Demolition lovers (FRERARD) pt.10.

Nem tudok semmi újat írni, nem történik semmi. A pasim végülis nem ment dolgozni, így már péntek óta össze vagyunk zárva, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Egyelőre még bírunk egymással.

És hoztam a 10.-ik részt a Demolition lovers-ből. Eva kedves kommentjei és a Wattpadon lévő több, mint 400 megtekintés, csillagozások és ottani kommentek visszahozták a hitemet a sztoriba *-* Köszönet érte mindenkinek <3

Új rész tehát. Kezd összeállni a fejemben az egész, így értelmet fognak nyerni a következő történések. És fluffffffffff :P Asszem. Hibákért bocs.

Kellemes húsvéti ünnepeket :*

I never told you what I do for a living:

Mikor reggel Gerard felébredt, Ray már nem volt mellette, csak az összegyűrődött takaró emlékeztette a fiút az elmúlt éjszakára. A másnaposságtól hasogató fejfájás és az émelygés rögtön rá is nehezedett. Fázott és pokolian érezte magát. A vodka íze még mindig a szájában volt, nem sok kellett, hogy elhányja magát. Ray hiányától csalódottan ült fel az ágyban. Hallgatózott, de csend honolt a házban, így összeszedte magát és felkelt az ágyból. A lába előtt fehér lap hevert, lehajolt érte és felvette. A jelentkezési nyomtatvány volt, a képregényboltba. Valahogy kieshetett a  zsebéből. Szédelegve nézte a gépelt betűket, a személyes adatainak kihagyott üres sorokat és eszébe jutott a tegnapi eseménysor. Ami a nappaliban kezdődött italozással, a konyhában folytatódott közös főzéssel és végül itt ért véget, Ray karjaiban. Gerard nagyon összezavarodott. Számára jó volt a tegnap. Jó volt, hogy Ray nem ment dolgozni és szóba elegyedtek. Jó volt beszélgetni vele és jó volt, hogy meghallgatta őt. Az érintései, a közelsége, a testének melege, az ajka, ahogy a homlokához ért, heves felfűtöttséget keltett életre Gerardban. Még sosem találkozott hasonló érzelmekkel. Gondolataiba merülve hagyta el a szobát, kezében a papírlappal. A ház már üresnek tűnt, csak a konyha asztalon lévő kávéscsészék árulkodtak a szokásos reggeli rohanásról. Gerard megtorpant az asztal előtt és találgatta, vajon Ray melyik csészéből ivott, melyik porcelánhoz ért az ajka. Kirázta a hideg, aztán elpirult és kimondatlanul is zavarba esett ezektől a fantáziálásoktól. Ekkor azonban hangok ütötték meg a fülét és rövidesen ott állt nem messze tőle az öccse.
- Azt hittem, már mindenki elment. - lepődött meg Gerard.

Mikey vállat vont.

- Láthatod, hogy nem. - mondta halkan, ahogy végigmérte Gerardot, aki a zsebébe gyűrte a jelentkezéshez szükséges papírt.

- És minden rendben? - érdeklődött gyanakodva Mikey. Tekintete fürkészően futott át Gerard arcán.

Gerard határozottságot színlelve bólogatott, de hideg izzadtságban úszott mindene és erőtlennek érezte magát. Fél szemmel a bárpult felé nézett, de az italosüveget nem látta, reménykedett hogy Ray pakolta el és nem a szülei, vagy a testvére, akinek a pillantása amúgy is olyan furcsa volt ezen a reggelen.

Mikey mindeközben elkezdett pakolni a táskájába. Gerard figyelte, ahogy hanyagul dobálja be a füzeteit. A fiú nem tűnt nagyon jókedvűnek és mivel Gerard sem volt jól, inkább elindult az alagsor felé. Már a lépcsőknél járt, mikor öccse újból megszólalt.

- Te csináltad tegnap a vacsorát? Csak, mert egész finom volt.

Gerard meglepve fordult hátra.

- Köszönöm, örülök, ha ízlett.

- Emlékeztetett a nagyi főztjére.- toldotta meg még Mikey és egy másodpercre ábrándossá váltak a szemei.

- Tényleg?- Gerardot az öröm járta át Mikey dícséretétől. Ennél szebbet nem is hallhatott volna.

Mikey bólintott.

- Jót tett neked, hogy annyit voltál nála, sok egyéb mellett, legalább tanultál pár receptet. - tette még hozzá.

Gerard is így érezte. Hogy a legjobb volt, ami történhetett vele, a nagymamájánál töltött idő.

- Azt hiszed, nekem nem hiányzik a nagyi?- szegezte neki a kérdést ekkor Mikey.

Szomorúság suhant át vonásain.

Gerard megrázta a fejét.

- Én tudom, hogy neked is rossz nélküle.- jelentette ki. Egy pillanatig sem gondolta azt, hogy Mikey másképp érez.

- Az apró, mindennapi dolgokban veszem észre leginkább a hiányát, mint például az ilyen ételek. Szóval, köszönet az élményért. - jegyezte még meg a fiú.

- Nem egyedül készítettem a vacsorát, Ray segített. - árulta el Gerard, de ezt rögtön vissza is vonta volna, mert Mikey arca elkomorult és gondterhelt kifejezések költöztek az arcára.

- Mármint, közösen főztetek?- kérdezett vissza.

- Ray tegnap nem ment dolgozni, mert nem érezte jól magát és felajánlotta, hogy segít. - Gerard torka elszorult és úgy vélte, minden egyes szavával elárulja Ray-t, ezért inkább nem mondott többet.

- Oh, értem. A nagybeteg Ray, aki aztán hirtelen meggyógyult, mi?!- Mikey félhangosan morgott és fejcsóválva pakolt tovább.

