem telefonál és mégsem keresi senki sem az égvilágon.
Bob valaha elismert rock sztár volt és nyilván tök menő volt vele lógni, ezzel szemben elszigetelten, magányosan halt meg az otthona falai között (öngyilkos lett állítólag, de folynak még a vizsgálatok) és hetekig fel sem tűnik senkinek a hiánya.
Ráadásul pár rajongó (de szerintem ez a szó nem illik rájuk) a halálán örömködik és hangoztatja, hogy megérdemelte.
Bob sok fenyegetést és öngyilkosságra buzdító üzenetet kapott amíg élt, csak mert régen voltak ilyen-olyan hozzászólásai.
De azt már megbánta és bocsánatot kért.
Bob halott, nem tudja megvédeni magát. Milyen már egy halott emberbe belekötni? Mert szerintem ritka gusztustalan.
Én sosem tudnék más halálának örülni, egyszer H. is azt mondta, mikor meghalt valami rokona akit utált, hogy ugrált örömében.
Ewww...
Ez fura.
Már hogy emberek így éreznek és ezt olyan könnyen nyilatkoztatják ki, mintha csak az időjárásról lenne szó, nem egy emberi lényről. Én nem szeretnék ilyen lenni...

A műtétemről

Úristen, nem hiszem el, hogy Bob Bryar meghalt!!!Annyira nagyon nagyon sajnálom. Nyugodj békében Bob!!!
Ez a hír kora reggel jött velem szembe és felzaklatott. Hiszen csak 44 éves volt.
Bocsánat, hogy most jöttem csak, de kellett pár nap míg akklimatizálódtam, míg úgy ahogy nem fáj ülni (járni, menni) és míg fejben összeraktam mi hogy is történt.
Remélem nem hagyok ki semmit, ha igen, majd pótolni fogom később.
Hétfőn és kedden még hely volt és persze mellé idegbaj, mert már totál ki voltam, éjjel sokszor felriadtam és non-stop a műtétre gondoltam. Amit tudtam bepakoltam és kellett még egy kisebb hátizsák mert a fürdőköpenyem egy csomó helyet foglalt.
Szerdán délelőtt kellett befeküdni. Előtte reggel még elrohantam a boltba ásványvízért, meg egy kis nasiért (mivel tudtam, hogy este 6-tól nem lehet majd enni, mondjuk én már előtte két nappal sem igazán voltam éhes és épp hogy csak eszegettem). Belefutottam H.-ba és Larába (a kislány ismét beteg volt) és mondtam neki hogy megyek kórházba, meg hogy műtenek. Teljesen lesokkolódott és kérdezte hogy lehet e majd látogatni, de mondtam hogy inkább ne, mert fogalmam sincs mennyire leszek jól ahhoz hogy a látogató szobába elmásszak. Rákérdeztem hogy miért tiltott le, de azt mondta ő nem tiltott senkit és fogalma sincs mi van (...öhhh...jó...).
Azt ígértem, majd írok neki műtét után, aztán mentem haza a maradék cuccomat bekészíteni. Közben Csupasz túlélőket néztem, az kicsit kikapcsolt (jó sorozat amúgy, egyik részben a pasi egy bunkó paraszt a társával, a másikban az ötödik nap mentálisan kikészül a csávó és már az öngyilkosságot fontolgatja így feladja a játékot, a harmadik epizódban hisztizik a delikvens, de hát nem is könnyű túlélni azokban a közegekben). Apámék fél 11-re jöttek és kocsival elvittek, sőt anyám azt mondta felkísér a felvételi ambulanciára. Fent voltak már rendesen és kiderült, hogy kell maszk, szerencsére egy lapult a táskámban. 11-től volt a felvétel, addig rezignáltan bámultam magam elé, míg anyám csacsogott, de nem emlékszem mit. Elsőnek szólítottak be, de kb. egy órát bent voltam, mert betanulós kolléganő volt és dupla olyan lassan ment minden. Addig kint anyám összespanolt egy nőcivel, aki ugyanolyan műtétre érkezett mint én anyám szerint tuti majd velem rakják egy szobába (végül nem rakták, mert köhögött és hőemelkedése volt így törölték a műtétjét).
A felvétel után felmentünk az osztályra, elbúcsúztam anyámtól az ajtóban, aztán go. Egy nagyon kedves ápolónő (Cicaszem) volt ott, aki felvette az adatokat, elmondta mi lesz ma és holnap a műtét napján, megmutatta a kórtermemet és vett vért. Mondta, hogy este hatig ehetek könnyű ételeket, éjfélig ihatok és a reggeli gyógyszereimet még egy korty vízzel bevehetem.
Ezekután nem történt nagyon semmi, ültem az ágyon az üres kórteremben, nyomkodtam a telefont, nem volt kedvem semmihez és rohadt lassan telt az idő. Este beszéltem a családtagokkal, aztán kicsit sírdogáltam mert szar volt egyedül és korán sötétedett és féltem az előttem álló műtéttől.
Csütörtökön leesett egy rakás hó. Hajnalban jött egy nővér, ő is elmondta mi lesz és volt vérnyomás mérés, lázmérés, elküldtek zuhanyozni, fogat mosni és kaptam egy halványzöld hálóinget az ujjain csík mintákkal (cool). Felhívtam az ősöket, pasimat, írtam huginak, aztán már jött is a beteghordó fickó és irány a műtő. Agyalni sem volt idő. Az előtérben már várakoztak a többi műtétesek (trauma, sebészet stb.) dumáltam is egy sráccal (Ádám vagy Roland volt a neve), aki nyaki műtétre jött és a végén már meginvitált a kórtermébe (hehe) hogy majd menjek és beszélgessünk. Aztán eltolták a műtőbe, hoztak helyette egy nőt, de akkor már engem is vittek. Bent az előkészítőben volt sürgés forgás, hárman kérdeztek egyszerre, közben rám ragasztottak ekg-t, bekötöttek valami cuccot a kézfejembe, kaptam hajhálót (vagy mi az a zöld izé), meg vérnyomás és pulzusmérőt, aztán jött egy helyes, fiatal gyerek, aki az altatóorvos volt és kedves, megnyugtató hangon elmondta, mi lesz és rám rakta a maszkot, amibe jó kis cucc volt, mert kellemes szédülést éreztem és aztán már nem is emlékszem semmire.
Arra ébredtem, hogy egy pasi hajol felém, hogy van e gyógyszer allergiám?!
Mondtam, hogy nem tudok róla. Aztán a kezemre pillantottam, és láttam hogy tök piros az egész. WTF!!!!Mi a frász ez?!
De mire mondhattam volna valamit, egy másodperc alatt elmúlt, így mindenki lenyugodhatott a picsába. Illetve majdnem mindenki, mert nekem nagyon-nagyon-nagyon fájt a hasam. Mintha valamit kiszaggattak volna belőle és hát ez így is volt. Úgy fél órát dekkoltam az őrzőbe, majd jött a beteghordó fazon és visszatolt a szobába. Mondták, hogy aludjak, kaptam infúziót és hát valamennyit biztos aludtam is, de a hasam folyamat fájt. Sose gondoltam volna, hogy valami ennyire tud fájni *-* nagyon rossz volt.
Jött a doktornő is, aki műtött és röviden elmondta hogy a beavatkozás sikeres volt, de sajnos oda az egyik petefészek mert vt valami összenövés. Hát jó, akkor ez van, egy petefészek minuszban vagyunk.
H. meg vagy 4x hívott de ilyen fél 9, 9 magasságában. Ami már nettó bunkóság szerintem, mondtam neki hogy majd én jelentkezem ha oda jutok, de infúzióra voltam kötve, fájt mindenem, el sem értem volna a mobilt, meg őszintén nem is volt valahogy cseveghetnékem.
Cicaszem volt az ügyeletben, hozott fájdalomcsillapítót, de nem sokat aludtam éjjel.
Pénteken hajnalban jött kettő nővér és lemosdattak (ajwh...lukas a hasam, mint sajt, és tele van ragasztókkal), adtak tiszta hálóinget, ágyneműt cseréltek és mondták hogy fel kell hogy üljek az ágy szélére, aztán fel kellene állni, meg hogy később kiveszik a katétert. A felültetés és felállás rohadtul fájt, de csinálni kellett, hiszen ezen múlt a későbbi hazaengedés is (vasárnapra ígérték panaszmentesség esetén). Aztán kivették (mit kivették?!kitépték) a katétert, ami szintén nem volt egy fájdalommentes esemény. De legalább már nem lógott zacskó mellettem.
A nap fájdalommal telt, de igyekeztem mozogni lassan jönni-menni. Hallgattam a felvételre érkezők sztorizását a folyosóról beszűrődni (45 éves megszakításra érkező nő, meg 14 éves szintén ilyen beavatkozás miatt ott lévő kislányka).
Megfésültem a hajam, raktam fel parfümöt, telefonálgattam. Kaptam reggelit is már, de olyan hányingerem volt tőle (meg úgy mindentől aznap mindennek olyan kibírhatatlan szaga volt), azért kicsit ettem és ebédből is.
Délután anyum beugrott, de sokáig ülni még nem tudtam, kb. 20 percet tudtam csak a beszélgető szobában lenni (ami egyben az ebédlő is és kurva hideg van bent). Jó volt látni.
H. aznap késő este is hívott, pedig előtte délután részletesen megírtam, hogy mi történt és hogy nem vagyok jól, de majd jelentkezem, ennek ellenére is csörgetett, de csak éjszaka láttam, mert le volt némítva a telefon. Nem tudom néha hogy mit gondol, vagy mi jár a fejében, de nem is idegesítettem magam ezzel. Különösen mert nagyon fájt a hasam és még két fájdalomcsillapító után is jó ha 2-3 órát aludtam éjjel. Alig vártam a reggelt.
Szombaton jó hírt kaptam a reggeli viziten a dokiktól, ha minden jól megy, akkor vasárnap mehetek haza! Ennek annyira megörültem, hogy hirtelen felindulásból elmentem zuhanyozni. Cicaszem átkötötte a sebeket (annyira nem is durva), átöltöztem, ki mentem forrócsokizni az automatához. Felvillanyozott a közelgő hazamenetel híre.
Kivirágzott az eddig sivár szociális életem is, mert ebédkor (ami sóska volt amit nem szeretek de pár falatot magamba erőltettem) összebarátkoztam a szomszéd szobában fekvő nőcivel akit ugyanakkor vettek fel, mint engem és mondta is hogy de kár hogy csak most találkoztunk, mert ő is végig egyedül vt kb. Vagyis volt egy napig szobatársa és vele egész éjjel röhögtek és kérdezte hogy miért nem mentem át. Hát szerda este nem voltam túl jó passzban szóval jól jött volna a röhögés, de hát nem is tudtam hogy privát parti zajlik mellettem.
Tesómék mondták, hogy bejönnek délután, így mikor szólt a nővér, hogy látogatóim vannak rájuk számítva robogtam (vánszorogtam) a látogató szobába és legnagyobb döbbenetemre a szomszéd várt rám!
Ez annyira durva volt ez a váratlan szitu, hogy fél percig nem jutottam szóhoz. Ő meg a nyakamba ugrott és elmondta hogy anyumtól tudta meg hogy mi van és úgy érezte be kell jönnie. Hozott almát, banánt és kekszet. Pár percet dumáltunk, aztán mondta hogy nem akar zavarni és pihenjek. Mostanában nem is futottunk össze, meg nem is voltunk annyira hú de jóban már, de tök kedves volt tőle hogy bejött, meg is köszöntem (azóta adtam neki bonbont) és hát ez tényleg meglepő volt.
Tesómék is beugrottak később hoztak rántott húst és joghurtot meg kakaót. Pasim is be akart jönni de sokáig dolgozott és itt csak egy óra a látogatási idő. Azt ígérte hogy vasárnap ha nem engednek még haza feltétlen bejön (de én tudtam hogy valószínűleg hazajöhetek de nem árultam még el). Kicsit beszélgettem még a szomszéd szobában lévő nővel, aztán visszaballagtam a kórtermembe és hát láttam, hogy lett egy szobatársam, így az utolsó napra. Ha valakit szombat este befektetnek annak oka van, így nem is faggattam a nőcit, de ő odajött és beszélgettünk. Két gyereke van és sajnos igazam volt tényleg vetélés miatt került be és ügyeletben meg is műtötték szegényt. Az az über helyes betegszállító hozta vissza a kórterembe, aki pont úgy néz ki, mint Frankie és akit akkor láttam először, mikor anyám tavaly bekerült a kórházba.
Éjszaka már nem fájt annyira a hasam, így gyógyszert sem kértem, aludtam is kb. hajnali 4-ig.
Vasárnap a reggeli viziten mondták hogy mehetek haza, Morci nővér (mindig olyan volt mint aki mérges, de amúgy nem volt az) viccelődött, hogy maradhatok is ha gondolom, de köszi nem kértem ebből. Utálok kórházban lenni, de amúgy törődtek velem és kedvesek is voltak meg minden.
Szegény szomszéd szobai nő csak hétfőn mehetett, mert valami húgyúti izét kapott a katétertől és még adtak neki gyógyszert, el is szomorodott, sajnáltam. A legszarabb, ha biztosra veszed hogy mehetsz és mégsem (mikor eltört a karom ugyanígy jártam, tutira mondták hogy mehetek aztán délután mondták hogy ja bocs mégsem, ott bőgtem emlékszem). Adtam neki édességet és mielőtt hazaengedtek, benéztem hozzá kicsit (remélem hétfőn tényleg mehetett haza és azóta is oké vele minden).
A szobatársam is mehetett, így vártuk a zárójelentést, közben reggeli is volt (mogyorókrémes lekváros kenyér), meg sebkötözés és már fél lábbal otthon voltam, de valójában egy órakor kaptuk csak meg a papírokat, mert a doki műtőben volt. Gyorsan összepakoltam és hívtam az ősöket és úgy fél óra múlva jöttek értem.
Apám csinált mákos gubát és vanília öntetet és még sütiket is csomagolt. Anyám meg segített kipakolni otthon. Ja pasim totál meglepődött mert nem mondtam neki hogy jövök, látszott rajta hogy örül. A kotorékban közepes méretű őskáosz volt, de pasim és anyám igyekezett uralni a zűr-zavart. Szóval mindenki sokat segített amiért irtó hálás vagyok, egyedül még gyógyulni is nehéz hát még a mindennapi dolgok.
És azóta igyekszem gyógyulni itthon. Egyrészt imádom az igazolt semmittevést, másrészt nem könnyű menet. A sok állás, járkálás még fájdalommal jár, de mosogatni, ruhát hajtogatni már lassacskán tudok. De sokat pihenek és próbálom betartani, amit az orvosok mondtak, miszerint fizikai kímélet ésatöbbi.
Szövettan folyamatban, jövőhéten varratszedés, bízom benne, hogy utána még jobb lesz. Bár a hely-et idén már nem keresem fel, 4-6 hét kímélet van előírva és ott is leállás lesz december végén karácsony előtt. Geesus, mindjárt itt karácsony, gőzöm sincs hogyan veszek ajándékokat...
Pasim szülinapja is volt a héten, Miss Candy az a kis tündérmaszat, egy bögrét vett neki, amit pasim a kocsmában hagyott hogy majd abból iszik, azt mondta nem merte hazahozni, mert félt hogy összetöröm. Én összetörni?!Cöhhh ugyan. Mi értelme lenne az esztelen rombolásnak...Nem a bögre tehet a Miss Candy-s dolgokról.
Hát most ennyit tudok írni nagy hirtelenségében. De majd még jövök. Addig is szép szombatot mindenkinek, nézzünk pozitivan előre és köszikösziköszi a drukkokat :*

RAT (frerard) pt. 02.

Ha sikerül elcsípnem a tv2 főzőműsorát azon tűnődöm, a fekete színben versenyző rövid hajú, szemüveges csaj, meg a kék csapatban a hosszú szőke hajú nőci milyen mentális betegségben szenvednek?! Hmmhmm...

Végre számot cseréltem K.-val a hely-ről. Hátha egyszer összefutunk csak úgy. Ő az a lány, akivel szívesen lógnék szabadidőmben is.

Sztorim chapter 2 (bár minden ilyen könnyen menne, mint ahogy ezt összedobtam -sóhaj-)...

És happy b.day Frankie :)

Warning: +16, suicidal thoughts, romance, angst, bullying, handjob, sex, first time, blood, violence.