Gerard összezavarodott, nem teljesen értette a fiú felindultságát, de mivel nem jutott eszébe semmi, amivel a helyzeten javíthatna, elköszönt Mikey-tól és gyorsan az alagsorba ment. Lent félhomályban úszott minden. A feje majd kettéhasadt a fájdalomtól, ezért lefeküdt az ágyra. Hallotta, ahogy pár perc múlva Mikey becsukja a ház ajtaját és elindul iskolába.

Újra magában maradt. De alvás helyett bámulta a plafont és rögtön Ray-re gondolt. Arra az utolsó éjszakai pillanatra, álom és ébrenlét vékony határán, mikor ott fekszenek az ágyon és Ray azt mondja neki, hogy jóéjszakát.

Gerard felsóhajtott. Valami egyszerre jéghideg és tűzforró rohant át rajta, gondolataiban egymást váltották a tegnap este képei, amik most a másnaposság okozta fejfájással keveredtek. És ott voltak a kérdések is. Ray miért olyan jó hozzá? Mi járhat a fejében? És a szívében? Vajon lehet ez egy kapcsolat kezdete?

*****

Eseménytelen mindennapok következtek. Ray megint nem keresztezte Gerard útját, korán hagyta el a házat és későn jött vissza. Gerard azt gondolta, talán Mikey figyelmeztette őt megint, hogy hagyjon neki békét. Pedig ő nem ezt akarta! Arra vágyott, hogy láthassa a fiú életteli, vidám mosolyát, a göndör hajkoronát, hogy hallhassa a hangját és érezhesse az érintéseit, de hiába sóvárgott utána, ez nem következett be. Az egyedüli alkalom, mikor összefutottak a nappaliban, csak egy pár szavas beszélgetés volt, mert Mikey is ott állt, ezért mindketten rendkívül zavarba jöttek és Gerard csak átnyújtotta a kitöltött jelentkezési lapot Ray-nek, aki motyogott egy okét, aztán gyorsan elsietett. Gerard kérdéseit megválaszolatlan hagyva.

Rossz, hogy ennyire ritkán beszélünk. 

Írta Gerard egyik délután Franknek, mikor végre sikerült egy olyan lehetőséget teremteni, hogy kapcsolatba lépjenek.

Nekem is rossz, de a gépem még mindig a szervízben van és csak akkor tudok írni, ha eljutok a könyvtárba. És sajnos most sincs túl sok időm, csak amennyit az ebédszünetem enged. Betemet a munka...

Reagált erre Frank.

Sajnálom, Frank.Tudom, hogy te mindent megteszel, hogy tudjunk beszélni.

Gerard nem akart követelőzőnek tűnni, csak magányos volt és szinte szomjazott az emberi szavakra, amikből Elena halála óta nem sok jutott neki.

Biztos nemsokára elkészül a gépem és akkor újra többet tudunk beszélni. Addig nem tehetünk egyebet, csak hogy türelemmel leszünk. De most mesélj, minden rendben veled? Megszoktad már újra a nagyvárost?

Érdeklődött Frank.

Nem mondhatnám. Szinte egyáltalán nem mozdulok ki, csak ha állásinterjúkra megyek.

Válaszolta Gerard.

És van valami pozitiv fejlemény?

Kíváncsiskodott Frank.

Gerardnak eszébe jutott a képregénybolt, ahová Ray segítségével eljuttatta az önéletrajzát. A reménykedésével együtt. Nagyon szerette volna megkapni azt az állást.

Beadtam a jelentkezésemet egy képregényboltba.

Válaszolta.

De hiszen az csodás!

Frank őszintén örült Gerard kilátásainak.

Igen, mindig is ilyen munkáról álmodtam. 

Helyeselt Gerard.

Akkor higgy benne, hogy megkapod, és sikerülni fog!

Bíztatta Frank.

Gerard megpróbálta megfogadni a szavait, de nem ment neki. Mindig is kevés volt az önértékelése és sohasem gondolta, hogy az elképzelései valóra válhatnak.

Ezért döbbent meg teljesen, mikor egy átlagos este, Mikey megállt az alagsorban, a lépcsők alján és pár másodperc csend után kibökte.

- Ray azt üzeni, hogy felvettek részmunkaidőbe a képregényüzletbe. Holnap kezdhetsz. Nyolcra várnak.

Gerard nem hitt a fülének, a gyomra ugrott egyet és égni kezdett az arca. Felnézett a rajzából, a kezében megremegett a grafitceruza. Elképesztő volt ezt hallania.

- Istenem...- nem tudta szavakba önteni az érzéseit és nehezen gyűrte le szapora szívverését.

Mikey viszont nem látszott lelkesnek, neki a kezdetektől fogva nem tetszett, hogy Ray állást akart szerezni neki.

- Sok sikert. - tette még hozzá és mielőtt Gerard bármit is szólt volna, már el is tűnt. Pedig Gerard annyira szerette volna, ha együtt örülnek. De egyedül hagyta. Vagyis mégsem, mert Gerard úgy érezte akkor, hogy Elena ott van vele. Szinte tisztán látta az ágyán ülni, hosszú, fehér hálóingjében. Vállát verdeső ezüstösszürke haját érezhetetlen, földöntúli szellők lebbentették meg. De a mosolya nagyon is igazi volt. Míg élt is, mindig így mosolygott. Bátorítóan és erőt adón.

Gerard szeme könnybe lábadt. Biztos volt benne, hogy nagyanyja segített neki.

- Köszönöm szépen, nagymama! - hálálkodott.

*****

A bevásárlóközpont egyik emeletének eldugott sarkában lévő aprócska képregénybolt az Elfelejtett bolygó nevet viselte. Mikor Gerard először belépett oda, bár nagyon ideges volt, de rögtön megállapította, hogy mennyire illik rá ez az elnevezés. A hely, mintha a nyolcvanas-kilencvenes évekből ragadt volna ott. Szólt a zene, a sárgára festett falakat képregényekből ismert szuperhősök poszterei borították, a pult mögött lévő magas polcok pedig roskadoztak a régi és újabb képregényektől. A tulajdonos, Mr.Evans, előzékenyen megmutatott mindent és barátságosan tekintett Gerardra.

- Ray mutatta a rajzaidat, meg amúgy is csupa jót mondott rólad és ha ő dícsér téged, azt neki el kell hinnem. Mert Ray egy klassz srác. - mondta könnyedén.

Gerard eddig is vérvörös arca, még erősebb pirosas színt öltött a zavartól. A szívverése Ray nevének hallatán is gyorsabbra váltott.

- Igyekszem rászolgálni a bizalomra. - ígérte halkan.

- Ha belejössz a munkába és megszereted, beszélhetünk a teljes munkaidőről is. Csak ne félj már ennyire! Ez egy képregénybolt, ezt a munkát nem lehet elrontani! És mosolyogj!  - veregette meg a hátát Mr. Evans.

Gerard bólintott, de a félelmét nem tudta csak úgy lesöpörni magáról. Az idegen, szokatlan szituációk mindig is bénítóan hatottak rá. Egész testében reszketett és alig kapott levegőt az izgalomtól, a háta a ruhája alatt csupa veríték volt. De nem akart csalódást okozni a férfinak, ezért magára erőszakolt egy mosolyt.

- Remek! Látom, hogy jól megleszünk!- jelentette ki elégedetten Mr.Evans.

Gerard első napja a munkamenet megismerésével telt, Mr. Evans türelmesen elmagyarázott számára mindent, aztán kapott egy egész kartondoboznyi képregényt, hogy vegye nyilvántartásba és pakolja ki. Aggodalma, hogy esetleg hibázik, csak lassan halványodott. Mintha egy felolvaszthatatlanul nagy jéghegy lett volna a szíve közepén. A tennivalók lefoglalták, a különféle képregények teljesen elbűvölték, szinte odaszegezték a szemeit a lapokhoz. Közben jött néhány nézelődő és vásárló, Mr. Evans segítségével, Gerard útbaigazította őket. De mindent egybevéve, a kis kereskedés távol állt a nyüzsgéstől és valóban egy nyugodt, kihalt szeglete volt a hatalmas bevásárlóközpontnak.

Záráskor Gerard nem érzett fáradtságot, szívesen maradt volna még, nem is emlékezett, mikor érezte magát utoljára így. Mr. Evans megdícsérte és azt mondta, legközelebb már egyedül is maradhat a boltban. Gerardnak jól esett, hogy a férfi bizalmába avatta. A vígkedélyű Mr. Evans, családi történetekkel szórakoztatta, míg keresztülvágtak a pláza elnéptelenedett folyosóin.

- Elvigyelek, Gerard?- kérdezte az autójára mutatva, de a fiú nemet intett.

- Köszönöm, hazasétálok. Nem lakom messze.

- Rendben, akkor szép estét! - ült be a járműbe Mr. Evans, majd elrobogott Gerard előtt. A fiú köszönt és sokáig nézett az egyre messzebb járó kocsi után, aztán elindult a parkoló betonútján, amit színes neonfények és reklámtáblák világítottak meg. Az agya egyre csak zakatolt, szinte már fejfájásig. Színes képregénykockák, szövegbuborékok ugráltak előtte, így jól esett neki a kinti hűvös levegő. Nehéz, de valahogy mégis kellemes napon volt túl.

- Szia, téged vártalak! - hallotta meg ekkor Ray vidám hangját és ez kirántotta a gondolatai ködös forgatagából. A fiú a pláza egyik padjának támláján ül, göndör fürtjeit aranyszínűvé festette a háttérben világító lámpa fénye. Gerard ledermedve állt előtte. Forróság ütötte meg, mégis fázott.

- Szia.- a szíve nagyot dobbant, ahogy realizálta a helyzetet.

- Nos, milyen volt az első napod? - kérdezte mosolyogva Ray.

- Köszönöm nagyon jó! Hálás vagyok, amiért segítettél munkához jutni.  Itt csupa érdekes és lenyűgöző dolgot tanultam, gyorsan teltek az órák. - sorolta el halkan Gerard és szánalmasnak érezte magát, ahogy próbált nem ránézni Ray-re. De a fiú mosolygó arca, mágnesként vonzotta.

- Örülök. Hidd el, amint belejössz, második otthonként fogod szeretni a helyet. Akartam vinni neked délben kávét, de pont akkor kaptunk árut és nem mehettem. - árulta el Ray.

Gerardnak jó volt ezt hallani.

- Kedves tőled. - illetődött meg.

- Majd legközelebb bepótoljuk a kávézást. Vagy akár mást is ihatunk. Vodka, mint legutóbb?- Ray játékosan kacsintott és Gerardnak felidéződött az az este, minden ambivalens részletével együtt. A részegsége miatti ostoba viselkedése okán meglehetősen szégyellte magát.

- Bocsáss meg azért, ami akkor történt. -  suttogta és leszegte a fejét. Akkor tudatosult benne az is, mennyi nap telt el, mióta kettesben voltak, Ray és ő.

- Istenem, reggel majd meghaltam, annyira másnapos voltam! - csóválta a fejét Ray és Gerard egyáltalán nem látott rajta rosszalló kifejezéseket, ez kicsit megnyugtatta.

- Én is rosszul éreztem magam másnap. Sajnos, előfordul, hogy többet iszom, mint kellene.- sóhajtott fel Gerard.

- Ugyanmár! Ne kérj bocsánatot! Én kész lennék bármikor megismételni. Veled még berúgni is jó dolog, Gerard. - mosolyodott el újra Ray.