Tudom, hogy gáz és azt is hogy undorító XD ezért senki ne olvassa :P de én jól elvoltam, míg megírtam.
Írni jó :*

Consolation

Ismerek egy helyet a levegőben, nincs messze már jártam ott.
Ismerek egy helyet, hűvös és meleg, lehűti a véremet és melegíti a szívemet.
Szóval gyere le és sétálj velem és mond hogy a tiéd vagyok.
Csak néhány dolgot szeretnék tudni rólad.
Hol voltál, mikor annyi bajban voltam magammal?!
És még mindig úgy hiszel bennem, ahogy én hiszek?!
Ahogy Gerard lerakta az iskolai zakóját és nyakkendőjét, Frank máris birtoklóan lenyomta őt az ágyra. Gerard megengedően mosolygott, pedig a mozdulat elég viharos volt, így Frank kicsit visszavett a lendületből. Nem akart durvának látszani és igyekezett úrrá lenni a vágyakozáson, ami hatalmába kerítette azon a dermesztően hűvös délutánon, mikor Gerard elhívta magukhoz.
Frank kezdetben vonakodott, de a fiú olyan szívélyesen invitálta reménnyel a szemeiben, hogy nem volt szíve elutasítani. Pedig nem készült fel még erre, de a december közeledtével egyre hidegebbre váltak a napok és sokat kellett fagyoskodniuk, ha találkozni akartak.
A ház szerencsére üres volt, mikor megérkeztek, így Frank ideges szívverése is csillapodott, míg Gerard félhomályos, alagsorban lévő szobájában átjárta a meleg.
Megbűvölve bámulta Gerardot, ahogy felé kerekedett és érezte gyors szívdobbanásait, izgatottságtól sebes légzését és az árulkodó keménységét az ágyékánál. Kezei sóvárogva kezdték bontogatni a fiú fehér ingének gombjait.
- Szeretnél egy teát vagy kávét? Vagy süteményt? Anya épp tegnap készített. - érdeklődött udvariasan, de abszolút nem a témába illően Gerard. Frank hevesen megrázta a fejét.
- Nem kell semmi, köszönöm...
Akkor és ott nem ezekre volt szüksége, mindenét fűtötte az epekedés a másik iránt. Ajkai Gerard arcára kerültek.
- Sajnálom hogy még nem értek haza, pedig a szüleim úgy örülnének ha látnák, hogy hozzám is jöttek.- suttogott Gerard.
Frank felkapta a fejét.
- Még nem volt nálad egy látogató sem? Egy iskolatársad, vagy barátod? Vagy valaki a suliból?
Aztán ráébredt, hogy butaságot kérdezett. A suli maga a pokol Gerard-nak és még sohasem látta, hogy bárkivel is hosszabban beszélgetett volna.
- Nincs egy barátom sem. - válaszolta Gerard és kis pirosság futott át az arcán, Frank szerint a kiközösítés és az egyedüllét miatti szomorúságtól. Szánakozást érzett, mert hozzá legalább párszor már beugrottak a haverjai, vagy az alkalmi barátnői. Bizonyára borzalmas lehetett az állandó pusztító magány.
- Ez nem igaz, én a barátod vagyok, vagyis az akarok lenni! - vágott közbe és szája Gerard szájára húzódott. Annyira nagyon meg akarta csókolni.
A fiú bizonytalanul elmosolyodott.
- Tényleg?
Frank megkockáztatta, hogy még senkitől sem hallott ilyen mondatot.
- Igen, a barátod is, mert mindenhogy érdekelsz...- bizonygatta kertelés nélkül.
- Olyan valószínűtlen, hogy egyszer csak észrevettél engem, évek óta ülünk egymástól néhány méterre és szinte nem is beszéltünk...
- Kellett egy kis idő, hogy kitaláljak egy indokot, amivel nyithatok feléd! Hidd el, nem most figyeltem fel rád.
- Pedig én csak akkor nem vagyok láthatatlan, ha a sportolók az energiáikat akarják levezetni valakin.- jegyezte meg Gerard, Frank megrázta a fejét.
- Hagyjuk a sportolókat és az iskolát is !- kérte igencsak beleszédülve a hevületbe, amit a szoros közelség okozta körülírhatatlan izgatottság okozott a napnyugtában fürdőző alagsori helyiségben.
Gerard végre visszacsókolt egy hálás köszönöm-öt rebegve, míg nyelvük találkozott és egymásba merült, Frank a csókok között végre kioldotta az utolsó makacsul visszakozó gombot is az iskolai ingen és így feltárult Gerard hófehér bőre. Szokatlan hőség ébredt Frank gyomrában. Valahogy ilyen kép élt róla Gerardról. Valóságon túli fehér és érintetlen. De látott mást is a vakító sápadtságon kívül. Néhány haragosvörös és mélylila foltot, amik szerte-szétszóródva helyezkedtek el, a mellkasán át a nyakáig és a bordákig. Ettől a torkába ugrott a szíve és könnyek tolultak erőszakosan a szemeibe.
- A sportolók tették?- simított végig gyengéden az egyik kiterjedt sérülésen, majd inkább elkapta onnan az ujjait.
Gerard bólogatott.
- De már nem fáj.- és Frank kezét megragadva húzta vissza a fiú tenyerét. Frank bánatosan pillantgatott Gerard alaposan összetört testére, ami csodálatosan szép és egyszerre rettenetes volt. Nem bírta tovább nézni, el akarta felejteni.
Az agyába villantak azok a kíméletlen támadások, amiknek tétlen tanúja volt az iskola folyosóján, ettől bűnösnek érezte magát és vigasztalást keresve, könnyes, szorosan bezárt szemekkel csókolta ismét Gerardot és az iskolai fehér ing nem került le róla. De a nadrágja valamivel később igen és Frank magán elcsodálkozva engedte ösztöneit, rutintalan tapasztalásait szárnyalni.
A csókok végtelenné, nedvessé és hanyaggá váltak, ők maguk hangossá, a testük az összes négyzetcentiméteren összetapadt. Frank reszketve beletúrt Gerard izzadt, fekete hajába, aztán a fiú legtitkosabb részére kalandozott el az érintése és némi nyál segítségével fedezte fel azt. Meleg volt, szűk és olyan megmagyarázhatatlan, olyan különös. De mindennél izgatóbb és Gerard csak kicsit szisszent fel a kezdeti szokatlan érzésektől, utána nyögdécselve nyomta a csípőjét Frank ujjainak irányába, míg közben magát simogatta. Mindene verejtékben fürdött az egyre gyorsuló ritmustól, ami Frank-et is teljesen magával vitte. Nem tudott ellene tenni, tehetetlenül zihált és sikerült azelőtt a nadrágjában végeznie, hogy egyáltalán magához érhetett volna. Gerard utána fél másodperccel és egy mozdulattal jutott a tetőpontra és Frank félig nyitott szemein át láthatta ezt. Lenyűgöző volt a látvány. Ahogy Gerard ajka szétnyílik, felnyög és mindenén átvonul a megfogalmazhatatlan érzés, majd csak fekszik szorosan, leizzadva, remegve a szétbontott ruházatában. Frank mellett. Akinek szíve szintén teljes iramban rohant, a nadrágja nyirkos, a keze szennyezett lett és ragadt, de nem feszélyezte, csak az hogy egy jelenleg kibogozhatatlan, ködös zűr-zavar lett a fejében.
Lihegve, kimelegedve elhúzta a tenyerét tőle és csak nézett előre a szoba egyik sarkába, aztán az alagsor ablakába, ahonnan a délutáni szürkeség hömpölygött be.
- Frank...- hallotta meg ekkor Gerard félénk hangját, ez hozta vissza a valóságba.
- Igen?
Gerard álmodozva elmosolyodott.
- Nagyon-nagyon jó veled...
A hold és a csillagok útjelző lámpásként világítottak az esti égbolton és ha Frank megmozdította a hintát olyan volt, mintha vele együtt lebegnének. Már beesteledett és ő csak ült a játszótér hintájában a fogvacogtató hidegben. Tisztában volt vele, hogy az anyja le fogja szidni, az apja kiabálni fog, talán még szobafogságot is kap és eltiltják a gitározástól, amiért nem ment időben haza, de mégsem indult el. Csak a történtek cikáztak a fejében. Az érintések, csókok, sóhajok és Gerard...
Folyton-folyvást csak Gerard.
És ettől az este zord zimankójában izzóvá vált a vére.

Frank éppen a tankönyveit pakolta a szekrényébe, mikor Gerard megállt előtte és mosolygott. A téli halvány napsütés keresztül futott hajszálain és még sápadtabbá tette az arcát, de megvilágította szemei szép és nyugalmat árasztó barnaságát is.
- Szia Frank!- és ünnepélyesnek látszott.
- Szia. - köszönt vissza Frank, meglepve a le sem tagadható emelkedettségen.
- Hoztam neked valamit. - és mire Frank kérdezhetett volna, Gerard egy kicsit összegyűrt lapot húzott elő az egyenruhája zakójának zsebéből és átadta Frank-nek.
- Mi ez?- érdeklődött Frank.
- Nézd meg!
Frank kíváncsian szétnyitotta a papírt és egy grafitrajz tárult elé, ami őt ábrázolta.
- Nahát! Ez én vagyok. - mondta alaposan meghökkenve.
- Igen.- bólintott Gerard.
Frank zavarában nem tudta, hogyan és mit reagáljon. A rajz művészi volt, aprólékos, mintha minden egyes ceruzavonás alaposan át lett volna gondolva.
- Köszönöm szépen. De hát mióta készíted? Egy ilyen mű létrehozása sok időbe telik.
- Nem tudok jól aludni és a nagymama halála óta ez még inkább így van. A rajz nagy részét éjszaka csináltam, a többit pedig tanítás után, vagy hétvégén. Örökké az emlékeimben vagy Frank. Elég, ha magam elé képzellek, minden ami fáj, ami rossz, eltűnik és tűz jelenik meg bennem mindenhol. Még soha sem éreztem így.- és idegességtől ragyogó szemeit Frank arcára szegezte.
Frank ügyetlenül szorongatta ujjai között a rajzot. Nem is volt halvány sejtelme sem, Gerard mennyire ügyes a rajzolásban. Többek között ezt sem gondolta róla, pedig szintén álmatlan éjjelein igyekezett megfejteni Gerard-ot. Most meg úgy szeretett volna valamit mondani, ami tükrözi az örömét, kifejezések szálldostak agyában, de összefüggéstelenné váltak, havasesőként szétolvadtak, ahogy élénkpiros arccal mustrálta hol a kezében tartott rajzot, hol Gerard ugyancsak zaklatott tekintetét.

- Az a rajz nem mutatja meg mit érzek, Frank. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha az életemben történt velem!- szólalt meg váratlanul Gerard, nagyjából szavakba öntve azt, amit Frank akart kimondani.
Frank húsz perce cirkált fel-alá a vegyesboltban, a kabát kényelmetlenül rámelegedett, de valami maradásra késztette. Újra és újra elment az üzlet művészeti sarka előtt és látta az ötven darabos színes ceruza készletet egy tarkára festett fémdobozban. Már csak egy volt belőle, Frank merően szemezett vele, aztán a kosarában lévő holmikra nézett, üdítő, némi édesség, meg egy zenei magazin volt nála. Átpillantott az árukkal tele lévő pultokon, az üzlet másik végében egy idősebb férfi állt, ő volt az eladó. Frank ismerte látásból, mert a  a családjával gyakran vásároltak itt.
Első gondolata az volt, hogy ellopja a ceruzákat, alig voltak most vásárlók, senki sem észlelte volna. Egyszer már elcsent egy-két cukorkát a helyi benzinkútról, igaz akkor úgy tíz éves lehetett.
Az ötlet felvillanyozta, ahogy végigszáguldott rajta, borzongást küldve a gerincére. A felháborodás és a józan ész viaskodott benne egyszerre.
Vevők léptek a kasszához lefoglalva az eladót, tiszta volt a terep. Frank az ajkába harapott és érezte, hogy a verejték nagy cseppekben a halántékán csorog, keze megremegve a doboz felé nyúlt, de rögtön arra gondolt, hogy az ilyen eltulajdonítás ténye Gerard-nak mennyire nem tetszene, és meglehet, azt mondaná csalódottan, hogy nem kéri az ajándékot, mert a lopást a tíz parancsolat tiltja.
Frank sóhajtott egyet, majd a ceruzakészletet a kabátja helyett a kosárba helyezte, aztán a kólát, a kekszet és az újságot visszarakta a polcokra.
Másnap reggel szorongott, izzadt a tenyere, bukfencezett a gyomra, amikor várta, hogy Gerard belépjen az osztályba és észrevegye a padján lévő ceruzával teli mintás dobozt. Ő csak Gerard önfeledt boldogságát akarta és amikor a fiú sokkosan, hitetlenkedő mosollyal, kicsit kipirulva fordult hátra az ő padja felé, Frank úgy vélte ezt meg is kapta.
Aznap késő este Frank a játszótéren esett titkos és vérforraló csókoktól mámorosan érkezett haza. Még egy más világban járt, ami sokkal izgalmasabb és színpompásabb volt, mint az amelyikben élni kényszerült szabályokkal és keretekkel, idióták erőfitogtatásának céltáblájaként egy ostoba gúnynevet magán viselve. Gerard mindezt rögtön el tudta vele feledtetni, a haja jég és télillatú volt, a csókja szenvedélyes, az ölelése szelíd és otthonos, elárasztva Frank-et kérdésekkel, kíváncsisággal és a ténnyel, hogy mennyire kívánja őt. De amint belépett az ajtón szüleivel találta szembe magát és ez azonnal kihozta őt a realitás rideg partjára.
- Sziasztok.- dadogta meglepve, mert nem számított fogadó bizottságra.
- Merre jártál? Kivel múlatod az idődet sötétedésig? - fakadt ki idegesen az apja.
- Csak Jamia-val voltam.- vágta rá Frank.
- Fejezd be a hazudozást!- rivallt rá haragosan a férfi.
Frank érezte, hogy lesz egyre sápadtabb és kedveszegettebb.
- Tessék?
- Ma találkoztam Jamia anyukájával a boltban és azt mesélte, nemrég szakítottál a lányával.- hadarta az anyja feldúlva.
- Elárulod, miért dobtad ki azt a helyes lányt? - érdeklődött az apja.
Frank szédülést érzett, az agya nem forgott kellően gyorsan a válaszokhoz.
- Csak így alakult. Előfordul, hogy két ember nem illik össze. Jamia és én nem egymásnak voltunk rendelve.- felelte nagy sokára.
Szavaitól apja és anyja gúnyosan összenéztek.
- És mégis ki az, aki neked van rendelve? - kérdezte az anyja.
Frank szemei előtt felbukkant Gerard arca és a jelenleg szavakba nem önthető igazság, ami egy sor vadonatúj érzést hozott el számára és ami olyan sokat jelentett neki.
Sírni szeretett volna Gerard karjaiban és örök időkig vele maradni a külvárosi, rozsdába és elhagyatottságba borult parkbéli játszótér édes oltalmában.
De abban a pillanatban egyedül volt. Nagyon is.
- Bár elmondhatnám. - suttogott és mielőtt a szülei kérdezhettek volna, faképnél hagyta őket.
A sportolók hangosan nevettek és végignézték, ahogy Frank a fájdalomtól összegörnyed a padlón. Ez a néhány perc rosszabb volt mindennél. Mint a gehenna elemésztő tüze. Égetett és fájt. Frank csak zihált ahogy a földre került, a vér melegsége, jellegzetes fémíze terjedt a szájában. Szúrt a tüdeje, kavargott a gyomra, hányingere volt, hideg izzadtságban fürdött.
A nevetések elviselhetetlenül visszhangoztak benne.
- Most megkaptad, te patkány!
- Visszataszító rágcsáló!
- Minek létezel egyáltalán te gusztustalan patkány? Inkább dögölnél meg!
Majd könnyed léptekkel ott hagyták és nem maradt utánuk más csak a tompa, télies délután fényei a kiürült iskola folyosóján. Frank megvárta, míg csapódik mögöttük az intézmény kapuja és csak akkor tápászkodott fel, hogy aztán a szekrények mentén kapaszkodva elbotorkáljon a mellék helységig.
Belökte az ajtót, ami nagy robajjal vágódott a fehér csempéknek. Üres volt a mosdó, sehol egy lélek. Frank a csapokhoz lépett és megnyitotta, majd hideg vízzel lemosta vértől ragadós arcát. Ahogy a maszatos tükörre meredt, látta a saját elgyötört fehérségét, össze-vissza álló haját, szétrepedt száját, a szeme alatt lévő halvány színű zúzódást. Piszkossá vált ruháin szakadások éktelenkedtek, a homlokán horzsolás, a csuklóin bíborszínű ujjnyomok hirdették, hogy vissza akart ütni, de erős markok nyomódtak bőrébe és a kezeit kicsavarva tették cselekvőképtelenné.
A tükörben lévő kép teljes kudarcra emlékeztette. Ő egy mellőzhető és haszontalan lény. Akit a szülei sem értenek meg és lelombozottak miatta. És aki senkinek nem okoz jó érzéseket, kivéve a sportolóknak, mert ők élvezettel verik meg. Az, hogy él, hogy lélegzik, ver a szíve, teljes mértékben értelmetlen.
Talán az elmúlás, az lenne megfelelő. Bár ijesztően hangzott, Frank már gondolt az öngyilkosságra. Magánnyal teli óráiban az ágyán heverve eljátszott ezzel a lehetőséggel. Félt, de érdekelte hogy ha elhagyja a földi létet és ledobja emberi mivoltát mi fogadja a túloldalon. Szépséges, békés dolgok, amikre vágyott, vagy elviselhetetlen, mélysötét némaság?!
Könnyek gördültek le megállíthatatlanul az arcán. Nem akart sírni, de nem bírta abbahagyni. Megkínzott volt, sajgott mindene kívül és belül.
- Átkozottak...- suttogott maga elé haragtól feltüzelten.
Lépteket hallott és árny közeledett irányába. Frank az ajtó felé nyúlt, hogy gyorsan bezárja, de már késő volt, mert egy alak állt meg a folyosó és a mellékhelyiség között az ajtórésben. Frank nem látott mást, csak egy kék iskolai zakót.
- Itt vagy Frank?
A fiú csendesen zokogva becsukta a szemeit Gerard hangját realizálva.
- Bejöhetek?- kérdezte a fiú.
Frank a világon ezt akarta legkevésbé. Újból bevizezte az arcát, homlokát, igyekezett eligazgatni rendetlenné vált haját, mintha ezzel eltüntethetné a sportolók erőszakos kirohanásának nyomait.
- Frank?- szótlanságára tanácstalan kérdés csendült fel ismét.
- Nem szeretnék beszélgetni, szépen kérlek Gerard, menj el!- lehelte, ahogy szétzilált és megalázott tükörképére sandított.
- Én láttam mi történt...- kezdett bele Gerard, de Frank közbeszólt.
- Éppen ezért menj most el!- és vizes ujjai indulatosan markolták a csap hideg szélét.
- Oda szerettem volna menni hozzád, de...- az ajtó csikordulva kinyílt. Frank ösztönből hátrébb akart lépni és elfordulni, hogy Gerard ne lássa így, de megpillantotta a fiú arcát. Ajka felhasadt, orra úgyszint véres volt, a szemöldöke is sérült, állkapcsán és nyakánál zúzódás, ruháin vérfoltok. Frank könnyes szemei elkerekedtek, mellkasa fájdalmasan összeugrott.
- Téged is? Megint? - a hangja a sírás határán volt, de minden erejét összekaparva, végül mégsem engedett a könnyek erejének, hiszen Gerard sem sírt és akkor ő sem gyengülhetett el.
Gerard bólintott, aztán csak bámult Frank-re megfejthetetlenül, mintha nyílegyenesen a szívének legbelsőbb zugait szerette volna megszemlélni.
- És nagyon megsérültél?- érdeklődött Frank zavarba esve az átható pillantásoktól. Frank a fiú sebeit látva, azt hitte, hogy mindennél és mindenkinél erősebb.
- Nem annyira.- válaszolta Gerard.
Frank hitetlenül megcsóválta a fejét.
- Nem hiszek neked, tiszta vér vagy...
- És te nagyon megsérültél? - kérdezett vissza Gerard néhány lépést közelítve Frank felé, vizsgálgatva az állapotát.
- Volt már sokkal rosszabb is. - vont vállat Frank. De nyilván nem mondott igazat. Akárhányszor elkapták és bántalmazták fizikailag, mindig azt hitte az a legfájdalmasabb és most sem volt ez másképp.
De nem volt kedve ezt szóba hozni, sőt semmihez sem volt hangulata. A pár perccel ezelőtti önmegsemmisítő gondolatfoszlányok keringtek a fejében. Meglehet, egyszerűbb lenne ez a cselekedet.
- Haza kellene menned és ellátni a sérüléseket, jeget tenni rá, hogy holnap ne látszódjanak a foltok. Nem is értem, miért nem ezt csinálod? Miért vagy még itt? - tűnődött Gerard-ot pásztázva. A szíve persze hevesebben vert a látványától és ott élt benne a késztetés egy ölelés iránt, de a testére mintha tonnás súlyokat rakott volna a sportolókkal megesett incidens.
Gerard kimerülten elmosolyodott.
- Semmi mást nem szeretnék, csak téged megvigasztalni. - mondta elszántan és ismeretlenül ragyogó, izgatott és egyszerre békességet adó szemekkel, aztán hirtelen nagyon közel lépett Frank-hez, aki ezt egyáltalán nem bánta, de meg is volt illetődve. Melege lett és kiszáradt a torka, félve ugyan, de megérintette Gerard vállát, majd kérdőn nézett rá.
- Úgy lesz, ahogy te akarod, Frank. Mindent megteszek, hogy ne legyél szomorú. - jelentette ki Gerard és tenyere sokat sejtetően simított végig Frank mellkasán, aztán ajka Frank szájához ért.
És Frank nem is akart a fájdalmát előidéző dolgokkal foglalkozni, úgy mint a mély vagy felületes sérülések, a sportolók becsmérlő szavai, az iskolai lemezszekrény, ahogy zörögve a hátába fúródik.
De más tények is hidegen hagyták, hogy fogalma sem volt, hány óra van, rá szállt az est, ami kísérteties volt itt és valószínűleg bezárták már az intézményt és neki esetleg a kerítésen keresztül kell kimásznia.
Neki és Gerardnak. Mert ami a legfontosabb, hogy ezt együtt élik át.
Ott voltak az egyik WC fülkében, ami nem volt a legromantikusabb hely, de Gerard-nak köszönhetően mégis az lett, ez csakis az ő érdeme volt. Mert Gerard tiszta szívvel vigaszt akart nyújtani Frank-nek az összes cselekedetével. Az önzetlen csókjaival, óvatos érintéseivel. Felrepedt, vérízű ajka forró volt, ahogy a nyelve is, a testéből kiáramló hő elevenen égette Frank-et.
Gerard valamennyi mozdulatától, várakozó levegővételétől, simogatása finomságától, hozzápréselődő bőrétől, Frank ágyéka majd felrobbant. Uralma alá vette egy eddig nem ismert mohó vágy, aminek nem lehetett parancsolni. Miután Gerard végigcsókolta a mellkasán át a hasáig, ő türelmetlen vehemenciával nyomta a hűvös csempének a fiút, és tette meztelenné alulról. Aztán szédülten, gyönyörtelve nézte Gerard zihálását, tapasztalatlan tettrekészségét, bátortalan odaadását, hófehér puha bőrét.
És még többet akart. Gerard-ot igaz valójában. És Gerard hagyta neki ezt is. Frank-nek kérnie sem kellett, mert megtette érte és mikor ujjait felváltotta a férfiassága, Gerard még akkor sem kiáltozott, csak nyugtalanul vibrálva hánykolódott Frank ölelésében, de a sóhajaiban a ott lüktetett a fájdalom.
A mozdulatok hamar fékevesztettek lettek, az idő fogalma semmibe zuhant. Ami a fülkében történt, nem volt öt perc sem és Frank-nek még ennél is kevesebbnek látszott. Szerencsétlennek érezte magát, de valahogy kezdte megsejteni, mit hogyan csináljon. Ahogy Gerard is.
De Frank biztos volt benne, hogy számára is ez az első.
Izzadtság, vér és pára kapcsolta őket össze, Frank egyik keze Gerard hátán nyugodott, míg másik keze mind gyorsabban mozdult Gerard férfiasságán, míg közben egyre mélyebbre merült el benne. Ez a kettősség hatással volt Gerard-ra, a fájó, éles levegővételeket a vitathatatlan szenvedély hangjai váltották fel. És Frank még sohasem élvezett így semmit sem. Mintha a mennyországba csöppent volna, vagy az édenkert szállt alá és fogadta be, majd sodorta egy megfogalmazhatatlan érzésekkel teli, titkos, szívszorítóan szép, nyirkos, fülledt helyre. És ettől meglehetősen idejekorán kezdte nagyon jól érezni magát. Csak sóhajtozott és nyöszörgött, a tetteit átszínezte a vad kéj, azután extázis semmihez sem hasonlíthatóan átszáguldott rajta és terítette be. A feje nagy erővel a csempének koppant, és rekedt hang szaladt ki a száján. Utolsó erejével még néhányszor reszketve megsimogatta Gerard-ot a legérzékenyebb ponton, a fiú csípője ugyanolyan ütemben ütközött a tenyerének, majd hangos és egyértelmű nyögésekkel eljutott ő is csúcsra.
Aztán súlyos, zavaró csend állt be, már-már tapintható. Mintha a dolgok egy csapásra fordultak volna át ismét valóssá. Frank el sem hitte hogy megtette, neki támaszkodott a falnak, szíve a fülében dübörgött, alig kapott levegőt, ujjain ragadós nedvesség csepegett végig, verejték tette nyirkossá a gerincét, ráragasztva az iskolai viselet anyagát.
Fél szemmel Gerard-ra pillantott, ott volt tőle centikre, még meg is érinthette volna, de inkább csak szavak nélkül szemlélte. Ő is remegett, tüdeje szaporán fel-alá járt, a haja vizesre izzadt, homlokát a csempének támasztotta, sérült ajka pirossága vakított, a bőre sápadtságával szemben, de szemeinél és arca több pontján kezdtek sötétté színeződni az ütések nyomai. Frank látta azt is, hogy fehér iskolai inge alját hátul kis vérfoltok tarkítják, ahogy az ő ingét is elől. Annyira cáfolhatatlan volt, hogy ezeket nem a verekedés okozta. Frank halkan feljajdult, mert a lelkiismeret-furdalás és egy kis szégyen alattomos szilánkjaival eltalálta.
- Mi a baj?- kérdezte rögtön Gerard, de Frank csak némán magához húzta a fiút, majd arcát belefúrta a vállába és hallgatta száguldó szívét. Gerard álmélkodott kicsit, aztán megsimogatta Frank hátát.
- Szeretlek Frank.- suttogott még mindig meg-megrázkódva és mélyen belenézett Frank szemébe. És láthatta, hogy Frank már nem volt szomorú egy kicsit sem.
- Én is szeretlek. - bólogatott Frank és nem volt ötlete, mikortól érezhetett így, lehet hogy már akkor ez volt benne, mikor csak töprengve nézegette Gerard-ot a padjában ülve, arra gondolva, hogy különleges, de lehet, hogy csak később az első csókjuk óta, vagy lehet hogy most ebben a kaotikus pillanatban születtek meg ezek az érzelmek. Erre nem volt biztos válasza, de érezte az őt egyszerre elgyengítő és hatalmas erőt adó szeretetet. Lehet, hogy sokat késett, de legalább most már itt volt. És Frank ráeszmélt, mennyire szüksége volt Gerard-ra, a tisztaságára, a nyíltszívűségére és a szerelmére. Talán a sorsukat nem tudják jobbra fordítani, az őket érő inzultusokat nem tudják kivédeni, de ott lehetnek egymásnak jó és rossz időkben.
Könnyek jelentek meg a szemeiben, de most csakis a boldogságtól.
Aztán sokáig meg sem szólaltak, mindketten meg voltak illetődve, zavarban voltak és csak sétáltak egymás mellett az estébe burkolózott utakon.
Gerard úgy tűnt, nem sietett haza, kitartóan ment Frank után és egyszer csak ott álltak a fiú otthonának kocsifelhajtóján két utcalámpa fényei között.
Gerard a ház körüli bokrokat és a kihalt környéket figyelve, kezeit olykor fázósan zsebre dugva.
- Hosszú nap volt. - ítélte meg Frank elkalandozva a történések csapongó tengerében.
- És csodálatos. - tette hozzá Gerard.
- A vége az volt, hála neked. Sosem felejtem el, amit ma tettünk. Erre nincsenek szavak...
- Én értelek Frank. A szívemmel.- Gerard törődő tekintete Frank-re szegeződött és ettől a fiúnak rögtön melegség költözött a gyomrába. Évtizedekig el tudta volna nézni azt az arcot.
- Szeretnélek megismerni még jobban. És szeretném folytatni.- próbálta meg Frank összefoglalni mit érez, aztán feladta és csak bámult Gerard-ra.
Mindketten tele voltak lilás és vöröses foltokkal, de ez a tény akkor mintha nem is létezett volna.
- Én is szeretném folytatni! Szeretnék veled lenni! - vágta rá Gerard.
Frank elmosolyodott, jó volt ezt hallani.
- Mi lenne ha holnap elkísérnélek oda, ahova mondjuk a nagymamáddal jártatok? Volna kedved?
Gerard arca ragyogott az örömtől.
- Igen, köszönöm szépen!
- Akkor így lesz! - Frank elpirult és úgy érezte, nem lesz képes kivárni a másnapot.
Búcsúzóul átölelte Gerard-ot és szeretettel átsimított a fiú haján, majd szájon csókolta. Közben látta, hogy az egyik ablakban megrezdült a függöny, de ettől csak dacosabb lett, még szorosabban fonta karjait Gerard köré és még jobban elmélyült a csókban, ami igazán nem volt nehéz.
Pár perc múlva benyitott a házba és kelletlenül tapasztalta hogy szülei várnak rá a nappali ajtajában. Előbbi lángokat vető izgatottsága kezdett lanyhulni, de arca pirossága és hevesen dobbanó szíve még felidézték benne Gerard-ot.
- Hogy nézel ki, mi történt veled?!- kérdezte az anyja, amint a szoba világosságában meglátta a véraláfutásokat.
Frank megvonta a vállát.
- Elintézett pár sportoló. Már évek óta így van, csak ti nem foglalkoztatok ezzel.
- Meg kellene védened magad, mint más srácoknak!- korholta az apja.
Frank megforgatta a szemét. Ha ez ilyen egyszerű lenne!
- Oké apa.
El akart menni onnan, csak egyedül szeretett volna lenni, hogy ismét megelevenedjen előtte a szédítő délután.
- És ki volt az a fiú ott kint? - szólt utána számonkérően, az anyja.
Frank felkészült erre a kérdésre.
- Gerard a neve. - válaszolta és a hangja hallhatóan lágyabb lett, a név kiejtésekor. Ezt nem is tudta volna meggátolni, a szívéből jött.
- Láttuk az ablakból mit műveltetek! Ugye ez nem az, aminek most mi gondoljuk?!- ráncolta a homlokát undorral és rémülten az anyja.
Frank erre nem felelt, csak mosolygott maga elé és ezzel iszonyt váltott ki a szüleiből. Kiábrándultságuk mérhetetlen volt, de Frank szerint ez nem most vette kezdetét.
- Te jó ég...hát mi vagy te?!- apja ledermedt a felismeréstől, a viszolygás méterekről áradt belőle és az anyjából is.
Hogy micsoda is ő? Hát ez jó kérdés...
Egy fülig szerelmes idióta.
Ez nem kétséges.
És még?
Naiv, érzékeny, bátortalan, önbizalom nélküli, belül lázadó.
Frank-nek egy újabb jelző is eszébe jutott akkor. A mosoly továbbra is ott maradt az arcán, de keveredett a saját keserves, valósághű beismerésével.
- Csak egy patkány. Semmi más.- válaszolta végül alig hallhatóan és elindult a szobája felé.