Gerard nem gondolta jónak az ittasságot így utólag. Akárhányszor ez történt vele, utána mindig bánta, hogy az alkoholhoz menekült, de megkönnyebbült, hogy Ray másképp fogja fel a helyzetet.

- Köszönettel tartozom, hogy végighallgattál és megértettél. - jelentette végül ki hálával a hangjában. Elena halála óta nem volt az életében senki, aki ezt tett volna vele, kivéve Frank-et, de sajnos mostanában, Gerard bárhogy is szerette volna, meglehetősen keveset tudtak írni egymásnak.

- Az egy tökéletes este volt! És egy tökéletes reggel, hiszen melletted ébredtem! - mondta Ray szelíden és ezzel alaposan zavarba hozta Gerardot. A fiúnak a hideg futkározott a hátán. Beharapta az ajkát és csak elmélázva, szemlesütve hallgatott.

- Velem még nem fordult elő ilyesmi...- dadogta tanácstalanul.

- Hogy más mellett aludj?- kérdezett vissza meglepve Ray.

Gerard elvörösödve bólintott. Borzasztóan kevés, nagyjából a nullával egyenlő bárminemű tapasztalata volt ezen a téren.

Ray rápillantott, aztán gyorsan elkapta a tekintetét a bevásárlóközpont fénysugarai felé. Mintha kicsit ő is zavarba esett volna.

- Hát, velem sem túl gyakran esik meg az ilyesmi és ezért is jelent sokat nekem. Meg más miatt is. - és még mielőtt Gerard bármit is kérdezhetett volna, felpattant a pad támlájáról, ahol eddig ült és zsebébe süllyesztett kézzel tett pár lépést előre. Gerard értetlenkedve nézte.

- Te is haza indultál, ugye? - kérdezte hirtelen Ray.

- Igen. - felelte rá Gerard.

- Akkor menjünk, későre jár.- tanácsolta Ray. Gerard pedig szó nélkül elindult a nyomában.

Sötét este ereszkedett a városra, a házak ablakából világosságot lehetett látni, a családok ilyentájt ültek vacsorához, vagy nézték a tv műsorokat. A forgalom is enyhült kicsit, főleg arrafelé, amerre Gerard és Ray ment. A fiú kényelmetlennek érezte a csendet kettejük között, az előbb még beszélgettek, aztán Ray elhallgatott és azóta csak ballagott mellette némán. Göndör haja eltakarta az arca nagy részét, így Gerard még lopva sem tudott ránézni, hogy megállapítsa, milyen gondolatai vannak.

- Szóval akkor elfáradtál az első munkanapodon?- érdeklődött egyszercsak Ray és Gerard szíve a torkába ugrott fel, amint újra meghallotta a fiú hangját. Azt hitte, elrontott valamit és Ray azért nem szól hozzá.

- Nem vagyok fáradt. - tiltakozott, amint szóhoz jutott.

- Az első napok az izgatottság miatt mind könnyűnek tűnnek, de lesz olyan, amikor súlyos kimerültség és fásultság fog rád telepedni. Persze ettől, még az Elfelejtett bolygó az egyik legjobb hely a környéken, ahol a munka igazából nem is munka. Egy időben én is át akartam menni oda dolgozni, de nem szerettem volna pácban hagyni a főnökömet, tudod, számít rám...- elmélkedett Ray.

Gerardnak akkor jutott eszébe, amit Mr. Evans mondott, hogy Ray mennyire megbízható és jó ember. Igazat kellett adnia a férfinek, mindennel kapcsolatban, amit Ray-ről állított.

Tűzforróság ébredt a mellkasában és egy apró mosoly bújkált a szájánál, de igyekezett titkolni.

- A felnőtt lét nem egyszerű, de szerintem bármi jobb a középiskolánál! Szent ég, emlékszel a sulira?- Ray megállt egy gyalogátkelőnél, melynek másik oldalán egykori iskolájuk fehér, hatalmas épülete tornyosult, az előtte elterülő zöld gyeppel, meg az amerikai zászlóval.

Gerard gyomrában rögtön idegesség ébredt. Az érettségije óta kerülte ezt a környéket, ha mégis erre kellett jönnie, még a fejét is a másik irányba fordította, mert nem tudta elfelejteni a középiskolát. Sohasem tudta kitörölni a gondolataiból az ott töltött szenvedéssel teli, hosszú éveket. Ezer meg egy, szörnyű emlékkép égett az agyába, amik most előjöttek, ahogy meglátta az intézményt. A rengeteg verbális sértegetés, gúnynév, és a fizikai bántalmazások. A tornaóra beli megalázások, ahol a tanár, majd az öltözőben, vagy a mosdóban a sportolók töltötték rajta a kedvüket. Egyszer az egyik fiú úgy megütötte, hogy ömleni kezdett az orrából és a szájából a vér és az egyik foga megsérült. A ruhái rendre elszakadtak egy-egy agresszív incidens után, a taneszközeit, iskolai szekrényét is folyton tönkretették. Az étkezőben sokszor dobták meg ételdarabokkal, az udvaron pedig szeméttel. Számtalan esetet fel tudott volna idézni, mert akárhogy akarta, nem tudott szabadulni azoktól az időktől. A valóságos rémálomtól. Az egész nem volt más, mint a lelke egy részének végleges megsemmisülése. Vér és könnyek. Imádkozás, hogy minél előbb végetérjen. Hogyan is felejthette volna el?!

- Miért beszélünk az iskoláról? - kérdezte válasz helyett.

Ray szomorúan sóhajtott.

- Nekem nem megy ki a fejemből, amit akkor veled tett az a sok rohadék! Jó, én is kaptam rendesen, ahogy sokan mások, de veled bántak a legkegyetlenebbül és neked tűrnöd kellett. Egyszer szemtanúi voltunk egy ilyennek a folyosón, én pedig megkérdeztem Mikey-t, miért nem segítünk neked, de ő válasz helyett elsietett...

Gerard arca teljesen forróvá vált az indulatoktól, amik benne voltak, ahogy nehéz iskolai évei ismét felszínre törtek.

- Mikey-t is ugyanúgy bántották! - vette védelmébe öccsét, remegő hangon. Látta maga előtt a gyakori jelenetet, ahogy tanítás után, Mikey egy lila folttal a szeme alatt érkezett haza, ő pedig próbálta vigasztalni, de neki is hasonló sérülései voltak.

- Akkor is tehettem volna valamit. Talán. De én olyan ostoba voltam! Csak tétlenül bámultam a te szenvedéseidet, miközben az járt a fejemben, hogy szerencsés vagyok, amiért most nem engem vernek. Amint vége volt az óráknak és az ebédnek, máris rohantam haza, hogy végre otthon legyek és hallgathassam a kedvenc zenéimet, de az sem nyugtatott meg és elég rosszul éreztem magam. Sokszor éjszaka sem tudtam aludni, csak ezen az egészen és rajtad gondolkodtam. És most, hogy veled élek egy házban, gyakran eszembe jutnak az akkori érzések...- mesélte Ray szomorúan.

Gerard elnézően vállat vont.

- Már régen volt.

- Akkor is...önzőnek érzem magam. - suttogta Ray.

- Nem vagy az. – állította Gerard.

A fiú szkeptikusan pislogott rá, aztán továbbindultak, a hátuk mögött hagyva a Newark középiskola sötét momentumaival teli épületét. Újabb csendben eltöltött percek peregtek le, mialatt ők csak sétáltak, egészen a házukig, amit beterített az este kékesfeketesége, csak Mikey szobájából szűrődött ki lámpafény.

Ray megállt az ajtó előtt. Csak nézte Gerardot, Gerard visszanézett rá, kicsit zavartan, idegesen és sodródva a szemeinek színében.

- Bocsánatot szeretnék kérni. Ne haragudj, amiért cserben hagytalak!- jelentette ki Ray és ez meghökkentő volt Gerard számára.

- Emiatt nem kell vezekelned! - mondta végül szelíden és egy másodpercre elmosolyodott.

Hosszú idő óta nem tudott mosolyogni semmin sem, de Ray ártatlan gyötrődése eltöltötte a szívét melegséggel.

Gerard tudatában volt annak, hogy Ray nem tudott volna közbelépni. A sportolók mindig csapatosan támadtak rá és jóval erősebbek is voltak. Tisztában volt ezzel, de szemei mégis megteltek az emlékek miatti könnyekkel.

A fiú bólintással vette tudomásul, majd benyitott a házba. Gerard ment utána és becsukta maga után az ajtót. Ray azonban nem kapcsolt villanyt és nem is ment a nappali felé, hanem megtorpant és hirtelen ott voltak a sötét, szűk, előtérben a ruhákkal teliaggatott fogas és a sarokba állított, művirágokkal telerakott dekorváza között. Gerard álmélkodva sóhajtott fel, Ray pedig még mindig el volt keseredve.

- Bár megváltoztathatnám a múltbeli eseményeket! Évek teltek el igen, de számomra fontos volt, hogy ezt elmondjam neked.
- Örülök az őszinteségednek. De nincs miért haragudnom. - Gerard szerette volna meggyőzni őt arról, hogy fölöslegesen emészti magát, de nem volt ötlete, mit is tehetne még. Így csendben maradt és csak Ray lélegzetvételeit hallotta és sejtette mennyire közel van hozzá, alig néhány centire. Érezte a testének melegét, ettől az izgalom fájdalmasan hasított a gyomrába. Állt ott és arra gondolt, egy ilyen hosszú és felkavaró nap után ezt szeretné csak. Éjfeketséget és Ray közelségét. Bármennyire is nem szabadna, de így érzett. Aztán Ray ujjai megérintették az ő ujjait és a szíve mind őrültebb ütemet kezdett verni. 

- Gerard...

Ahogy Ray kimondta a nevét, abban végtelen gyengédség volt. Így csak Elena tudott hozzá szólni.

- Gerard, tetszel…- szólalt meg ekkor újra Ray. Az ujjai finoman kulcsolódtak az övére. Gerard fázni kezdett ettől a különös érintéstől, de nem húzta arrébb a kezét. A fiú tenyere meleg volt, szemben az ő jéghideg, idegességtől most nyirkos bőrével.

- Azt hiszem, már a középiskolában is tetszettél! Én még sohasem éreztem ezt. Olyan furcsa...nem tudom megfogalmazni...És nem tudom, miért is árultam el! Nem kellett volna, mert az ilyesfajta érzelmek egyáltalán nem helyesek. Ugye?

És itt elhallgatott. Talán Gerardtól vált feleletet, de ő végképp nem tudta, mi a helyénvaló és mi nem az. Sokkolóan hatott rá az egész, nem hitte el, amit hallott. A feje zsongott a gondolataitól, a levegő bentragadt a tüdejében, összeszorult torkán át készült kiugrani a szíve.  Ray eddig semmilyen jelét nem adta annak, amit az előbb mondott. Gerard gyakran látta, hiszen hetente megfordult a házukban, hogy Mikey-val lógjon, néha beszéltek egy keveset, vagy az iskolában, ha összefutottak, köszöntek egymásnak, de soha nem volt ennél több. A csodálkozástól nem tudott megszólalni.
- Gerard, te vagy az?- hallottak egy hangot és léptek zaja verte fel a közéjük ékelődött csendet. A villany felkapcsolódott, Ray hátrébb lépett párat és mire Gerard édesanyja odaért, már majdnem a nappalinál járt. A hívatlan fénysugár bántóan járta át a házat és tépte sokfelé az előbbi pillanatot.