RAT (frerard) pt. 01.

Rákattantam a google holdas játékra (*O*) tök jó.

Bejelölt a face-n egy volt általános iskolai osztálytársam. Egy hülye pöcs volt, nem mellesleg fogdosott, mikor a tanár mellé ültetett padtársnak. Máig emlékszem a barna-fekete kockás nyakig begombolt ingére és a zsíros hajára. Wáhhh...Szerencsére nem látta jól a táblát és egy másik lány mellé ültették előre (és gondolom akkor meg azt a csajt fogdosta a perverz állat). Jaj, de utáltam az általános sulit!

Az alábbi "alkotás" cseppet sem sikerült jól és nem is azért tettem ide ki, hogy villogjak vele, mert semmi értelme sincs a sztorinak, terápiás jelleggel írtam a saját szórakoztatásomra. Csak jól esett ennyi és abszolút nem bántam meg! Nyomokban (velem) megtörtént eseményeket is tartalmazhat.

F as failed

Nem kellett színlelni semmit.
Őrült volt, ahogy én is.
Magányos volt és én is az voltam.
A lelke sötét volt, ahogy az enyém is.
Minket senki másnak nem teremtettek, ő és én egymásnak vagyunk teremtve.
Frank szerint Gerard szép volt. A bőre annyira betegesen sápadt és ez vonzotta a tekintetét. A haja hosszú volt, kicsit kusza és sötét. A szemei elevenen ragyogó barnák és a mosolya szelíd, de felkavaró...olyan amitől felgyorsul a szív, legalábbis Frank ezt érezte. És nem is értette, hogy mosolyoghatott egyáltalán Gerard, mikor az iskolában minden egyes napja kínszenvedés volt válogatott fizikai és mentális bántalmazásokkal. De ennek ellenére is fel-felvillant az a mosoly, néha beletörődően, néha szomorúan. Frank látta. Mert megfigyelte Gerardot. Persze nem volt nehéz dolga, az osztálytársa volt, előtte ült néhány paddal. És hiába bántak vele kegyetlenül a sportolók, akkor is majd mindennap ott ült a szokott helyén az első padban. Csendes volt, hordta az egyenruhát, de nem volt stréber, még csak jól sem tanult. Ám így is állandó durva erőszak áldozata volt. Amiket még mindig képes volt elviselni, Frank fel nem foghatta, mi tartja itt, a helyében ő már rég feladja és inkább lelép egy másik iskolába, vagy munkát keres és elkezd dolgozni, mint hogy naponta hagyja magát megalázni. De Gerard bírta, és Frank legbelül csodálta az erejét.
Őt is érték inzultusok, ugyan nem napi szinten, de volt rá bőven példa, mert a sportolók nem könyörültek senkin sem és jaj volt annak, akit kinéztek maguknak. Frank hallotta, hogy harsányan röhögtek rajta, gúnyos szavakkal illették, azt mondták, hogy egy patkány. Ezt a nevet ragasztották rá, és ez fájt Frank-nek, nem akart egy csatornában élő kártékony rágcsálóval azonosulni.
De nem ez volt a gödör alja. Egyik sportoló legutóbb úgy megrúgta, hogy terjedelmes lila folt lett a gerince alján és pár napig fájdalmas volt vizelnie.
Frank punk volt, annak tartotta magát és próbált visszaütni, igaz célt nem ért vele, de legalább a büszkesége megmaradt. Gerard viszont nem védte meg magát, engedte hogy helyben hagyják, hogy szidalmazzák, leköpjék, hogy átlépjenek rajta, miután kellően kiszórakozták magukat. Ez nagyjából rendszeres napi program volt és a tanárok sem tettek semmit. Frank ezért egy hülyének tartotta Gerard-ot. Amellett hogy állandóan belefeledkezett a látványába, ahogy a padjában ülve a kínos sötétkék iskolai egyenruhájában írja a leckét, vagy a tankönyve felé hajolva olvas. A haja belehullott az arcába, Frank néha így alig látott belőle valamit, legfeljebb bőre fehérségét, az ajka vonalát, de így is izgalmat érzett. Egész testét betöltőt, amitől izzadt a tenyere, fájt a gyomra, a szíve sebesen vert.
Azt akarta tudni, mi járhat a fejében. Vajon retteg, szorong? Imádkozik magában, hogy aznap ne kapják el a sportolók? Frank tudta, hogy bizonyára gyakorta imádkozik, mert látta a templomban. Alkalomadtán neki is el kellett mennie a szüleivel és többnyire Gerard is ott volt, egy idősebb nővel, aki valószínűleg a nagymamája lehetett. Gerard ha meglátta őt, köszönt neki, de Frank ezt nem viszonozta, sőt közönyösen a fejét is másfelé fordította, mintha Gerard levegő lenne, miközben teljesen elvörösödött és majd szétrobbant a szíve. Aztán a mise alatt lopva végig Gerardot nézte, összeszorult torokkal, fura, emésztő érzésekkel. Gerard minden zsoltárt szóról szóra tudott és teljesen átadta magát a szertartásnak. És mikor vége volt az istentiszteletnek, lassan sétáltak ki az idős asszonnyal a templomból, mialatt halkan beszélgettek. Szeretet áradt a lépéseikből, ahogy ballagtak a fákkal szegélyezett utakon és Frank irigységet érzett, ő sosem volt ennyire bizalmas viszonyban a nagyszüleivel. Igaz, nem is tett érte semmit, valahogy nem kedvelte az embereket. Természetesen a rokonait szerette, de senkit sem engedett túl közel magához. Azért a gyengébbik nemmel kivételt tett, volt már pár barátnője, kezdetleges párkapcsolata. Most éppen Jamia a kedves mosolyával és csilingelő hangjával. De Frank nem érezte a felhők között magát, ez csak egy unaloműző kapcsolat volt számára és valószínűleg a lány részéről is. Néha napokig nem is beszéltek, vagy ha igen, Jamia hülye és érdektelen dolgokkal hozakodott elő, ami Frank-et abszolút nem érdekelte. Gerard annál inkább és Frank azt vette észre, hogy hétvégente a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig meglehetősen sokat járt a fejében a fiú, hétköznap meg mindig rajta felejtette a szemét. Aztán magában elszörnyedt és csak remélte, hogy Gerard ebből nem gyanított semmit.
Egyik nap Frank úgy döntött új szinte emeli a nullához közelítő ismeretségüket. Fogalma sem volt mi ütött bele, egyszerűen erre volt szüksége. A nagyszünetben odament az első padhoz, ahol Gerard szokás szerint a leckéjét igyekezett megírni. Most éppen a matematikát, a számok és egyenletek a papírra vetve bántóan táncoltak Frank szeme előtt, ez nem javított erősen dübörgő szívén, tűzvörösen izzó arcán és a hatalmas zavarán, de mindezt legyűrve odahajította Gerard elé a füzetét, ami csattanva landolt a fiú előtt. Gerard elámulva nézett Frank-re, aki kissé gúnyosan elmosolyodva, arrogánsan indokolta tettét.
- Kellene a matek feladat megoldása.
Nem volt kedve és energiája előző nap kiokoskodni, vagy inkább tippelni a válaszokra, helyette gitározott és zenét hallgatott és szülei kérdésére azt hazudta, hogy minden lecke kész.
- Én nem vagyok jó matematikából. - mentegetőzött Gerard és szemlátomást el volt képedve, amiért Frank feltűnt és ilyen kérést intézett hozzá. Frank tisztában volt azzal, hogy Gerard sem matek zseni, ráadásul most látta a füzete mellett lévő kissé gyűrött dolgozatát, amin egy jó nagy F betű díszelgett.
- Azért próbáld meg!- és hogy a szavait nyomatékosítsa, a fiú felé tolta füzetét a padon. Gerard megadóan maga elé vette Frank viseltes matematika füzetét, aztán elkezdte átmásolni a saját megoldását. Nem szólt egy szót sem, Frank meg olyan idétlennek érezte magát, amiért ott állt, néhány sportoló már ki is szúrta és ő nem akart bajt, de megvárta, amíg a példák megoldásai a füzetbe kerülnek.
Természetesen egy feladat sem lett jó, viszont a matematika tanár észrevette az azonos rossz megoldásokat, ezért óra után mind Frank-et, mind Gerardot bent tartotta a teremben.
- Érdekes, hogy teljesen egyformák a hibák, sőt az íráskép is. Ki másolt kiről?- a tanár szigorú szemeivel fürkészve figyelte őket. Frank arca forróvá vált, ahogy Gerardra nézett szempillái alól, látta, hogy neki is hasonló arcszíne lett és csak bámult maga elé padlóra.
- Ha nem feleltek, akkor mindkettőtöknek elégtelent adok. - csattant el a tanár idegesen.
Frank gondolatai forgószélszerűen kavarogtak, a rossz jegyeire gondolt és arra hogy ebből balhé lesz otthon. Meg hogy milyen balfék, amiért kinézte Gerardból, hogy akár egy feladatot is képes megoldani, holott nyilvánvalóan egy tökkelütött és kár volt rá időt pazarolni.
- Nos? Van tíz másodpercetek válaszolni. - a tanár kezdte elveszteni a türelmét.
- Én voltam. - szólalt meg Gerard remegő hangon. Frank felkapta a fejét és nem hitte amit hall! Gerard hülyébb, mint gondolta! Képes magára vállalni az egészet?!
A tanár felháborodva nyitott ki a naplót.
- Gerard Way...remek...akkor jár az F. És ez már a sokadik, meg fogsz bukni, ha így haladsz.- szavai megvetést sugároztak. Gerard nem szólt, csak a szokásos sápadtságával és egy bólintással elfogadta a helyzetet, ez pedig felmérgesítette Frank-et. Úgy látta, Gerard egész életében ezt csinálta! Mindenbe beletörődött! Hagyta, hogy zaklassák, üssék verjék és most sem védte a saját álláspontját, inkább mártírként aláhullt.
- Mire volt ez jó? Miért mondtad hogy te csaltál?- támadta le Frank Gerard-ot, mikor már az iskola hosszú folyosóját rótták a szekrényeik felé.
A fiú vállat vont.
- Meg akarsz bukni?- kérdezte Frank feldúlva és értetlenül.
- Mindenképpen ez fog történni. - mondta erre halkan Gerard.
- De akkor sem kellett volna ilyen áldozatot hozni! Nem kértelek rá! És különben, én is bukásra állok, tehát még csak nem is segítettél rajtam. Hallgatnod kellett volna!
- Mindegy. - zárta le Gerard.
- Te nem vagy normális!- állapította meg Frank.
- Tudom.- értett egyet Gerard és teljesen oda nem illően elmosolyodott, ezzel megdobogtatva Frank szívét. Nézték egymást, a szemük összevillant vakító fénnyel, Frank annyira bámulta Gerard arcát, hogy már szinte szédülni kezdett. Csak zakatolt a fejében az újbóli megállapítás, hogy Gerard mennyire érdekes és hálát érzett a tette iránt, de ezt nem akarta beismerni.
- Oké, azért köszönöm. - morogta végül, majd meglátott a közelben két sportolót, ami észhez térítette és jobbnak látta elsietni.
Frank születésnapja pont az őszi szünetre esett, a szülei tortával készültek és Jamia is meglepte egy képeslappal. De Frank mégsem érezte jól magát, ráköszöntött az este és ő csak hevert az ágyában, a gondolatai nyugtalanok voltak, folyton elsodródtak Gerard felé. Vajon neki hogy telik a szünet? Biztos megkönnyebbült, hogy a sportolók pár napig békén hagyják. Legalább az előzőekben szerzett sebei meggyógyulnak, mielőbb újakat szerez. A szünet előtti utolsó nap brutálisan végződött számára, az a pár szemétláda igazán elemében volt. Frank még maga előtt látta a rövidke de durva jelenetet, a céltudatos ütéseket, a nevető arcokat, a vércseppeket, amik befestették a padló szürkeségét az iskola folyosóján és látta Gerard vérét, amit a ruhájával igyekszik megtörölni, majd bizonytalan léptekkel elhagyja az iskolát. Frank meg csak állt a szekrényénél lebénultan, ahelyett hogy közbe lépett volna. Később ezt nevetségesnek tartotta, nem tudott volna mit tenni, a felesleges hősködéssel nem ért volna el semmit, csak őt is megverik és ennyi. Mégis kínozta a bűntudat, mikor Gerard elbotorkált előtte a folyosón, Frank még sokáig nézett utána, megfordult a fejében, hogy kiszalad hozzá, de végül mégsem tette ezt.
Frank egyszer csak azon kapta magát, hogy Gerard-ék háza irányába gyalogol a lehullott levelekkel beborított néptelen úton. Hideg őszi szél fújt be a ruhája alá, az ég csillagai követték őt egészen a céljáig.
Gerard nem lakott messze tőle, és nem is sietett, mégis egészen leizzadt, mire oda ért. És addigra már el is bizonytalanodott. A házzal szemben megtorpant, a futás miatti légszomjtól elfáradt és erős kételyei támadtak.
Mit is keres ő itt? Konkrét ötlete nem volt, talán csak egyszerűen be kellene kopognia és ha kijön Gerard elhívnia sétálni és közben beszélgetni. Megkérdezni, hogy van. Annyira vérzett az orra mikor legutoljára látta. Azok az ütések biztos fájhattak neki és terebélyes foltokká alakultak. Frank szíve összeszorult, de mégsem mozdult, pedig világosság szűrődött ki a ház ablakain, de rajta mégis eluralkodott a pánik és az hogy nem helyes, hogy itt van.