- Jóestét, Mrs. Way. - köszönt tűzvörös arccal, de udvariasan.

- Szia Ray, azt hittem, a fiam jött. - köszönt vissza barátságosan a nő.

Ray egy kósza pillantást vetett Gerard felé, aki még mindig ott állt az előtérben, ugyanúgy elpirulva, kimelegedve és lesokkolva.

- Ő is megérkezett, együtt jöttünk.- felelte kurtán Ray és gyorsan a szobájába ment. Gerard már csak az ajtó halk csukódását hallotta. Édesanyja nem figyelt fel zaklatott viselkedésére, boldogan ölelte át.

- Kisfiam! 

- Szia, nem tudtam, hogy te is itthon vagy. - dadogta Gerard, viszonozva az ölelést. Csak öccse szobája felől látott fényt.

- Igen, hamarabb hagytam abba a munkát, szörnyű fejfájásom van, lepihentem kicsit. De ez most nem fontos, mesélj, milyen volt az első nap az üzletben?Annyira izgultam érted!- karolt bele az anyja és együtt mentek a konyha felé.

folytatása következik...

If you like it, then you shoulda put a ring on it…avagy most nem tudom mit akartam írni...

Üresjáraton működöm napok óta. Ha nem online meló, akkor mahjong vagy gold miner, nem kommentálom, milyen retardált vagyok, de kikapcsol és ez a lényeg. 

Így már, hogy lassan egy hónapja tart ez a karanténosdi, nem írom, hogy kezdek megőrülni-de amúgy lehet-bár inkább egyszerűen csak motiválatlan és szomorú vagyok és nem tudom, hogyan tudnék lelkesebb lenni és hogyan érhetném el azt, hogy bárminemű dolog elvégzése ne tűnjön lehetetlennek.
Hiába nem jár pasim sehova sem emiatt a járvány miatt, hiába ül itthon, egy szóval sem beszélünk többet. Biztos komolyan veszi azt az intelmet, hogy csökkentse minimálisra a személyes érintkezést. Egész klasszul megy neki :(
Jó, nem képzeltem maratoni beszélgetéseket, de annál mindenképpen többet reméltem, hogy egész este szótlanul a tv-t nézi, aztán fél 10-kor meg kötekedik faszságok miatt.
Oké, magamtól is többet vártam...
Fáj a fogam, ha nem az, akkor a fejem, ha nem a fejem, akkor a vesém. És nincs kedvem semmihez. És nem is lesz itt semmi, mert nem tartjuk a húsvétot sem, pasim elhúz dolgozni és még apám sem jön el meglocsolni :/ Ez van.
Na, és az érzés, mikor alapból szar a kedved, a pasid napok óta paraszt veled, korán keltél, rosszul aludtál, és a kávéd felett bámulva, a hajnali nap fényében, megpillantasz egy süldő százlábút vidáman átsuhanni a falon *-* Páratlan…
Meg, mikor a facebook feldobja ismerősajánlásként a hajdobálgatóst és csőrikét :O (nem, nem soha!!!!!!).
És az sem semmi, mikor rájössz, hogy  az egyik felettesed, egy volt általános sulis iskolatársad :S A csaj pár hónapja dolgozik csak a hely-en, ismerős volt nekem, de nem tudtam honnan, aztán a hely fb csoportját böngészve megláttam a nevét és egyből beugrott.
Szerencsére ő eddig még nem ismert meg, gondolom. Mondjuk névről tuti nem és mivel vagy kettő évfolyammal felettem járt, szerintem arcról sem (azóta már nem hordok béna szemüveget, meg lement pár kiló), meg amúgy is, ő mindig is a népszerű lányok bandáját erősítette, miért emlékezne egy nyomira?!
Hát, végülis nem írtam szülinapi üdvözletet Sz.-nek, inkább  elkezdtem gondolkodni az egykori  „barátságunkon” (vagy nevezzük bárminek) és sorra jöttek elő azok a  részletek, amik az idő múlásával sem szépültek meg.
Pl. mikor ellopták a telefonját és én próbáltam vigasztalni, mire az utca közepén rám kiabált, hogy fogjam már be. Vagy amikor sírva felhívott, hogy adjak neki kölcsön tízezret, mert nem tudnak mit enni az akkori pasijával, majdnem adtam neki, csak éppen nekem sem volt, de kiderült később, hogy bulizásra kellett volna. Vagy, hogy minden hétvégén, mikor találkoztunk, én fizettem az összes italát kb. (és jó sokat meg bírt ám inni alkoholból), mert ő folyton azt mondogatta, milyen csóró, holott mindkét szülője felsővezetésben dolgozott és egy  barominagy házban éltek. Vagy, (barátságunk utolsó éveiben) bármikor ráírtam a fb-n, 10-ből  8-szor, köszönés helyett mogorván azt írta, nem ér rá velem beszélni, aztán persze csevegett másokkal.  Ugyanez volt a találkozókkal is, velem általában nem ért rá összefutni, másokkal annál inkább és ezt rögtön ki is posztolta. De idesorolhatnám azt is, mikor találkoztunk, beültünk valahova és egy másodpercre sem volt képes lerakni a kicseszett telefonját a kezéből.  Vagy, hogy olyan mobilt akart megvetetni velem,  amit ő, meg a fickója eltűntként jelentettek be a rendőrségen stb.
Hogy, a pasimat idézzem: egy nagy szar volt ez, nem barátság. És egy csomó időm, pénzem ráment.
A végén annyira felidegesítettem magam ezen, hogy leállítottam a követését a fakebukkon, sőt menjen a francba, a szülinapjával együtt :/
És a Single ladies XD ez a dal...tipic példája, mikor a feldolgozás jobb az eredetinél (A Trump féle is jó hihi). A srác haja klassz és tök jól táncol.

Nálam mindenki jobban táncol. Ja, mikor régen az eredetit láttam, arra gondoltam, nem is nehéz a koreográfia-de az amúgy-viszont nekem semmi ilyesmi nem menne, mert még az alsótagozatos tánccsoportból is kiraktak (hálistennek).

Demolition lovers (FRERARD) pt.09.

Ma van Sz. szülinapja és nem tudom, írjak e neki. Már évek óta egyáltalán nem beszélünk, meg ő sem szokott köszönteni. Én tavaly azért írtam neki fb-n a szülinapjára, de figyelemre sem méltatatta, ami kicsit rosszul esett. Mindegy, majd eldöntöm, van e értelme. Pont a múltkor nézegettem, hogy pár közös képünk, amin együtt bulizunk, még fent van neki, de amúgy nem sűrűn jár fel a közösségi oldalra így nem hiszem, hogy érzelmi okokból nem törölte le, hanem szimplán nem érdekli.

Hogy eltűnt ő is a színről, pedig annak idején hetente legalább 2x találkoztunk, meg napi kapcsolatban voltunk az interneten.
De ez elég sok volt barátnőről elmondható lenne…
A karantén továbbra is monoton, semmi sem történik, az online meló kegyetlen (mára is maradt, de nincs az az indok, amiért én ma ezzel foglalkoznék), felőrli az embert.
Na, meg ez a sávos bevásárlás...alkalmazkodtunk hozzá, mást nem tehetünk. Csináljuk tovább, egyszer csak vége lesz.
J. azt mondta, ha vége bulizunk egy nagyot és az sem baj, ha lehányom őket (ismét) XD
És most jöjjön az új rész, aminél nálam is felmerül egy kérdés:vajon mit érezhettem, mikor írtam?! Bár tudnám… De ilyen az, ha a történet magát alakítja :P
(Néha kicsit azt érzem ez a sztori, nem tart sehova, ahogy én sem, jelenlegi állapotomban)
Jó hétvégét és kitartást a kényszerű bezártság napjaira! Az operatívos néni azt mondta, hogy igyekezzünk valami elfoglaltságot találni, ami feltölt minket. És az ugye nem az ivás :D

Skylines and turnstiles: 

Az alagsorban töltött első napok rendkívül szokatlanok voltak Gerard számára. Ez a helyiség sosem funkcionált lakószobaként. A megunt, vagy leselejtezett használati tárgyak, könyvek és más egyebek gyűjtőhelye volt. A plafonig feltornyozott holmik fenyegetően magasodtak Gerard felé kisebb korában, ezért anyja többnyire kulcsra zárta az alagsort, nehogy ő, vagy Mikey lemenjen és balesetet szenvedjen. Ez is egy íratlan szabály volt a családban, az alagsor tiltott terület. Pár megszegett ígéret és az ezért kapott büntetések után, Gerard és Mikey nem is mutattak érdeklődést az alagsori szoba iránt. Gerard, míg otthon lakott, sosem gondolkodott azon, hogy odaköltözzön. Viszont, most hogy ez a helyzet előállt, egyáltalán nem tiltakozott ellene és mindinkább kezdett tetszeni neki. Mindent a helyére rakott és bár, az alagsor sötét volt, de pár éjjeli lámpával kicsit világosabbá tette, nem túlzottan, éppen annyira, hogy megfelelően lásson és hogy hangulatos legyen. Ide már nem lehetett hallani az utcáról jövő autós forgalom zaját. A csend hálóként szövődött a falak köré. Gerard így igazán el tudott merülni a gondolataiban, még ha nem akart, akkor is. A gyász nem engedte el a szívét, nem telt el úgy nap, hogy ne érezte volna nagymamája hiányát, hogy ne gyűltek volna könnyek a szemébe emiatt. Sokat sírt, vágyódott Elena szavai, ölelése után, hiányzott neki Somerdale és az esti békés beszélgetéseik, Elena megnyugtató hangja és simogatása. És hiányoztak a színes rózsák is, amiket nagymamája mindig határtalan szeretettel gondozott. Még a tövisek okozta sebek is hiányoztak. Minden, ami a kisvároshoz kapcsolta.

Nehéz volt feldolgoznia azt is, hogy ismét a szülői házban lakik, ahol az élet nem torpant meg Elena halálával, sőt nagyon is haladt és sodorta magával Gerardot is.

Apja szigora és kinyilvánított csalódottsága Gerard iránt, egy cseppet sem változott. Folyamatosan álláshirdetéseket böngészett, hogy a fiú minél előbb visszatérjen a dolgozó emberek közé, mintha ezzel egy csapásra semmissé válna a múlt. Mintha sosem létezett volna az a penge, vagy az a doboz gyógyszer, a kórház, vagy az orvosok diagnózisai. Mintha az egész egy ostoba rémálom lett volna csak. A férfi feltűnően kerülte Gerardot, mert képtelen volt elfogadni, hogy azok a tettek, valójában megtörténtek.