Jamia-val kellene lennie, vagy a haverjaival, azzal a kevéssel aki van. Ünnepelni valahol a születésnapját, de ő ezt nem akarta. Mindössze Gerard-ot szerette volna látni.
A fény egyszer csak kialudt a házban és nyílt a bejárati ajtó. Frank rémülten húzódott be két nagyobb fa takarásába. Látta hogy Gerard, az öccse, és a szülei lépnek ki az ajtón. Mindegyikük szótlan és láthatóan szomorú volt, csak beültek az autóba és gyorsan elhajtottak. Frank nem tudta, mi történt, de rossz érzése támadt és amúgy is szégyellte magát a Gerard-hoz fűződő gondolatai miatt. Hazáig rohant és a szünet alatt nem mert többet a környékre merészkedni.
Mikor véget ért az őszi szünet és elkezdődött az iskola Gerard nem jött be a hétfőn, sőt kedden és szerdán sem. Frank nem tudta ezt mire vélni, a fiú eddig minden tanítási nap részt vett az órákon, Frank úgy gondolta, jó oka volt távol maradni. Mikor csütörtökön meglátta a teremben Gerard-ot a padjában, kis könnyebbséget érzett, de el is tűnődött, mert Gerard a szokottabbnál is fakóbb volt, mint aki nem aludt úgy nézett ki, karikás szemek, kócos haj, az egyenruha is rendezetlenül lógott rajta, mintha csak úgy felkapta volna gyűrötten a székről. Az órákon sem figyelt, több tanár is felszólította, de nem volt jelen csak testben, a lelke valahol messze bolyongott. Frank egész nap aggódva figyelte és nem bírta ki, hogy órák végeztével ne kérdezzen rá.
- Miért nem voltál iskolában három napig?
De válasz nem jött, csak egy letört pillantás, így Frank folytatta.
- Azért mert a sportolók helyben hagytak?- dőlt neki az iskolai szekrénynek, ami lehűtötte a Gerard közelsége miatti, az uniformis alatt is lángoló testét.
Gerard csodálkozott Frank érdeklődő kérdésén, még a könyvek is majd kiestek a kezei közül.
Fájdalmasan és felzaklatva vett egy mély levegőt.
- A nagymamám az őszi szünetben meghalt.- ezt úgy mondta, hogy nem nézett Frank-re, de látszott hogy könnycseppek ragyognak a szemeiben.
Frank-ben felcsapott a részvét és egy bunkónak érezte magát.
- Ne haragudj, nagyon sajnálom.
- Csak úgy elaludt egyik késő este...
Frank úgy sejtette, hogy a születésnapja estéjén történhetett, amikor ő ott szobrozott a házuk előtt és az egész család megrendülve ült az autóba azután elmentek.
- És hogy vagy? - érdeklődött, de azon nyomban meg is bánta ezt a patetikus kérdését.
- Nem tudok aludni, éjjelenként sokat sírok, a szüleim szerint meg kellene próbálnom erősebbnek lenni, de nem sikerül. Nagyon szerettem a nagymamával lenni, ő különleges volt, aki nem csak nagyszülő, hanem barát is. Amiben tudott, segített és mindent elmondhattam neki, mert megértett engem.
Frank nézte Gerard-ot ahogy viaskodik magával, hogy ne sírjon és ott volt benne a késztetés, hogy vigaszt nyújtson, de nem tudta, hogyan is kezdjen hozzá.
- Ő volt az akivel a templomban láttalak?- érdeklődött, mert más nem jutott eszébe.
Gerard arca egy pillanatra felderült.
- Igen ő. Mikor kisebb voltam, bibliai történeteket olvasott nekem az ágyamnál ülve esténként. Később vele tarthattam a templomba, a mise az egyik közös programunk volt a sok közül.
- Remek ember lehetett. - ítélte meg Frank.
- Az volt. És inkább vernének agyon a sportolók, nem bánnám, csak visszakaphatnám a nagymamámat!
- Hé, azért nem mond ezt!- Frank-et összepréselte Gerard mérhetetlen bánata, ami az összes mozdulatából, porcikájából áradt. A sírás őt is megkörnyékezte.
- Nem tudom, mihez kezdek nélküle! Most már nem lesz, aki velem tartson a templomba, vagy sétálni a parkba...
- Ha gondolod, én néha veled mehetek. - Frank ezt úgy jelentette ki, hogy át sem gondolta és egy percig sem hitte azt, hogy Gerard majd él az ajánlattal, de a fiú sápadt arcán köszönet teljes kifejezés suhant át, könnyes szemei hálásan ragyogtak.
- Köszönöm, az nagyon jó lenne, Frank!
- Hát oké...- Frank kábán bólintott és rázta a hideg, ahogy Gerard kiejtette a nevét.
Frank éjszaka óránként ébredt, gyötörte a fejfájás, émelygett. Nem akart iskolába menni, de anyja ráparancsolt, hogy induljon el és ne játssza meg magát. Pedig Frank tényleg pocsékul volt, előző nap összezördültek Jamia-val, emiatti dühében képtelen volt a házi feladataira koncentrálni, nem nézte át a tananyagot sem, pedig mára nagy feleléseket ígért a fizika tanár. De remélte, hogy a szerencse mellé áll és elkerüli a szóbeli számonkérést.
Végül nem így lett, ott állt az egész osztály előtt, pellengérre állítva, kezében a krétával, a táblán bonyolult fizikapélda nézett vele farkasszemet, de ő csak az ajkában lévő ezüst karikát harapdálta idegesen. A fejfájása a tetőfokán volt, úgy érezte elájul, vagy elhányja magát. Homlokán hideg izzadtság fénylett. Az első padban Gerard próbálta úgy helyezni a könyvét hogy láthassa, de túl messze volt és neki amúgy is káprázott a szeme a migréntől. De azért jól esett neki, hogy a fiú segíteni szeretett volna.
A tanár hangja süvített végig a termen.
- Nos, beavatna végre minket mi a megoldás? Vagy állunk itt még húsz percet?
- Gyerünk már te patkány!- kiabáltak a háttérből a sportolók.
Frank lemondóan megrázta a fejét.
- Nem tudom...- a kijelentése mintha súlyt emelt volna le küszködő mellkasáról. Hiszen ha a világ végéig itt áll, sem jött jön rá a helyes eredményre.
A tanár megvetően csóválta a fejét.
- Gratulálok! Mondjuk magától nem vártam túl sokat, de hogy ezt se tudja...Ebbe az iskolába tényleg minden retardáltat felvesznek?! Mert maga az, egy agyatlan senkiházi. Na menjen a helyére és mélyen szégyellje magát!
Röhögés hangzott fel a fizikatanár véleményétől, Frank megsemmisülten vánszorgott vissza a padjához, míg az előbbi jelzőket még pár osztálytársa is hozzá vágta. A hányinger fojtogatta és a harag könnyeitől elhomályosult szemein át alig látta a könyvét, füzetét.
Nem bírt tovább az iskolában maradni, az utolsó óra előtt eljött és tett egy jó nagy kört, míg végül a város határában lévő egykor játszótérként működő kihalt parkban találta magát. A játékokat a rozsda ette, ahogy a drótkerítést is, a padok deszkái hiányoztak, szeméthalmok voltak mindenütt, amiket gaz nőtt be, nem volt egy szép hely, de Frank gyakran múlatta itt az időt. Csak beleült az egyik hintába és hagyta hogy a feje kiürüljön, hogy a nyugalma visszatérjen. Olykor sírt is, annyira keservesen, hogy a teste belerázkódott. Aztán szánalomra méltónak gondolta magát, hiszen egy punk nem csinálhatja ezt, de rájött, hogy ennek nincs jelentősége, úgysem látja senki. Most is így volt. A düh, a megalázottság könnyeket teremtett a szemeibe, a szíve tele lett fájdalommal és elkeseredéssel.
Valamivel később, Frank-nek már nem volt több könnye, már a feje sem hasogatott, csak fázott a novemberi hidegben, de mégsem akart hazaindulni. Nem hitt a szemeinek, mikor észrevette Gerard-ot félszegen megállni a pókháló lepte drótkerítés mentén. Mint aki nem akar zavarni. Frank-nek hirtelen melege lett és ledöbbent, fogalma sem volt honnan jött rá a fiú arra, hogy itt van. Zavartan elindult felé és Gerard is tett irányába pár lépést.
- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte Frank szipogva.
- Egyszer láttalak itt ülni és gondoltam talán most is itt vagy és esetleg szeretnél beszélgetni. - válaszolt Gerard előzékenyen és kezeit a télikabátjába süllyesztette.
Frank megcsóválta a fejét. Ismét agresszív tűz kezdte perzselni belül.
- Beszélgetni arról, hogy miket mondott nekem a tanár?! Hogy egy retardált vagyok?! És hogyan nevetett ezen hangosan minden tanuló?! Köszönöm, de kihagyom! - a hangja megbicsaklott és inkább hallgatva a fagyott talajt nézte.
- Ha terhedre vagyok és azt szeretnéd, elmegyek. - ajánlotta Gerard
Frank letargikusan tiltakozott.
- Nem szeretném. Maradj!
- Rendben.
És percekig csak csend feszült körülöttük, amit Frank tört meg.
- Csak felelj nekem egy kérdésre. Azt gondolod, amit mindenki? Te is egy agyatlan senkiházinak tartasz? - és csüggedten pillantott Gerardra, aki egészen elpirult a kissé provokatív kérdéstől.
- Nem!- vágta rá azonnal és megingathatatlanul.
Sziklaszilárd megkérdőjelezhetetlensége megnyugvást adott Frank-nek. Rezignált mosoly kanyarodott a szájára és a tekintete nem engedte Gerard-ot, elidőzött vértelen arcának fura szépségén, fekete hajában, a barnás szemeiben örvénylő eltökéltségben, a sötét kabátján, a nyakát takaró vastag sálon, a lényének leírhatatlan tompa fényű ragyogásban. Hogy ott volt vele. A kietlen, lehangoló külvárosban, drótkerítés, rozsda és szemeteszacskók közepette. És megmelegítette a lelkét.
Nem is aggódott, nem félt és nem kétkedett, mikor ajkát a másik ajkára nyomta. Úgy érezte, ennek így kell történnie. Gerard viszont megrökönyödött, egész testében összerezzent, légzése gyors lett, de cseppet sem ellenkezett. Még akkor sem, mikor Frank a nyelvét becsúsztatta a szájába, rémülten, ügyetlenül ugyan, de azt is viszonozta. Karjai Frank köré fonódtak félénken, de érezhetően. És teljesen Frank-hez simult, aki úgy gondolta, hogy Gerard egy kezdőhöz képest egész jól csinálja és könnyen belesodródott az eseményekbe. Aztán már nem bukkantak fel újabb gondolatok a fejében, az ő teste erős is reakcióba lépett és a télies időjárás ellenére belepte a forró izgalom tetőtől-talpig.
Frank jóval sötétedés után ért haza. Az iskolai incidens maró gyötrelme már a semmibe veszett, a feje kóválygott, a szíve szabálytalanul dobogott, de jó értelemben. Az anyja viszont mérgesen toppant elé.
- Hol a csodában mászkáltál?!- és szikrákat szórtak a szemei.
- Bocsánat anya...- Frank nem készült semmi indokkal a kimaradást illetően, így nem is tudott mit mondani. És amúgy is túl kába volt hogy normális dolgokkal törődjön, úgy érezte magát, mint aki berúgott.
- Nyilván nem az iskolában voltál, mert a tanítás régen befejeződött!
- Hát...- vonogatta a vállát Frank.
- Nem fogom engedni hogy hétköznap Jamia-val legyél, ha ilyen későn érsz haza. Az első az iskola és minden más csak utána jön! - oktatta ki az anyja és nem is figyelte Frank arcán a grimaszt.
- Iskola...igen...- ismételte gépiesen anyja után, aztán a szobájába ment és kabátostól, cipőstől ledobta magát az ágyra. Kaotikus érzések vibráltak benne, az ajka és az állkapcsa zsibbadt és szúrt a Gerard-al történt később vehemenssé váló csókoktól. A fiú azt is megengedte, hogy kigombolva a kabátját benyúljon a ruhája alá. Olyan tűzforró volt mindene, reszketett és levegő után kapkodott. Frank pedig csak simogatta a csupasz bőrét, elképzelve, milyen lehet Gerard ruha nélkül. És nagyon sokáig csókolták egymást, a percek megszűntek peregni, mikor szétvált az ajkuk, már ködös este telepedett köréjük, de Frank nem bánta. Semmit sem bánt meg. Mert ezek a momentumok még most is hevítették a vérét és keménnyé tették a férfiasságát. Nem gondolta, hogy ilyen jó lesz Gerard-al, sőt az ellenkezőjéről volt meggyőződve. És jelenleg teljesen össze volt kavarodva.
Az anyja meg azt hiszi, Jamia-val volt...
Frank az éjjeliszekrényén lévő telefonkészülék felé sandított. Jamia sosem csókolta így, sosem kapaszkodott bele ilyen kétségbeesett vággyal, sosem sóhajtott fel így, ha hozzáért. És sosem hatott rá ilyen módon. Jamia egy aranyos lány, de nem több ennél és soha nem is lesz. Frank nem akart szemét lenni vele. Felült az ágyán, kezébe vette a telefont és beütötte Jamia számát, aztán összeszedte magát, hogy a lehető legkevesebb rossz érzést okozva zárja le ezt a viszonyt.
A külvárosi játszótéren voltak legtöbbször, ha véget ért a tanítás. Az iskolában csak egymásba olvadó pillantások, félszeg mosolyok tették izgalmasabbá és túlélhetőbbé a napjaikat és keveset beszéltek, de órák után, ha tudtak találkoztak. Gerard mindig ott volt, de Frank-et a szülei párszor meglepték azzal, hogy autóval elé mentek az iskolához, így Frank mindenféle kifogásokkal élve és csak nagy sokára tudott ellógni otthonról. Gerard-ot azonban ez sem tántorította el, képes volt órákig várni Frank-re a hidegben. És ez sok dolgot elárult Frank-nek a fiú elkötelezettségét illetően.
- Nem gondolkodtál el még azon, miért éppen téged találnak meg legtöbbször a sportolók a szemétkedéseikkel? Egy csomó más diák is jár ide és azok fele ennyi verést, meg sértegetést nem kapnak.- elmélkedett egy téli délután Frank, de Gerard csak fásultan vonogatta a vállát.
- Ez már a legelső perctől kezdve így van, hogy ide járok...
- Sosem akartál harcolni magadért? Változtatni?- kérdezte Frank.
- A nagymamám úgy vélte, majd az idő megoldja. Semmilyen rossz nem tarthat a végtelenségig.
Az összes megpróbáltatás ellenére Frank látta, hogy Gerard teljesen elfogadta ezt a számára kijelölt hálátlan szerepet és ez feldühítette.
- Az idő, na persze...- háborgott Frank. Ő nem hitt az időben, mert úgy látta az ellenük dolgozott.
- És te nem sejted téged miért hívnak patkánynak?- tette fel ekkor a kérdést Gerard, ezzel letaglózva Frank-et. A kellemetlen érzések úgy árasztották el, mint a víz egy lyukas csónakot. A szíve összefacsarodott és a letargia fekete felhője ereszkedett le rá.
- Neked nincs ötleted?- kérdezett vissza keserűen.
- Nincs.- rázta meg a fejét Gerard.
- Az elnevezés még az első tanévből a sportolóktól ered. - felelte mélabúsan Frank és olyan erővel szorította meg a hinta jéghideg láncát, hogy a tenyere narancssárgára színeződött a rozsdától. Nem akart erről beszélni, fájt neki a téma, visszahozta a megalázó helyzeteket, amikor a jól megtermett sportolók a folyosón körbevették és ellátták a baját, de előtte szavakkal is a porba taposták. Először csak pár embertől hallotta ezt a gúnynevet, de utána már az iskola nagy része, még a lányok is, még az ismeretlenek is így nevezték. Persze tisztában volt vele, hogy ez középiskola, itt sok emberre ráragasztanak csúfneveket, de ő akkor sem akart magának. Tudta, hogy alacsony, gyenge és jelentéktelen, de hogy éppen patkányra emlékeztesse a tanulókat, ezt képtelen volt elfogadni.
- Nem értem miért...- Gerard szeme, mint egy radar feltérképezte Frank-et, legalábbis a fiúban ilyen érzések keltek életre a gyengéd, de érdeklődően rászegeződő barna szempártól.
- Nézz rám és ott a válasz!- borongott.
- Hiszen te gyönyörű vagy Frank! - jelentette ki Gerard határozottan és szeretettől finom hangnemben. Frank meg jó alaposan zavarba jött. Még senki sem nyilatkozta ezt róla és ez a csodálat szokatlan volt, de örömöt is okozott egyben.
- Dehogyis vagyok az!- tiltakozott elvörösödött arccal.
- Higgy nekem!- kérte kedvesen Gerard, de Frank ebben meggyőzhetetlen volt. Mindennek tartotta magát, de gyönyörűnek nem.
- Ne beszéljünk erről!– és csak ült a hintában magába süllyedve, rosszkedvűen arra gondolva, hogy Gerard javíthatatlanul romantikus, de nagyon nagyot téved.
Mert ő egyáltalán nem gyönyörű, viszont mégiscsak lehet közte és a patkányok között némi hasonlóság, a patkányok a süllyedő hajóról menekülnek, ő meg a fájdalmat okozó érzelmei elől.

folyt.köv...

 

SADtember

A napokban volt 20 éves az MCR-Im not okay c. klipje. Húsz év...te jó ég...emlékszem mikor először láttam...woah faktor volt az fix. 

És a mai napig úgy tartom, hogy az egyik legjobban elkészített videó.

Szombat reggel óta fáj a torkom. Meg amúgy is egész szombaton fos hangulatban leledzettem. Idegesített a kéményes baszkódás és az is, hogy pasim elmegy Vácra. Most semmi kedvem a magányossághoz. De nincs más választás. Anyám mondta hogy cuccoljak hozzájuk, de igazából azt sem akarom. Jó, nem hisztezek itt tovább. 

Ma meg 10 körül elment az áram. Azt hittem az egész házban, de mikor kimentem a lépcsőházba, ott égett a villany. Ellenőriztem a villanyórát, de nem kapcsolódott le. Mivel tudom, hogy valamiért az van, hogy pár lakásban ha áramszünet van, a többiben meg nem (és ugye ez az átkozott kotorék pont előbbibe tartozik), elindultam a felsőbb szintekre érdeklődni. Utálom az ilyesmit. Mivel a lakók nagytöbbségét nem ismerem, a maradékot meg nem szeretem. 

A felettünk lakó csávó furan nézett rám és egy centis résre nyitotta ki csak az ajtót és azon keresztül kommunikáltunk. Biztos megzavartam valamiben, vagy nem tudom. De nála viszont volt áram, márpedig mikor pár éve a vihar miatt valami gixer volt, abban a lakásban sem volt áram. 

Kezdtem rosszat sejteni, de még kopogtattam azon az emeleten néhány lakásba, csak sehol se nyitottak ajtót. 

Mikor visszajöttem a lyukba, pasim mondta hogy beszélt G. bácsival és azt mondta, mindjárt felmegy és megnézi náluk mi az ábra, aztán visszajön. Mondanom sem kell, hogy baszott visszajönni, ezért úgy 20 perc után én mentem fel hozzájuk a másodikra. A felesége nyitotta ki és máris láttam, hogy ég a villanyuk így okafogyottá vált a kérdésem, G. bácsi a szobából vidáman ordított, hogy ja...igen itt van áram...hm, oké köszi. 

A neje azt javasolta, hogy a mi oldalunkon kopogjak be mindenhova, és ezt is tettem, de egyik lakásban sem nyitották ki. Jó hogy ilyen esős, szar, hideg vasárnap délelőtt mindenki vigan sétál valamerre :S

Visszaballagtam és pasimmal arra jutottunk, hogy keresni kell egy szerelőt. Ami vasárnap nem egyszerű, de a másodiknak hivott haver azt mondta jön és megnézi, mit tehet. Közben a sötét konyhában elemlámpa segítségével főzni kezdtem.

A haver jött fél egy felé és neki is látott. Ezer hála neki.

Kiderült, hogy egy vezeték égett szét a biztosíték dobozban. Na, ezért éreztem égett szagot már régóta és hívtam is szerelőt, aki szerint nem volt nagy gond, csak ne használjam egyszerre a háztartási gépeket. De szerintem erről írtam már. Nem most volt kb.2-3 éve. 

Kicserélte a vezetéket, van áram ismét, de azt mondta, nem ártana egy új biztosíték doboz, ami munkadijjal anyagköltséggel együtt úgy 60 ezer. 

Nem repestem az örömtől, mert ugye itt van a több mint százezres kémény história is, ami szerintem elérhetetlen kategória jelenleg (még nem tudom, mit csinálok, de kifizetni tuti nem tudom). 

Még emellett a két hitel, a rezsi, a mindennapi kiadások.

De erre tényleg össze kellene kaparni a pénzt, mert az áram komoly dolog. 

Szóval ezen leszünk most.

És legalább a sült csirke amit a sötétben csináltam jó lett. 

Semmi kedvem amúgy a jövő héthez. 

Sem a hideghez.

Sem az egyedülléthez.

Sem a hely-hez.

Sem a nőgyógyászati ambulancián való várakozáshoz és a gondolom majd rám zúditott mega lebaszásokhoz. Csak úgy lenni volna jó. Gondok nélkül. 

Halvány gőzöm sincs ezt a képet minek raktam be. Hülye vagyok. 

Dobjak hozzá egy idézetet is? Okay.

"Rendbe hozom magam, mert érzem néha én is probléma vagyok."

Demolition lovers (FRERARD) pt.29.

Éjszaka azt álmodtam, hogy egy nagyon nagy vajas-hagymás kiflit kellett megennem és minél többet ettem belőle, annál nagyobb lett :D Jó volt hányingerrel felkelni.
Gasztrorémálom :D
Egyszer meg olyat álmodtam, túrós tésztát ettem céklával boah...azóta is émelygek, ha erre gondolok. De ha már cékla, apám vett nekem céklalét, hogy igyam, mert az egészséges. Nem vagyok oda a céklaléért sem, de iszogatom azért, már a fele elfogyott.
Ja, Z. megint hülye és tegnap is vérig sértődve, köszönés nélkül lépett ki a messengerből. Még mindig az oltáson pörög, holott már megkapta, most új hobbit talált magának, mégpedig nagyban gyűlöl mindenkit, aki nem oltat :/ 
R. is hívott, újabban ismét T.-vel lóg :/ és hát meg is látszik, hogy mennyire minimális köztünk mostanság a kommunikáció, mert a hallgatások extra hosszúak és kínosak voltak.
Ma meg majd megyünk J.-ék kerti partijára, igyekszem jókedvű lenni.
És hát Demolition lovers...drága-drága irománykám...eljutottunk idáig...
Egyrészt örülök, hogy a problémáim ellenére is volt kitartásom, erőm és időm végigvinni ezt a sztorit. Ami elég jó "karriert" futott be a Wattpadon, a 4.9 K-s olvasottságával :)
Másrészt viszont szomorú vagyok, mert 2019.12.23. óta írtam, szóval nagyon hozzám nőtt a történet és el sem hiszem, hogy lezárul.
Köszönöm, mindenkinek aki olvasta <3 
D. lovers ch.29.
Aftermath pt.02.
Angst.
Depression.
Suicidal thoughts.
Violence.
Hospitals.
Mental instability.

The only hope for me is you: 

A kórterem ajtaja alig hallhatóan megnyikordult és Gerard, aki az ablaknál álldogált, meglepetten nézett hátra. Mára nem várt látogatót és nem tervezett semmit. Délelőtt volt egy beszélgetése a kezelőorvosával, valamint egy csoportos terápia néhány többi beteggel, de a nap hátralévő részét a betegszobája falai között tervezte eltölteni. Ha akarta volna, sem lehetett volna másképp. Lassan négy hónap telt el, hogy bekerült az intézménybe. Eljött a nyár, szemet elvakító napsütéssel, gondtalan, vakációzni induló emberekkel, legalábbis Gerard ennyit észlelt a kórterem ablakából. Neki ez az évszak sem jelentett már többet annál, mint hogy haladnak a percek, az órák, a napok, hogy megy az idő. Míg a kinti világot a nyár hevítette, a régi kórházépület ugyanolyan hűvös és nyomasztó volt, mint eddig. 

Dr. Clement terápiája kezdte megtenni a hatását. Gerard számára sajnálatos módon, hiszen szinte már egyáltalán nem látta Frank-et, vagy Elenát, álmodni is alig álmodott velük. Üressé és kiégetté vált belül, hiába tiltakozott és akarta, hogy ne így legyen. Hogy az általa két legjobban szeretett ember vele lehessen, a látomások kifakultak és teljesen eltűntek. Dr. Clement természetesen ezt sikerenek könyvelte el, azt mondta Gerardnak, ezek beteg fantáziák voltak, veszélyes agyszülemények, de Gerard nagyon nem így vélte. Neki Frank és nagymamája olykor feltűnő jelenléte mentőöv volt, ami az egykori jobb dolgokhoz kapcsolta hozzá. Most már, hogy nem volt ez sem, úgy vélte, ő sem létezik többé. Csak van. Mert muszáj.

Mikey simult be a félig nyitott ajtón. Testvére, amilyen gyakran csak tudta látogatta és feltétlen támogatásáról, megértéséről tett tanúbizonyságot. Néha mesélt az iskolai dolgairól, vagy a barátnőjéről, máskor meg hallgatott, de Gerard még azt örömmel fogadta. És nem tudott elég hálás lenni Mikey-nak, hogy ott volt vele.

- Szia Mikey. - köszönt Gerard megilletődve.

- Hello, minden rendben? - kérdezte rögtön Mikey.

Gerard vállat vont.

- Persze. 

- Akkor jó. Mert hoztam egy meglepetést. - Mikey maga volt a titokzatosság.

Gerard viszont szorongani kezdett. Egyáltalán nem rajongott a meglepetésekért. Szemei kíváncsian futottak át öccse arcán, hátha valamit elárulnak a szemei, vagy a mosolya, de ehelyett az ajtó még jobban kinyílt és a fiú mögül Lindsey lépett elő. 

Gerard torkát összeszorította a döbbenet és egy másodpercre visszaidéződött benne az a nap. Az a mindent megváltoztató, borzalmas, tragikus nap, mikor Frank eldobta az életét. A legrosszabb nap volt egész életében. Igen, aznap botlott Lindsey-be is a rock klub előtt. Furcsa, érzelmekkel teli, őszinte találkozás volt és míg a lány később a barátjával vitázott, Gerard eléggé el nem ítélhető módon kámforrá vált. Szégyellni kezdte magát ezért, alighogy beugrottak azok a momentumok.

Lindsey szemérmesen mosolygott és közelebb lépett hozzá.

- Úgy örülök, hogy találkozunk! - üdvözölte kedvesen Gerardot, aki még mindig az ámulat hatása alatt volt.

- Szia Lindsey. Én is örülök. - köszönt vissza, ahogy szavak jöttek a szájára.

A lány nem változott semmit, hiába dühöngött kint égő pokolhoz hasonlatosan a nyár, ugyanúgy a fekete rövidszoknya és bakancs volt a kedvenc viselete. Igazán nagyon csinos volt. Mint általában. Gerard hátán végigfutott a hideg és rosszul érezte magát, hogy ilyen gondolatai támadnak Lindsey-vel kapcsolatban, árulásnak vélte Frank-el szemben.

- Én a folyosón leszek, beszélgessetek csak. - törte meg a nehéz némaságot Mikey és magukra hagyta őket. Akkorra Lindsey már ott volt közvetlenül Gerard mellett és talán hezitált, hogy megölelje e Gerardot, de végülis nem tette. Csak állt az ablaknál, a napsugarak élesen megvilágították arcát. Egy darabig kérdőn nézte Gerardot. Akinek fejében össze-vissza cikáztak szavak és a kényelmetlenül érezte magát, hogy Lindsey így látja, egy pszichiátriai intézet szigorú falain belül, kórházi öltözékben, csapzottan és sápadtan. 

- És jobban vagy? - érdeklődött Lindsey részvétteljesen.

Gerard bólogatott.

- Igen, valamivel. Te  hogy vagy? - kérdezett vissza. 

Lindsey szintén bólintott.

- Jól. Tavasszal befejeztem a sulit, leérettségiztem és pár hete már itt lakom Newarkban, egy helyes kis apartmanlakásban! Szokom a nagyvárosi hangulatot, de meg kell mondjam, nagyon tetszik. Szerencsére munkám is hamar akadt, egy kávézóban vagyok pultos!- újságolta.

Gerardnak jó volt hallani ezt.

- Akkor az álmaid valóra váltak. - összegezte.

Lindsey elmélázva helyeselt, aztán gondterhelten felsóhajtott.

- Február óta próbáltalak elérni, majdnem naponta írtam neked, de egyszerűen nem jött válasz, te be sem léptél a chatprogramba. Azt hittem, örökre megharagudtál rám, kiábrándultál belőlem, vagy talán túl rámenősnek gondoltál, amiért elmondtam neked az érzéseimet. 

- Erről szó sincs...- vágott közbe halkan és elpirulva Gerard.

Lindsey hálásan elmosolyodott.

- Igen, most már rájöttem erre. Mielőtt Newarkba költöztem volna, felkerestem Elena néni ismerőseit, hogy tőlük megtudjam a címeteket. Mindenképpen beszélni akartam veled személyesen, így jutottam el hozzátok pár napja. A testvéred nyitott ajtót és rögtön szívélyesen behívott a házatokba, ahol megismerkedtem a szüleiddel is. Így tudtam meg, hogy mi történt. És ez szörnyű, fogalmam sincs, mit mondjak, mi az, ami megfelelően kifejezi, amit érzek...Istenem, bár tehetnék valamit érted! Bár átvehetném a rossz érzéseid egy részét, hogy ne fájjon neked annyira, hogy jobban legyél! El sem tudom képzelni, min mentél keresztül!

A lány ekkor elhallgatott és a földet kezdte pásztázni. Gerard csodálkozva vette észre, hogy sírni kezdett, könnyei sminkje feketeségét megtörve, szürke színű csíkot hagyva csordogáltak le az arcán. Megrendítette ez a látvány. Melegséggel árasztotta el, ám belülről össze is facsarta a szívét, a sírás őt is fojtogatni kezdte. Félénken Lindsey vállához ért és végigsimította, mire a lány csodálkozással pillantott fel.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Lindsey. - tette még hozzá.

- Ez a legkevesebb! Mikor Mikey említette, hogy vele tarthatok téged meglátogatni, azonnal igent mondtam! És szentül megesküdtem magamnak, hogy erős leszek, hátha ezáltal neked is segítek. De nem megy. El akartam mondani pár dolgot, de nem is tudom, jó ötlet e ez most.- ingatta a fejét szipogva a lány.

Gerard tenyere még mindig Lindsey vállán volt, szerette volna megnyugtatni, arra gondolt, talán egy ölelés jó lenne. Szorosan a karjai között tartani Lindsey-t, érezni a közelségét, belemerülni az illatába. Ahogy a filmekben teszik az igazi férfiak. Csak hát ő nem tartotta magát annak és nem is mert kezdeményezni. Csak szobrozott a sírással küszködve, félszegen, a szeme sarkából nézve a lány kipirult arcát, könnyes tekintetét, elmaszatolódott sminkjét.

- Bármit elmondhatsz, ha szeretnéd. - ajánlotta halkan.

Lindsey bizonytalanul törölgette a szemét. 

- Hát rendben...szóval, Dave meg én, már nem vagyunk együtt. Ahogy megígértem neked, még azon az estén szakítottam vele. 

Gerard beletörődve biccentett. Reménykedett benne, hogy Lindsey mégsem hoz majd ilyen drasztikus döntést. Dave rendes fiúnak látszott és bizonyára kedvesen bánt Lindsey-vel.

- Sajnálom. 

- Ne tedd! Én egyáltalán nem bánom! Nem Dave az, akire vágytam! Ő csak egy rossz választás volt és ez hamar kiderült. Nem akartam álltatni és kihasználni, ezért is tettem pontot a dolog végére! Az én új életembe nem férnek bele holmi kisvárosi, átlagos, Dave szerű srácok a buta érzéseikkel!- vágott a szavába Lindsey kissé felháborodva.

Gerard, ha lehet még inkább elcsodálkozott.

- Új élet? - ismételte el Lindsey szavait.

- Azzal hogy Newarkba költöztem, új fejezetet nyitottam meg. Új szabályokkal. És az egyik legfontosabb szabály, hogy őszinte leszek. Magamhoz és mindenki máshoz is, aki fontos nekem. El kell hogy mondjam Gerard, én szerelmes vagyok beléd! 

- Lindsey...- Gerard fejében újra és újra ott visszhangoztak a lány mondatai, felforgatva benne mindent. A szíve gyorsan és izgatottan kezdett verni, összeszűkült a torka, elfogyott a levegője a hirtelen jött vallomástól, ami gyönyörű volt, vagy annál sokkal több is, de tapasztalatlanságából adódóan nem tudta megfelelően lereagálni. Csak nézte Lindsey-t álmélkodva, hitetlenkedve és kicsit megszédülve. A lány pedig folytatta.

- Mikor rájöttem erre, persze féltem és vívódtam, de most már belátom, mennyire csodálatos és nem akarom tagadni senki előtt sem! Így is túl sokáig álltam egy helyben és rengeteg időt elpazaroltam, ahelyett hogy szembesítettelek volna az egésszel. 

- Szeretsz? - Gerard hangja remegett. 

A szó gyengéden bejárta a szíve minden szegletét. Jól esett, de különös is volt ezt épp Lindsey-től hallani. Gerard úgy vélte, soha nem fogja megérteni, felfogni, amit nemrég hallott. Egy ilyen életvidám, szép lány mit akarhat tőle? Mit lát benne? Mi vonzót találhat abban a könnyekben úszó, sötét és önpusztító világban, amiben ő létezik? Nem akart kételkedni Lindsey szeretetében, de kicsit szkeptikus volt, mert nem tartotta reálisnak. Ő tudta magáról mennyire undorító módon fura és selejtes. Gyógyszer és alkoholgondokkal, mentális betegen. Semmi keresnivalója nem lenne Lindsey érzései között. És még mindig százszor jobban el tudta képzelni Lindsey-t egy Dave féle sikeres, magabiztos fiú mellett.

- Igen! Nem tudom pontosan, mióta tart, de szeretlek! A kérdés az, hogy te valamikor tudsz e viszontszeretni. De ezt nem most kell eldöntened. Én várok, ha kell. Mert tudom, hogy gyászolsz...

Gerardnak hirtelen mindent elhomályosítva beugrott Frank emléke. Az arca, a szeme fénye, a mosolya, az érintése, a leírhatatlan érzés, ahogy szerette őt. A fájdalom, mint egy szilánk csapódott egyenesen Gerard szívének közepébe. Megrándult és melege lett, mintha tűz kezdett volna benne lobogni az elkeseredettségtől. Akkor már inkább egyedül szeretett volna lenni, összekuporodva az ágyán, csak Frank-re gondolva. És zokogni, amiért nem kaphatja őt vissza.

Lindsey sem mondott semmit, próbálta megérteni Gerard fájó, súlyos hangtalanságát. Ujjai finoman simogatták a fiú sápadt arcát.

- Hátrébb lépek és türelmes leszek. Jelentkezz, ha bármikor szükséged van rám. - kérte végül, pár csendben eltöltött, feleletet remélő perc után. Gerard nagyon szeretett valami reakciót adni, mert tisztában volt azzal, hogy csalódást okoz, de Lindsey-nek nem volt szüksége azonnali válaszokra. Kijavította elkenődött sminkjét, majd megcsókolta a fiú homlokát és elhagyta a kórtermet, kellemes, felkavaró parfümjének illatában úszó, heves szívdobogást és értetlenséget maga után hagyva.

*****

Gerard gyógyszerei eltűntették a képzeteket a fejéből, elmosták Frank és Elena alakját. Gerard csak akkor tudta felidézni őket, ha ő is akarta, ha előhúzta az éjjeliszekrény mélyéről a fényképalbumot és elmerült a fotókban. Már nem jöttek csak úgy, meglepetésszerűen.

Az egyetlen jónak mondható tény az volt, hogy a gyógyszerek rendszeres szedésétől legalább Brett nem kísértette tovább, már nem voltak rémálmai, ahol megjelent és bántó szavakat vágott hozzá. Brett köddé vált, mintha soha sem is lett volna. De a múlt keserű fájdalmai még így sem lettek végérvényesen semmivé, eddig észrevétlen szálaik, hirtelen felszínre kerültek és mindennél erősebben, fojtogatóbban tekeredtek Gerard nyaka köré.

Javában tombolt a nyár. A Gerard kórtermének ablakából látható fa ágain élő madár pár családot alapított és fáradhatatlanul hordta az élelmet a fiókáknak. Gerard szerette nézni őket, a normál kerékvágás halvány képét mutatta, amivel egyenlőre nem tudott mit kezdeni. Félt az újrakezdéstől. Pedig Dr. Clement egyre sűrűbben mondta neki, hogy hamarosan kiengedik a kórházból. Gerardot megrémisztette az ablakon túli élet, hónapokat töltött a pszichiátrián, beszabályozva, falak és terápiák közé kényszerítve, másmilyen napi rutint kialakítva. Nem szerette, de már megszokta. Elképzelése sem volt, milyen lesz újra kint lenni és rettegett ebbe belegondolni. Hogy ne kelljen ezzel törődnie, próbálta lefoglalni magát és cselekvésekkel kitölteni az idejét. Újra a rajzolás irányába fordult és mivel órákat nézte a fákon lévő madarakat, most ezt igyekezett papíron megörökíteni. De ma nehezen lettek a vonalakból érthető ábrák, mert a madarakról is Frankie jutott eszébe, az ő testére is voltak madarak tetoválva...egészen lent, titkosan...és ezt közelről látta...

Eszébe jutott az a néhány felejthetetlen alkalom, a szenvedélyes együttléteik. Még a bénító fájdalom iránt is vágyakozás fogta el.

Azt kívánta, bár érezhetné, hogy újra Frank-el van, és szakítaná szét ezerfelé a semmihez sem hasonlító, fájdalommal telt érzés, amikor a testük egybeolvad. Gerard ujjai között megállt a ceruza és üveges szemekkel, egyszerre izgatottan és feldúltan meredt maga elé. Még mindig annyira szerette Frank-et, ez soha egy percre sem lanyhult, állandóan ott lángolt benne csillapíthatatlanul. Bárcsak soha ne kellett volna elengednie Frank kezét! Annyira belefeledkezett a fiúról kavargó gondolatokba, hogy nem is hallotta, ahogy nyílik a kórterem ajtaja és valaki belép rajta. 

- Szép jó estét kívánok, Mr. Way! 

A hang, amit a háta mögött hallott, visszarántotta Gerardot a valóság mezejére, az ijedtségtől grafitceruzája koppanva hullott le padlóra.

- Jó estét. - köszönt halkan zavartan, ahogy a ceruza után kutakodott, hátra sem nézve. Zörgés hallatszott, az ételes tálca puffant tompán, mikor az éjjeliszekrényére ért, aztán a léptek felé közeledtek. De ő még mindig a földön térdelt és a ceruzát kereste. 

- És hogy vagyunk ma, Mr. Way? Vagy szólítsalak Gerardnak?

Gerard fél szemmel lábakat látott megtorpanni előtte. A hangsúly, a hangszín ismerős volt számára, de nem tudta honnan. Nyomást érzett a mellkasában és értetlenség vonta uralma alá. Félénken felpillantott és nem hitt a szemeinek. 

Frank egykori munkatársa és barátja, Bert állt ott gúnyosan mosolyogva. Gerardnak egy másodperc alatt visszaköszöntek azok a momentumok, ahogy nála volt a házában és állta a metsző, hideg, lenéző pillantását, alkohol és cigarettafüstbe burkolva, aztán a szilveszteri összejövetelen ugyanezt a nyílt gyűlölködést tapasztalta, mikor a mosdóban Bert a falnak nyomta. Ahogy akkor, úgy most sem jutott szóhoz, az arca skarlátvörös színt öltött.

- Oh, nyugodtan állj csak fel! - nevetgélt Bert oldalra billentett fejjel, kihívóan vizsgálgatva Gerardot, aki nem tehetett egyebet feltápászkodott a földről és bámult bele Bert ápolóruhájának halványkék színébe. Olyan szürreális volt az egész! Annak idején Frank azt mondta, nem sok az esély arra, hogy Bert a tettei után bármelyik kórházban is álláshoz jusson. De ezekszerint valahogy csak sikerült neki.

- Gerard Arthur Way és itt van a huszonhetes kórteremben! El sem hiszem, hogy újból találkozunk. Nem feltételezted volna, hogy még valaha látsz engem, ugye? 

Gerard nem felelt, de valóban nem hitte volna, hogy a sors az útjába sodorja Bert-et.

- Én személy szerint el vagyok ragadtatva. Már régóta terveztem, hogy előkerítelek és megmondom neked, amit gondolok. De meg sem kellett magam erőltetni, egy lépést sem kellett tenni, mert itt vagy az új munkahelyemen! Innen nem tudsz elsietni, vagy elbújni. Tehát szépen végig fogsz hallgatni! - Bert arcáról eltűnt az ördögi vigyor, egy szempillantás alatt megragadta Gerardot és a ruhájánál fogva és teljes erőből csapta a falhoz. Gerard halkan feljajdult a gerincét ért erőteljes fájdalomtól, a haja az arcába hullott, adrenalin kelt életre a testében, többszörösére gyorsítva a szívét.

- Te rohadék! Elvetted a legjobb barátomat! Elvettél tőlem mindent, ami valaha is fontos volt nekem! Én szerettem Frank-et!- sziszegte az arcába Bert.

- Én is szerettem Frank-et!- lehelte erőtlenül Gerard és könnyes lett a szeme, ahogy Frank nevét kiejtette.

- Mondtam neki, hogy ne foglalkozzon veled, mert te bajba juttatod! De ő nem hallgatott rám! Szerelmes volt beléd! Szerelem, mi? És ez lett a vége! Frank saját akaratából sosem emelte volna a halántékához azt a puskát! Az átkozott szuicid hajlamod volt rá rossz hatással! Miattad halt meg! Mert a halált hordozod magadban, te szemétláda!

Bert szavai késekként hasogattak végig Gerard lelkén, bekúszva a bőre alá, összepréselve a szívét egészen apróra. 

- Azt hiszed, én nem okolom saját magamat, nem akarom visszaforgatni az időt, arra a végzetes másodpercre? Vagy, nem kívánom azt, hogy bárcsak lett volna több időm és erőm, hogy a fegyvert inkább magam ellen fordítsam? Mert úgy jobb lett volna mindenkinek. - kérdezett vissza Gerard suttogva és érezte könnyei sós folyamát ahogy nedvessé teszik az ajkát. Szemei előtt lévő izzadt hajtincsein át látta Bert megvetően érdektelen ábrázatát.

- Kímélj meg, már ismerem az egész történetet. Vagy szerinted, Frank csak téged avatott be a dolgaiba? Hát tévedsz! A halála napján felhívott és elmondta, mi történt karácsony estéjén azzal a Brett nevű fickóval, akinek véletlenül túl sok gyógyszert adott. Azt is elmesélte, hogy a Passaic folyóba süllyesztettétek a testet. De aztán persze a hulla előkerült és hogy a rendőrség ki akarta hallgatni. Na és itt voltak még az eltűnt kórházi gyógyszerek is...Frank ki volt borulva, én kérleltem, hogy találkozzunk, beszéljünk, mert valami nagyon rossz érzésem volt vele kapcsolatosan. De lerázott, hogy nem ér rá és akkor hallottam a hangját utoljára. A következő, amit megtudtam róla, hogy aznap éjszaka egy külvárosi motelszobában golyót repített a fejébe. - Bert dühösen zihálva, utálattal a szemeiben nézte Gerardot, akire meglepően hatott, hogy Frank végülis elmondta Bertnek ezt a nehéz titkot. Lehet, hogy azt hitte, Bert tud segíteni? 

- Bármikor oda adnám az életemet, ha Frank visszajöhetne. - mondta Gerard levegőért kapkodva, mert Bert kezei még mindig makacsul és erősen szorították a ruhájának szegélyét.

- Pofa be, nem érdekelnek a patetikus gondolataid! Frank halott és ezen már semmilyen önvád nem változtat. Még a teljes igazság sem. De ha már találkoztunk, elmondom. Van egy srác a törvényszéki patológiáról, régebben befogadtam egy időre, míg nem volt hol laknia, szóval tartozott nekem és igen szívesen fel is világosított a boncolási eredményekről. A holttest ugyan nem volt jó állapotban, de nagyjából meg tudták állapítani, hogy nem gyógyszertúladagolás okozta a halálát, hanem hirtelen szívmegállás, ami Brett évekig tartó kábítószerezése és alkoholizálása miatt elgyengült szíve és a kezeletlen szívbetegsége következménye volt! Frank-nek, ha összefüggésbe is hozzák ezzel a dologgal, csak a holttest eltűntetése miatt kellett volna felelnie a bíróság előtt és mivel nem volt még büntetve, lehet, hogy nem kapott volna szigorú ítéletet. A kórházi esetet is megúszhatta volna, talán egy felfüggesztettel! Nem tudom, de a legsúlyosabb börtönbüntetés is kevésnek bizonyul ahhoz képest, hogy Frank kioltotta a saját életét! Ráadásul ok nélkül, mert nem ő volt a felelős azért, ami Brett-el történt! Felfogod, miről beszélek?

Gerard lecsukta a szemét és csendben bólogatott, míg egy forró könny csorgott végig az arcán. Bert szavai felszabadítóak voltak számára, valahol legbelül sejtette, hogy nem a gyógyszerek ölték meg Brett-et. A tények így világossá válva, azonban azt is tudatosították benne, valóban mennyire értelmetlen volt Frank drámai tette. Bert végül elengedte a ruháját és Gerard köhögve bukott térdre a kórterem padlóján. A szemeit ismét ellepte a könny, jéghideg izzadtság csorgott végig a hátán és homlokán. Nyakán pedig hosszú, vörös vonal éktelenkedett Bert kíméletlen és haraggal átitatott szorításától. A férfi fejcsóválva figyelte Gerardot.

- Az egyedüli, akinek meg kellett volna halnia, az te vagy! - egészítette még ki és egy pillanatra, mintha valami szomorú csillogás játszott volna a szemeiben. 

- Igen...- Gerard a könnyein át helyeselt. 

Teljesen egyet értett Bert állításával. Frank helyett ő érdemelte volna meg puskagolyó általi a befejezést. És boldogan vállalta is volna ezt, ha ily módon visszahozhatta volna a fiút.

Hangok verték fel az eddig kihalt kórházi folyosót, Bert az ajtóhoz lépett.

- Ezzel nincs még vége. Én most már mindig itt leszek. - és újra az a sötét mosoly jelent meg az arcán.

*****

Gerard nem tartott különösebben Berttől. Kerülte, ahogy tudta, de nem érzett mindent elsöprő félelmet a jelenlétében. Inkább bénult tehetetlenség volt benne, ha látta a kórház folyosóján, vagy egy-egy csoportszobába belépve. Olykor Bert tekintete is rávillant, de fenyegetés helyett, Gerard akkor is csak a maró gúnyt tudta belőle kiolvasni. Nappal különben is sok volt az ápolók teendője, Bert így alig-alig bukkant fel. De ez megváltozott, ha elkezdődött az éjszakás műszak és a nyüzsgő folyosóra rátelepedett a feszült éjjeli csendesség. Mivel nem volt jó alvó, Gerard a kis neszekre is felriadt és gyakran tapasztalt a félig nyitott ajtó előtt többször elsuhanó árnyékot, néha az árnyék megállt és egy ideig várt. Volt, hogy be is lépett a betegszobába és elszántan felé lépdelt, aztán meggondolta magát és kiment. Gerard szorosan lecsukta a szemeit és torkában dübörgő szívvel, mozdulatlanságot színlelve feküdt az ágyában. Biztos volt benne, hogy olyankor Bert jött be. 

- Csak nem alszol?!

A koromsötétségben hideg, izzadt és erős kezek kulcsolódtak a nyakára, ahogy kábán nyitogatta a szemeit. A rémülettől és sokktól kiabálni is elfelejtett, de nem is tudott volna, mert nem jött ki hang a torkán, csak vergődni tudott, de eredménytelenül.

- Jaj, ne haragudj, ha felébresztettelek!- Bert térdelt az ágyon és teljes súlyával rádőlve, nyakát vadul szorítva zárta el előle a levegő útját. Gerard csak kétségbeesett nyögéseket volt képes kiadni, érezte a vére sebességét az ereiben és azt is, milyen forró lesz az arca. Bert ránevetett és nem enyhített a szorításon.

- Beleolvastam a kórlapodba! Gratulálok! Egy gyakorló alkoholista és gyógyszerfüggő vagy, ráadásul skizofrén is! Nem beszélve az állandó öngyilkossági kísérleteidről. Máig nem értem, mit volt úgy oda tőled Iero, mikor olyan szánalmas vagy! - suttogta és egészen közel hajolt Gerardhoz. A fiú úgy érezte az ujjak összeroppantják a nyelőcsövét, a levegő hiányától apró kis pontok ugráltak a szemei elől, az egész teste nyirkos lett az izzadtságtól. 

- Tudom, hogy lefeküdtetek, ne is tagadd! Frank rád mászott és te hagytad, hogy megtegye! Mikor erre gondolok, folyton ideges leszek! Vagy féltékeny, a francba is! Minket sok minden ragasztott egymáshoz Frank-el! Én érdemeltem volna meg őt! Nem te, te idióta balfék!

Gerard sóhajtva küzdött, hogy lélegzethez jusson, de a torkára mintha mázsák nehezedtek volna és nem tudott szabadulni, mert Bert lefogta karjait.

- Bárcsak megdöglenél!- mondta.

Gerard megadta magát, nem tudott harcolni Bert erejével szemben, fülsüketítő sípolást hallott, szemei már-már lecsukódtak és feketés köd ereszkedett rá. Még látta, hogy ezt Bert elégedetten szemléli, de a végsőkig mégsem ment el, mert Gerard hirtelen érezte, hogy az eddig kegyetlenül erős markok elengedik. A homály rögtön szűnni kezdett, a zúgás is egyre távolibbnak tűnt. Fuldokolva, öklendezve nyitotta ki azonnal a szemeit.

- Szórakoztató ezt csinálni veled.- nevetgélt felette Bert meglehetősen önfeledten

Gerard torka, tüdeje fájt, reszketett minden tagjában, arca két oldalt verejtéktől és könnyektől volt ragadós, ajkából nyálcseppek csordultak le végig az állán. Oda akart nyúlni, hogy letörölje, de Bert még mindig úgy feküdt rajta, hogy mozgásra képtelenné tette. 

- Csendben fogsz maradni, ugye? - érdeklődött szórakozottan, érzékelve Gerard hiábavaló kínlódását.

Gerard beletörődve igent jelzett és szaporán lélegezve, meggyötörten pillantott Bert-re. Bert viszonozta a pillantást, a gyűlölködés fényei egészen elhalványodtak fürkészően Gerard arcán fel-le járó szemeiben és a hangja is másmilyen lett.

- Oké, nyugalom, Gerard...- az imént még nyakát fojtogató kezek meglepően finoman átsimítottak az arcán, a száján és nyakán, majd gyorsan elindultak lefelé mellkasán, hasán át, célratörően a lábai közé. Gerard, ahogy ezt realizálta, tiltakozva megugrott. Heves mozdulatától az ágy belenyikorgott a nesztelenségbe. Bert erre úgy kapta el onnan az ujjait, mintha megégette volna, aztán az ajtó felé sandított, azt figyelve jön e valaki. Gerard azt hitte, a férfi dühös lesz, de újra csak a fölényességével találta szembe magát.

-Frank-nek nem ugráltál ennyire, így van? Hát képzeld azt, hogy én vagyok Frank! - vigyorodott el és teljesen váratlanul, erőszakosan megcsókolta Gerardot.

Gerard természetesen képtelen lett volna ilyen képzelgésekre. Frank csókjához nem volt semmi sem hasonlatos. Most csak cigaretta és kávéízt érzett keveredni a saját nyálával. És érdeklődően kutató érintéseket a ruhája alatt.

- Hé, miért nem csókolsz meg te is? - húzta el a fejét indulatosan Bert.

Gerard össze volt kavarodva az események gyors váltakozásától. Bert dühét és agresszivitását jogosnak érezte és elfogadta, de egyáltalán nem értette azt a gyengédségét, ami ezekután következett. Bert még egyszer odahajolt hozzá. Gerard kemény izgalmat és csüggedt kis rezdüléseket érzett rajta, amikor újra rányomta a száját az övére. Gerard most már visszacsókolt, de tágra nyílt tekintetét a plafonra szegezte és levegőt venni is alig mert. Elárasztotta a pánik leromboló és a kiszolgáltatottság félelmetes érzése. Mély sóhajtásokkal, remegve zuhant az éjszaka homályába, addig a néhány pillanatig, amíg ajkaik összeolvadtak. 

- Nem válaszolsz és még csak jól sem csókolsz. Mit tudtál Frank-nek adni, amit én ne tudtam volna? Nekem kellett volna a helyedben lenni!- méltatlankodott Bert és elégedetlenül felkelt az ágyról. Felkapcsolta az éjjeli lámpát és elrendezte a feltúrt ágyneműt, felvette a dulakodástól földre került párnát. Az eddig forró levegő hűvösre változott. Gerardon végig futott a hideg, a ruhái át voltak izzadva, a nyaka még sajgott, mintha a kezek onnan soha nem kerültek volna le a teste más részeire. Kimerültnek érezte magát és nehezen hitte el, hogy Bert ezt annyiban hagyja. De a férfi csak pakolt leverten, nehezen értelmezhető, idegen kifejezéssel. Hosszú haja időnként teljesen eltakarta az arcát, de mikor Gerardhoz fordult, nem viszolygást, vagy haragot, hanem reménytelenséget tükrözött. Ezt az érzelmet Gerard eddig még nem látta rajta.

- Mit a francot nézel? - mordult Gerardra Bert.

- Semmit. - vágta rá rögtön zavartan Gerard és gyorsan másfele vezette a tekintetét. Nem is vette észre, hogy Bert-et bámulja.

- Helyes. - Bert lekapcsolta a lámpát és eltelt a szoba az éjjel tömörségével. 

- Miért voltál velem kedves? - kérdezte bátortalanul Gerard.

Bert nagy szemeket meresztve pislogott vissza rá.

- Szerinted kedves voltam? 

- Az előbb...

A durva, de valamiképpen mégis törődő csókok és érintések további kérdéseket élesztettek Gerardban, de Bert nem akart erről beszélgetni. Ehelyett az ajtó irányába indult. 

- Elment az eszed. Inkább aludj, késő van!- vágott Gerard szavába dühöngve.

- Hiányzik Frank. - szólt utána alig hallhatóan Gerard.

Gerard sokszor feküdt a vaksötétben Frank-re gondolva és eljátszva képtelen és keserédes fantáziákkal, hogy a fiú egyszercsak benyit hozzá.

Bert elhűlve fordult Gerard felé. A keze már az ajtó kilincsén volt.

- Légy nyugodt, hogy nekem is. - mondta rekedten.

- Szeretnék vele lenni, tudod, hogy értem...- halovány és vágyakozó mosoly suhant át Gerard arcán, Bert meglehet, észre sem vette, mert flegmán vállat vont és már ugyanolyan volt, mint általában.

- Remélem, teljesül amit kívánsz és hamarosan együtt lesztek.

*****

Bert szavai azon az érdekes, erőszakoskodással kezdődő, de meglehetősen érthetetlen véget érő éjszakán, erősen beleégtek Gerard agyába. Bert egyértelműen őt hibáztatta Frank halála miatt és valószínűleg tiszta szívből gyűlölte is. Ő pedig mindennél jobban meg akart halni, hogy végre Frank mellett lehessen. Gerard bizakodni kezdett, hogy Bert iránta táplált negatív érzéseit akár a javára is fordíthatná. Csakhogy nem nagyon találkozott ezekután vele. A fiú, mintha szándékosan kerülte volna, ha a folyosón meglátta, rögtön másfelé ment, vagy ha már ezt nem tudta megtenni, még a fejét is elfordította és nem jelent meg többet a kórterménél sem késő éjjeleken. Gerard már semmit sem értett, de egyik este, mikor Bert éjszakai műszakban volt, összeszedte minden bátorságát és kiment hozzá a pulthoz, hogy beszéljen vele. Nem tudta megfogalmazni, mit is érzett, ahogy végigsétált a becsukott ajtók előtt, a félig-meddig lekapcsolt villanyok adta gyér fényekben. Már hatottak az esti gyógyszerei, ezért bizonytalan és kábult volt kissé, a szemei előtt összefolytak az ábrák, színek. 

- Bert...- túl nagy volt a lendület, ahogy Gerard a pulthoz ért és feldöntötte az ott lévő műanyag pohárban lévő automatás kávét. A barna folyadék szerte-szét ömlött a pulton és megállíthatatlanul csordogált a kórlapok felé. Bert idegesen pattant fel és nyomban kezébe kapott egy ott heverő rongyot, hogy a kávét felitassa.

- Az Isten szerelmére! Nem tudnál normálisan közlekedni? Egyáltalán, mi a jó eget járkálsz itt ilyenkor? - rivallt Gerardra.

- Ne haragudj. - nézte a férfi kapkodó mozdulatait sajnálkozva Gerard. Nem akart gondot okozni. Bert szerencsére egy perc alatt rendet rakott a káoszban.

- Jó, mindegy, de ne szédelegj itt az éjszaka közepén, mint valami kísértet. Gyere, visszakísérlek a kórtermedbe. - dünnyögött kelletlenül. Gerard ezt akarta elérni, hogy négyszemközt beszélhessenek. De Bert fáradtnak látszott és nem is volt beszédes kedvében, egy szó nélkül mentek a betegszoba felé. Ahogy beléptek a hangtalan helyiségbe, Gerard megállt. Bert értetlenkedve pillantott rá.

- Most mit csinálsz?

- Szeretném, ha meghallgatnál! - Gerard válasz helyett becsukta az ajtót és csak fél füllel hallotta a halk káromkodást Bert szájából.

- Nekem erre nincs időm, a rohadt életbe.

Gerard érezte, hogy mindene lüktet az elutasítás miatti félelemtől, de belekezdett.

- Kérlek, segíts rajtam! 

- Véleményed szerint, hogyan tudnék én rajtad segíteni?- kérdezte Bert gyanakvóan és kicsit gúnyosan.

- Frank elmesélte, hogy miket tanítottál neki, a gyógyszerek pontos adagolását, infúziók bekötését, amivel a súlyos beteg emberek szenvedését enyhítettétek.

- Mire akarsz kilyukadni? - vágott közbe Bert.

- Képes lennél annyi gyógyszert adni, hogy többet ne ébredjek fel.- hadarta el Gerard és a heves szívverésén túl megkönnyebbülést érzett, hogy a szavait kimondta. Bert arca viszont elsötétült. Teljes erejéből belemarkolt Gerard karjába és hátralökte az ajtótól. Gerard a lemez éjjeliszekrénynek esett, bántó zörgés vonult át a kórtermen.

- Átkozott idióta! Ezt mégis hogy gondolod? Észnél vagy?- rivallt rá Gerardra, aki az eséstől a földre került, de meg sem próbált felállni.

- Csak azt akarom, hogy vége legyen az egésznek. Könyörgök Bert...- sóhajtott fel fájdalmasan és igyekezett magyarázatot adni Bert-nek, de a férfi nem kért ebből.

- Nem érsz nekem annyit, hogy miattad hosszú évekre börtönbe kerüljek! Ha ki akarod nyírni magad, oldd meg! De attól tartok, te még ehhez is kevés vagy! Maradj inkább életben és szenvedj minden egyes, kínkeserves, hosszú napon át! És soha, de soha ne szólj hozzám ezentúl! - Bert kiábrándultan megrázta a fejét, aztán indulatosan csapta be maga után az ajtót.

*****

A nyár teljes pompájában képviseltette magát Somerdale-ben. Gerard legtöbb színű festékes palettáján sem lett volt annyi fajta árnyalat, mint a házak udvarán nyíló virágok színei. Az ég kékben fürdött, a fák élénkzöldben díszelegtek és ez remek kontrasztot adott a várost elárasztó sárgáknak, pirosaknak, narancsoknak és liláknak. Lenyűgözően szép volt, már-már ünnepélyes. Gerard végre odaért a Sunset drive-ra, Elena házához, a szívét máris színültig betöltötte a boldogság. A nő a kertben volt a rózsák között és amint meglátta Gerardot benyitni a hátsó kiskapun, máris vidáman integetett neki. Gerard odasietett a nagymamájához és boldogan zárta a karjaiba.

- Végre itt vagy, de örülök! - Elena szeretettel megsimogatta Gerardot, úgy mint gyermekkorában. 

- Én is örülök, hogy itt lehetek. - helyeselt Gerard.

- Látod, micsoda színkavalkád! A rózsák most a legszebbek!- mutatott körbe büszkén Elena. Gerard úgy érezte a földre zuhant szivárvány közepén állnak, minden olyan élénk és tökéletes volt.

- A rózsák mindig szépek, mert te annyit foglalkozol velük, nagymama! Bár hamarabb jöhettem volna, hogy segítsek.- mondta Gerard.

- Most inkább menj a házba, mert Frank bent van. - mosolyodott el az asszony.

Gerard azonnal elpirult és a legnagyobb nyári hőség ellenére is megborzongott.

- Frank...

- Régóta itt van, ne várasd tovább!- tanácsolta Elena, Gerard lelkesen bólintott és a kis ház felé vette az irányt. Kellemes hűvösség, barátságos félhomály és süteményillat köszöntötte, ahogy benyitott az ajtón. A szobája felől gitár hangjait vélte felfedezni, ezért egyenesen arra tartott. Frank az ágyon ült a gitárjával és  azt a dalt énekelte, amiből egy kis részletet Gerard is hallott már. A sorok most is olyan szépen és tisztán csengtek és egyenesen a lelkébe hatoltak.

Ha ma éjjel veled lehetnék, énekelnék neked egy altatót. Soha ne engedd, hogy elvegyék a fényt a szemeidből...

Gerard megállt a küszöbnél és csak hallgatta a dalt, míg tekintete elkalandozott Frank-en. Remekül állt rajta a hófehér ing és a fekete nyakkendő és aranyos volt a kicsit összeborzolt hajával. A fiú most nem volt sápadt, gyönyörű arca egészségesen rózsaszín volt, barna szemei nem voltak karikásak, sokkal inkább bizakodó csillogást hirdettek. Szívet megdobogtató, emlékeket idéző, csodálatosan szép mosollyal pillantott fel Gerardra, ahogy észrevette, hogy ott van. A dallamok ekkor abbamaradtak, Frank lerakta a hangszert és azon nyomban Gerardhoz lépett, majd megölelte. Gerard csak erre várt, könnyek szöktek a szemébe és hangosan sóhajtott fel, amikor Frank karjai bezárultak a teste körül, ő is viszonozta az érintést és csak álltak így hosszú percekig. Mintha jéggé dermedt volna az idő és Gerard nem is akarta hogy ez másként legyen. Nem számított semmi, hallotta Frank lélegzetét, érzékelte, hogy ott van vele. Visszavonhatatlanul. Érezte az illatát, ujjai alatt a bőrét, hajának barnás puhasága cirógatta az arcát. Látta a sokszínű tetoválásokat, a kis ezüst karikát Frank szájában és ez megnyugtatta. 

- Istenem Frank, annyira hiányoztál! Most már nem megyek el tőled sohasem.- ígérte és csak gyönyörködött Frank-ben, mintha ezer évvel ezelőtt találkoztak volna legutoljára.

Frank tiltakozva csóválta a fejét.

- Nem maradhatsz itt, Gerard! Még nem! 

Gerard előbbi mosolya elhalványult, csak a könnyei maradtak dacosan a szemeiben.

- De hát miért nem? Szeretlek és semmi mást nem akarok, csak örökre melletted maradni!

- Én is szeretlek Gerard, de ezek a dolgok nem ilyen egyszerűek...

- Ne  mondj ilyet, éppen most a legérthetőbb minden! Hiszen itt van nagymama és itt vagy te, nekem másra nincs szükségem! - vágott közbe Gerard lángoló arccal.

- Nem ez van a sorsodba megírva, még nincs itt a te időd! - magyarázta Frank.

- A sorsomat én magam választom! Megpróbálom ismét, gyógyszerekkel, vagy pengével, esetleg szerzek egy fegyvert.- sorolta felhevülten Gerard de akkor már érezte, hogy Frank ölelő karjai lehullanak róla. A fiú csalódottan állt vele szemben.

- Az helytelen cselekedet lenne! Rendet kell raknod a szívedben Gerard, hogy láthasd miket tartogat még neked az élet. - mondta szelíden.

- Egyetlen nélküled töltött percnek sincs értelme!- jelentette ki Gerard és máris hiányérzet kínozta, hogy Frank ölelését nem érezhette. 

- De hát nem kell, hogy nélkülem legyél. Azzal, hogy szerettél és én viszontszerettelek, a te gondolatoddal, az arcod képével éltem át az utolsó pillanatot, egy rész belőlem ott maradt nálad, amit soha nem veszítesz el, történjék akármi. Kérlek szépen, ne árts ezentúl magadnak, légy erős! Mielőtt feladnád, gondolj arra, hogy én  teljes szívemmel szeretlek. Még most is. És ott vagyok veled. A rossz és jó időkben, a szobád magányában, vagy éppen egy forgalmas utcán, az éjjelekben és a nappalokban, az egyhangú hétköznapokban, vagy az ünnepekben. Állandóan. Csak érezned kell.  

Frank ezzel újra átölelte Gerardot, aki teljes erejéből magához vonta a fiú törékeny testét. Belül szinte felgyulladt a hiábavaló érzéstől, hogy nem maradhat Frank-el, úgy ahogy azt eltervezte. Könnyek marták az arcát, de Frank szeretetteljesen letörölte, aztán úgy nézett rá, hogy attól megolvadt Gerard szíve.

- Egyszer pedig ismét együtt fogunk lenni! Csak te és én. Ugyanígy megöleljük egymást és akkor már nem kell elválnunk. 

Gerard a saját hangos zokogására ébredt fel. A kórterem lámpája hatolt erőszakkal a szemeibe. Mindenét rázta a  vigasztalhatatlan sírás és úszott az izzadtságban.

- Hé, minden oké? - hajolt felé aggódva Bert és hűvös kezét Gerard homlokára tapasztotta. 

- Frank...találkoztunk...velem volt...- felelte sírástól akadozó hangon Gerard. 

Bert egy pillanatra zavarba jött és elvette tenyerét.

- Csak álmodtál...- közölte színtelennek hallatszó hangon.

Gerard elfogadóan helyeselt. A szépségesen szép fantáziavilág a semmibe veszett, újra a pszichiátriai osztály ridegsége köszöntött rá. 

- Igen, tudom, csak olyan valósághű és éles volt minden részlet. - vágta rá kurtán, a könnyeit törölgetve. 

- Szükséged van valamire? Hozzak egy nyugtatót? - kérdezte Bert és Gerardot meglepte a készségessége a legutóbb köztük történtek fényében.

- Köszönöm, nem kérek semmit. - válaszolta.

A szíve még mindig nyugtalanul kalapált. Kavargott a gyomra és fájt a feje. És kezdett fázni, pedig a nyár legmelegebb hónapja volt. De nem akart tablettákat kapni és elkábulni, erős akart maradni, ahogy Frank is kérte tőle. 

Bert lekapcsolta a lámpát a betegszobában.

- Rendben leszel?- érdeklődött még az ajtórésből visszanézve.

- Persze. - mondta erre Gerard.

Bert egy apró biccentéssel vette ezt tudomásul és rácsukta az ajtót. Gerard ott maradt az éjszakában újra. Az éjjeliszekrényéhez nyúlt, kihúzta a fiókot és elővette a fényképalbumot, aminek utolsó oldalait a Frank-el közös fotói töltötték meg. Belelapozott és kiemelte azt a képet, amin szerinte leggyönyörűbb volt Frank mosolya. Pár másodpercig bámulta, aztán félbetépte a fotót és a Frank-et ábrázoló részt a mellkasához szorítva feküdt vissza az ágyba. A függöny nélküli ablakon besütött a rézszínű telihold, árnyakat és mintákat rajzolva a plafonra. Gerard lassan kezdett megnyugodni, pulzusa, légzése normalizálódott. 

- Szeretlek Frankie! 

A magánya kínzó volt továbbra is. Frank halála óta egyfolytában szörnyen egyedül érezte magát. Rossz volt realizálnia, hogy ez már így is marad. De az álmot egy jelzésnek vélte. Frank nem hagyta magára és soha nem is fogja. Tartozott hát számára egy ígérettel. Bár nem lesz könnyű betartania, mert az elmúlás egyszerű befejezést ígérő, gyorsnak tűnő képzete ott motoszkált benne szüntelen. 

- Szeretlek és megpróbálok életben maradni. - suttogta Gerard. 

Mintha látta volna maga előtt Frank arcát, ahogy békességet sugallva figyeli és vigyázza őt. A szeretetét érezte az biztos, most is simogatóan áramlott végig rajta.

- Ígérem neked...

*****

Gerard zavarodottan nézett a háta mögé, ahogy kilépett a kórház pszichiátriájának folyosójáról. Nővérek, orvosok jöttek vele szemben, nyitódtak és csukódtak a kórtermek, vizsgálószobák ajtajai, beszédfoszlányok keringtek mindenütt. De ő nem volt páciens többé. Július huszonötödike volt, az utolsó reggel, amit a pszichiátrián kellett eltöltenie. Kezében a zárójelentését gyűrögette. A családja már napok óta a hazatérésére erre készült, édesanyja megígérte, hogy süteményt süt, Mikey vállalta, hogy kicsit kitakarít az alagsorban, az apja pedig azt, hogy majd hazaviszi autóval. Közel fél év kórházi kezelés után Gerard szabad volt, de mégsem tudta hogyan kezelje a helyzetet. Nem igazán érzett semmit. Megállt a falra szerelt telefonkészülékek előtt és a zsebébe túrt, hogy aprópénzt keressen. 

- Nahát, ez a nap is eljött, csak nem kiengednek, Mr. Way? - Gerard összerezzent, ahogy meghallotta Bert hangját. A férfi könnyedén, a már megszokott kiismerhetetlen vigyorával sétált oda mellé.

Gerard bizonytalanul vonta meg a vállát.

- De, igen. 

- Hát, nem látszol valami boldognak. - ítélte meg Bert és igaza volt. Gerard egyszerűen nem tudott magára jókedvet erőltetni. 

- Szokatlan lesz. - hajtotta le a fejét.

Bert elvigyorodott.

- Még szép, hogy az lesz, nem kis időt voltál itt bent. Ez a dolgok rendje, aki meggyógyul, távozik. De te képes lettél volna búcsú nélkül elmenni?

Gerardban bent akadt a levegő.

- Azt mondtad, ne szóljak hozzád.

Most már Bert is komoly képet vágott.

- Az csak azért volt, mert felmérgesítettél, hogy azt kérted, küldjelek át a másvilágra! Én az ápolásra tettem fel az életemet és lehet, hogy ki sem nézed belőlem, de nem ártanék neked! Mikor újra megláttalak itt, nagyon dühös voltam rád, és mindenfélét a fejedhez vágtam, de nem igaz semmi sem! Nem hibáztathatlak Frank haláláért! És azt sem akarom, hogy meghalj! Beszéltem össze-vissza! A gyász ilyen, elviszi a józan gondolkodást. Szóval, bocsáss meg, jó?

Gerard igazából nem érzett neheztelést Bert iránt. Megértette őt.

- Nem haragszom. - mondta halkan és elnézően, aztán a telefon felé fordult.

- Nem kell egy fuvar? Hazavihetlek, nekem már lejárt a műszakom. - érdeklődött Bert. Gerard meglepve nézett rá. A férfi valóban nem a kék kórházi egyenruhát viselte, hanem egy fekete nadrágot és sötét pólót. 

- Kedves tőled, de majd felhívom a szüleimet.- hárította a felajánlást.

- Pedig ha ráérnél, kilátogathatnánk a belleville-i temetőbe, Frank sírjához. - egészítette még ki Bert.

Gerard szíve akkorát dobbant, hogy fájt. 

- Elvinnél Frank-hez?- a hangja elcsuklott.

- Hát persze! Én gyakran kimegyek és beszélek hozzá. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem egy márványt látok, úgy teszek, mintha Frank még élne. Egy nehéz nap után sokat segít, hidd el! Te is tehetnél egy próbát.

Gerard még nem járt Frank síremlékénél, a kérésére, Mikey egyszer vitt a nevében egy csokor rózsát, de őt így is naponta furdalta a lelkiismeret, hogy a fiú temetésére sem jutott el. 

Visszaakasztotta a telefonkagylót és vad szívdobogás közepette felkapta a lábánál elhelyezett csomagjait.

- Rendben, mehetünk.

Bert egyetértően bólintott és elindult előre, Gerard pedig követte. Az időjárás már most nagyon meleg volt. Szikrázó napsütés csapódott a szemeibe, ahogy kilépett a kórház több emeletes épületéből. Több hete már, hogy nem volt kint, kellemetlen volt még számára a napfény. Előkereste a napszemüvegét és felrakta, de így is percekig káprázott a szeme.

- Kegyetlen, mi? - mosolyodott el Bert, ahogy ezt látta. Bepakolták Gerard holmiját a hátsó ülésre és nekivágtak a nem túl hosszú útnak. 

Gerard csendben ült Bert mellett és nem is érezte túl kényelmesen magát.  Volt valami Bert társaságában, ami gátolta. Persze lehet, hogy csak a kórházban megesett incidensek miatt volt ez. Bert tenyere súrolta a lábát, ahogy sebességet váltott. 

- Akarsz szexelni?- kérdezte ekkor és Gerard nem volt képes eldönteni, viccnek szánta e. Nem tudott kiigazodni Bert-en. Egyszer sértegette, máskor viccelődött, aztán provokatív kérdéseket tett fel. Nem is felelt erre semmit, pironkodva bámulta napszemüvegén át a gyors tempóban eltűnő tájakat.

- Oké, értem én. Gerard Way nem fekszik össze akárkivel. - összegezte Bert, aztán hogy a csendet oldja, bekapcsolta a rádiót és felcsendült egy Gerard által is kedvelt dal, az Underpressure. Bert is szerethette, mert feljebb tekerte a hangerőt, miközben cigarettára gyújtott.

- Mikor a Utah beli Provoban éltem, volt egy zenekarom. Világhírnévről álmodoztam, miközben az ottani klubokban játszottunk a többiekkel. - mesélte váratlanul.

- Csakugyan? Biztos jó lehetett. - mondta erre Gerard.

- Igazság szerint egy lecsúszott drogos voltam, légvárakat építve, egy szintén kábítószerfüggő, terhes barátnővel. Menőnek képzeltem magam, de igazából csak szánalomra méltó voltam, akit nem érdekelt semmi. Aztán jött a tragédia, a barátnőm túladagolta magát és meghalt. - toldotta meg még Bert nagyokat szívva a cigarettából.

Gerardot megrendítette amit hallott, nem is gondolta volna, hogy Bert ilyen keresztet cipel a múltját illetőleg.

- Istenem, nagyon sajnálom!

- Egy pillanat alatt összeomlott minden. Ha nem pusztítjuk magunkat, most lenne egy szép családom. De az egész drámába torkollott és ezt talán máig nem tudtam elfogadni. Akkor a menekülés volt a legjobb ötletem, olyan messze akartam kerülni Utah-tól, amennyire csak lehet. Így jutottam el Newark-ba és itt ismertem meg Frank-et! Ő sokat jelentett nekem az legelső perctől fogva. Segített összeszedni magamat, rábeszélt az elvonóra. Hitt bennem. A mai napig hálás vagyok neki ezért a bizalomért.- Bert tekintete nosztalgikusan csillogott.

Gerard egyetértően biccentett.

- Frank különleges volt és nagyon jó szívű. 

- Igen, sok mindent tanultam tőle és most már általa. Hogy a tragédiáink mind-mind próbatételek és pofonok. Amiktől földre zuhanunk, de kell hogy legyen erőnk újra felállni és folytatni. Van már ötleted, mihez kezdesz most? - szegezte a kérdést Gerardnak Bert. A fiút váratlanul érte az érdeklődés, magában még át sem vette az eshetőségeit, csak azzal volt tisztában, hogy újra kell építkeznie az élete romjain heverő téglákból és ez nem lesz egyszerű.

- Még nem. - rázta meg a fejét.

- Hát, akárhogy is alakul az életed, én úgy látom, te egyáltalán nem vagy gyenge...- mondta Bert és nem láthatta cigarettája sűrű füstjétől, hogy Gerardnak mennyire jól estek ezek a szavak.

*****

A kislány szájtátva figyelte a kert dróthálóján keresztül, ahogy Gerard óvatosan megmetszi a rózsákat. Ez volt az utolsó tennivaló a virágokkal a hideg beállta előtt. 

- Mit csinálsz velük? kérdezte a kislány.

Gerard elmosolyodott.

- Felkészítem őket a télre. - felelte kedvesen.

- Ugye nem fáj nekik?- jött az újabb kíváncsi kérdés.

- Ne félj, a metszés nem okoz fájdalmat. A vágások új hajtások növesztésére ösztönzik a rózsákat. - magyarázta türelmesen Gerard.

- A legszebb az a piros. - mutatott a kislány az egyik rózsára. 

- Tetszik?- Gerard levágta és átnyújtotta a kislánynak a rózsát a kerítés felett. 

- Köszönöm, ez nagyon szép! Beteszem a babaszobámba a kedvenc vázámba és nevet is adok neki! - örvendezett a kislány.

- Nevet a rózsának? - kérdezett vissza Gerard, mire a lányka teljesen komoly arcot vágva helyeselt.

- Persze. Miért, te nem nevezted el a rózsákat sehogy?

De érdeklődésére nem kaphatott feleletet, mert az anyukája megjelent a háznál és uzsonnázni hívta.

- Most mennem kell, szerintem, ha lesz időd, találj ki nevet a virágaidnak!- tanácsolta a kislány és beszaladt a házba. 

Gerard intett neki és újra kezébe fogta a metszőollót.

- Hát ha nevet adsz a rózsáknak, az egyikről feltétlenül engem nevezz el, ha kérhetném! - hallotta meg ekkor Bert hangját. Hitetlenkedve fordult meg, tette le a szerszámokat és állt fel a rózsabokrok mellől.

- Bert, szia! - lépett oda üdvözlően a tőle nem messze álló férfihoz. Bert kezet akart rázni vele, de Gerard ehelyett megölelte, igaz csak pár másodpercre, aztán zavarodottan hajolt el tőle, csodálkozva a saját kirohanásán. 

Bert is megrökönyödött.

- Nos, lehetne hogy egy fekete rózsa viselje az én nevemet? - kérdezte gyorsan, halvány pirosra változott arccal.

- Itt nincs fekete rózsa. - ingatta a fejét Gerard.

- Sebaj, beérem más színűvel is. - legyintett rá Bert és elindultak a kocsibehajtón parkoló autójához.

- Nem hittem volna, hogy valaha is eljössz. - jegyezte meg óvatosan Gerard.

Két és fél hónapja nem látta Bert-et. Az utolsó találkozásuk akkor volt, mikor együtt elmentek belleville-be, a temetőbe Frank sírjához, majd utána Bert hazavitte Newark-ba Gerardot. Búcsúzáskor elkérte a telefonszámát, de Gerard biztos volt benne, hogy soha nem fogja felhívni. Ám tévedett, mert Bert majdnem minden héten telefonált neki. Apja és anyja a sokadik ilyen alkalom után megkérdezték tőle, hogy ki hívja ilyen sokszor és Gerard rávágta, hogy egy barátja. Aztán elgondolkodott a szavain, nem túl fényesen kezdődött az ismeretség Berttel, a férfi finoman fogalmazva sem kedvelte és ezt a kórházban értésére is adta, most mégis gyakran és hosszasan beszéltek. A fő téma természetesen Frank volt, Gerard szerint ez kötötte őket össze, ez éltette a barátságukat. A Frank iránt érzett mély szeretet. Gerard úgy érezte Bert és ő, együtt ápolják Frank emlékét.

- Érdekelt, hogy megy itt a sorod. 

- Jól vagyok.- jelentette ki Gerard.

- Igen, az látszik is! Egészen megváltoztál, jól nézel ki. - mondta erre Bert.

Gerard nem érzékelt nagyobb változásokat magán, még gyászolta Frank-et, esténként sírt utána. Még ugyanolyan sápadt volt és kialvatlan is, csak a haja lett kicsit rövidebb.

- Semmi sem változott, ne túlozz. - esett zavarba.

- Te persze nem veszed ezt észre, de nekem hidd csak el. És szerintem jót tett neked a költözés.- közölte Bert.

Miután a kórházból kiengedték, Gerard merő zűr-zavarnak érezte az életét, nyomasztotta az alagsor és nem használt a rajzolás sem, nem adott megnyugvást. Tisztában volt vele, hogy nem folytathatja ott, ahol Frank halála előtt abbamaradt. Akkor valami eltört, darabokra szakadt és már nem lehetett újra eggyé varázsolni. A képregényboltba amúgy sem mehetett volna vissza, Mr. Evans felvett a helyére mást. És hiába vitte magával Mikey csak úgy sétálni, beszélgetni a város utcáin, hiába érdeklődött felőle Ray, hiába írt Lindsey neki biztató szavakat, Gerardnak szüntelenül visszhangoztak a fejében Bert mondatai, a szükségszerű újrakezdésről. Eleinte el akarta hallgattatni ezeket a sugallatokat, nem akart apjának, anyjának és Mikey-nak csalódást okozni, hogy nem értékeli az igyekezetüket. Mert ők tényleg mindent megtettek, hogy átsegítsék az olykor felszínre törő, nagyon is elsötétülő, Frank hiányától értelmetlen napjain, de aztán, beleszaladt egy álláshirdetésbe, amit invitálásnak, jelnek vélt. Egy Newark-tól pár mérföldnyire lévő városka kertészetébe kerestek alkalmazottat. Elküldte az önéletrajzát és legnagyobb döbbenetére, övé lett az állás. Szálláslehetőséggel együtt, mert a kertészet tulajdonosa Montgomery-ben élt és viszonylag ritkán tudott a növényekkel foglalkozni. A kis ház az első perctől fogva tetszett Gerardnak, jó érzésekkel töltötte el, mert nagyon emlékeztette Elena somerdale-i házához. A szülei és öccse persze először nem tartották jó ötletnek a költözést, de Gerard meggyőzte őket, hogy nem megy messze és gyakran hazalátogat majd, így elfogadták, hogy ez lesz most neki a legjobb. Visszamenni a kezdetekig. A rózsákig és egy kisvárosig. A nyugalomba, ahova mindig is vágyott. Frank emlékét magával hordozva.

Mielőtt elhagyta volna Newark-ot, Gerard beszélt Bert-el telefonon és megadta neki az új címét, de azt álmaiban sem gondolta volna, hogy Bert egy nap majd eljön hozzá.

Némán gyalogoltak Bert kocsijához.

- Azért ez érdekes. Egy Roseland nevű városban élsz és rózsákkal foglalkozol. Úgy látom, neked a rózsák a végzeted. - szólalt meg végül Bert és kinyitotta a csomagtartót.

Gerard mosolygott.

Neki Frank volt a végzete. 

És még most is az. 

- A nagymamám is rózsákat termesztett és értékesített, így ez számomra nem különös. Szeretem a rózsákat és szeretek törődni velük. Meghálálják. 

- Szóval számodra ez a tökéletes élet?- kérdezte Bert.

Roseland festőien szép környezet volt, szemben Newark felhőkarcolóival, kipufogógőzével és túlon-túl nagy hangzavarával. Itt Gerard úgy érezhette, békére talált. A napjait kitöltötték az emlékei, a növények ápolása, a virágok iránt érdeklődő vásárlók fogadása és hétvégente mindig elutazott Frank, vagy Elena sírjához. 

Gerard nem felelt, csak bólintott, aztán csodálkozva nézte, ahogy Bert egy gitárt vesz elő az autóból. Végigszaladt rajta a forróság. Frank gitárja volt az, ezer közül is megismerte volna. Rögtön elborították az ehhez fűződő emlékek, az első találkozása Frank-el, mikor ő szégyenletesen ittas volt, de Frank akkor sem ítélte el. Senkinek sem volt jobb a lelke, mint Frank-nek. 

- Ezt neked hoztam. Linda küldi, úgy véli, a fia legféltettebb értéke egyedül téged illet és nálad lesz a legjobb kezekben.

Gerard szemei azonnal könnyesek lettek, minden ereje elhagyta, ahogy ujjait végighúzta a gitáron.

- Frank édesanyja tud rólam?- kérdezett vissza megcsukló hangon.

- Igen. Mikor Frank meghalt, Linda a holmija rendezgetése közben talált pár dalszöveget, amit Frank hozzád és rólad írt, így összerakta a képet. Azt üzeni, ha egyszer Belleville-ben jársz, látogatsd meg.- válaszolta Bert.

Gerard nem tudta, mikor lesz annyi lelkiereje, hogy képes legyen teljesíteni Frank édesanyjának a kérését. Amikor Frank elment és itthagyta ezt a világot, természetesen ő is szeretett volna beszélni az asszonnyal, és Frank édesapjával is, de nem akart tolakodó lenni, egyúttal azt is érezte, csak még több szomorúságot zúdítana rájuk és ezt akarta a legkevésbé. 

Elgondolkodva bólintott párat, könnybe lábadt szemeit még mindig a gitáron tartva és elképzelve, hogyan szólaltatta meg őket nap mint nap Frank.

- Megkapod Frank összes dalát is, ha kedved támadna eljátszani - mondta még Bert.

- Sajnos nem tudok gitározni. - vallotta be Gerard. Még középiskolás korában Mikey mutatott pár akkordot, de ez aztán annyiban is maradt.

- Ha akarod, megtaníthatlak! - ajánlotta fel Bert.

- Az jó lesz, köszönöm. - Gerard hálatelten nézett rá.

Kis idő múlva a verandán ültek egy-egy csésze kávé mellett. 

- Úgy fáj Frank hiánya...- pillantott végig Gerard leverten a leveleiktől megváló fákon. 

- Nekem is fáj. És úgy vallom, fájnia is kell. Az érzéseinktől vagyunk valóban emberiek. - Bert szintén a roseland-i tájat nézte, a gondosan karbantartott kertet, a megannyi rózsát, a nagyméretű táblát a kerítéshez támasztva, amire Gerard krétával írta fel a növények árait. Gerard úgy látta, még Bert is nehezen tudja kontrollálni az érzelmeit, ha Frank-ről van szó.

Szép, enyhe őszies idő volt, néha hűs szellő kavargott, de a nap utolsó erőteljesebb sugarait még lebocsátotta a földre. Már elkezdődött a lombhullás, minden téglavörösben, aranyban és barnában játszott. Gerardot mindig ámulatba ejtette az ősz sokszínűsége, de keserűnek is ígérkezett ez az évszak, mert közeledett Frank születésnapja.

Valamivel később, Bert szájában cigarettával gitározgatott és az előtte lévő papírlapról olvasta le Frank kézírását, így a betűk hamar dallamokká változtak. Bertnek jó hangja volt, ahogy Gerard hallgatta, biztos volt benne, hogy Frank is élvezné ezt az előadást. 

- Ezekben a dalokban tovább él Frank. - állapította meg Gerard.

- És benned is, Gerard. Ha rád nézek, egy kicsit őt is látom. - mondta Bert.

Gerard ettől szóhoz sem jutott, nem is hitte volna, hogy Bert valaha ilyen kedveset mond majd neki. Azt is beismerte magának, hogy szeretné, ha a férfi egészen sokáig maradna, zenélni, vagy beszélgetni, mert kezdte megkedvelni a társaságát, volt bennük pár közös vonás. 

- Frank itt van velünk és körülöttünk, ha rá gondolunk, vagy ha beszélünk róla. Tényleg, nem mesélnéd el, hogyan találkoztatok?- jutott eszébe Bert-nek egy ötlet.

- Oh, ez egy hosszú történet...- Gerardot őszintén meglepte Bert kérése.

Bert letette a gitárt,  az asztalon lévő hamutálba nyomta a cigarettát és kényelmesen hátradőlt a székben...

- Nos, nekem szabad az egész estém. 

Gerard ezt boldogan vette tudomásul. A gondolataiban, szívében megbúvó, kincset érő pillanatok máris pörögni kezdtek vissza, arra a napra, mikor Frank először felbukkant az életében, elhozva, megismertetve vele a szerelmet. Gerard szemei az égre szegeződtek és elképzelte Frank-et, amint egy, éppen a napot eltakaró felhőn ülve figyeli, ő pedig gondolatban integet és odakiabál neki.

Itt vagyok, Frankie! 

Látod, élek! 

Miattad!

Itt vagyok, mert betartom neked, amit ígértem, hogy soha nem adom fel!

Még találkozunk!

És akkor majd...együtt térünk haza...