Anyja igyekezett tompítani a feszültséget és próbálta Gerard életébe visszahozni a boldogságot, reggelente, ha nem sietett annyira a munkába, finomságokat készített neki. Mindig volt egy kedves szava Gerardhoz és mivel a fiú nem akarta megbántani a nőt, ha megkérdezte, azt válaszolta, jól van. De hazudott. És félt. Mert minden szétbomlott körülötte. A hangok a fejében folyton ott voltak, éjszaka pedig mindennél nagyobb lármával adták Gerard tudtára, hogy semmi sincs rendben. Borzasztó volt, de Gerard igyekezett nem kimutatni.  Mivel szülei állandóan dolgoztak, az öccse pedig iskolába járt, Gerard sokat volt egyedül az alagsorban. Nagyjából az egész napot ott töltötte. Mikey ígéretéhez híven, összeszerelte a számítógépet és Gerard végre újra fel tudta venni a kapcsolatot Frankkel. Alig várta, hogy Frank írjon neki, de a fiú nem tűnt fel. Az üzeneteire nem érkezett válasz több napig. Éppen kezdett aggódni érte, mikor Frank bejelentkezett és elárulta, hogy sajnos elromlott a számítógépe és amíg szerelőnél van, csak a könyvtárban lévő gépen tudnak majd kommunikálni. Ez azt jelentette, hogy sokkal ritkábban tudott írni és az eddig főleg esti beszélgetések rendszertelenné váltak, attól függően, Frank mikor tudott a könyvtári számítógéphez jutni. Gerard ezért a rajzolás felé fordult, hogy az üres, Frankra való várakozással teli óráit kitöltse. Gyakran belefeledkezett a rajzok készítésébe és néha már csak azt vette észre, hogy beköszöntött a hajnal, neki pedig fájt a feje, égett a szeme az egész éjszakás, halvány fényben való rajzolástól. De nem bánta, amíg a rajzolás lefoglalta és tovaszállt egy súlytalan világba, az agyát mérgező, kínzó gondolatok eltompultak.

Ray, a ház ideiglenes lakója nem sokat keresztezte az útját. Ő is dolgozott, ezért csak este ért haza. Gerard sűrűn hallotta, amint este tíz után nyílik az ajtó és a fiú belép rajta. Néha még elkapta pár szóra az épp lefekvéshez készülődő Mikey-t, de leginkább a csendes ház fogadta és Ray általában egyedül, céltalanul bolyongott a házban esténként. Mint aki nem találja a helyét. Sokszor üldögélt a nappaliban a tv-t nézve, vagy ki-be járkált a számára kijelölt szoba és a konyha között, késő éjszakáig. Gerardhoz, az alagsorba beszűrődött  minden egyes nesz, és mivel ő is elég rosszul aludt, arra gondolt, talán ki kellene mennie és csatlakoznia az álmatlan Ray-hez, de sohasem volt hozzá elég bátorsága.

A hazaköltözése utáni harmadik hétvégén, apja munkahelyi vacsorára volt hivatalos, ahová természetesen vitte az anyját is. Késő estére ígérkeztek. Mikey-nak nem kellett ennél több bíztatás, Ray-vel együtt egészen megélénkültek, elmentek az éjjel-nappali boltba italokért és mire visszaértek, már Bob is megjelent a házban szintén italokkal felszerelve. Mikey zenét kapcsolt, beszélgettek derűsnek és gondtalannak tűntek. Gerard az alagsorban maradt, bár Mikey kérdezte, hogy velük tart e, de nemet mondott. Nem volt kedve és nem is tartotta illendőnek Elena halála után röviddel az ilyesfajta dolgokat. De azt is belátta, hogy nem gyászolhat mindenki egyformán és tudta, hogy Mikey-nak is hiányzik a nagymama, még ha nem is fejezi ki annyira és nem temeti maga alá a letargia. Előhúzott egy köteg rajzlapot és az íróasztalához ülve rajzolni kezdett, a gondolatai teljesen elkalandoztak és nem zavarta különösebben a hangos zene, a könnyed beszélgetés, vagy az italosüvegek koccanása az asztalon. Nem számított látogatóra, éppen ezért lepte meg, hogy egy apró kopogást követően, Ray nyitott be hozzá.

- Szia, zavarhatok?- mosolyodott el.

Gerard szinte megdermedve nézett fel rá az íróasztala mellől. A kezében megállt a ceruza a rajzlap felett.

- Szia. Egyáltalán nem zavarsz. - jelentette ki halkan és pillantásaival követte, ahogy Ray beslisszolva az ajtón, egyenesen mellé sétált. Egy pohár italt rakott le Gerard elé az asztalra.

- Ezt Mikey küldi. Ha már nem volt kedved feljönni. - tette hozzá.

Gerard csak nézte a pohár tartalmát, a bizarr színű folyadékot és fogalma sem volt, milyen szeszesitalokból keverte össze az öccse.

- Add át neki a köszönetemet. - mondta végül. Ray biccentett és kicsit feszülten álldogált az asztal mellett, hunyorogva az éjjelilámpa fényétől.

- Őszinte részvétem a nagymamád miatt. Mikey mondta, hogy mennyire megvisel a dolog. Én is imádom a nagymamámat, nem is tudom, mit csinálnék nélküle.- szólalt meg váratlanul.

Gerard szíve rögtön összefacsarodott, de figyelmesnek gondolta, hogy Ray kinyilatkoztatta az együttérzését.

- Köszönöm szépen, Ray. - a hangja megcsuklott és gyorsan a rajzlap felé fordult, hogy Ray ne lássa a fájdalmát. A fiú figyelmét nyomban felkeltette a grafitceruzával készült rajz.

- Nahát, Mikey említette, hogy tehetséges vagy, de ezek a rajzok, több mint szuperek!- lelkesedett a lap felé hajolva. Hirtelen mozdulatával nagyon közel került Gerardhoz, aki úgy érezte, mintha villám futna végig rajta. Ray göndör hajfürtjei szétterültek a fehér rajzlapon, a válla Gerard hátának nyomódott. Szeszesitaloktól édes, forró levegővételeitől megborzongott. Kicsit oldalra nézett és tekintete találkozott a fiú pillantásával. Ray szemeiben eleven és szikrázó csillogás volt, amit talán kis részben okozhatott az alkoholfogyasztás, de volt még mellette valami nyugtalanítóan megfejthetetlen. Ami egyszerre nyűgözte le és zavarta össze Gerardot.

- Csak egyszerű próbálkozások. - mentegetőzött vérvörös arccal. Szaporán dobogó szíve, a torkán akart kiugrani.

Ray a fejét rázta.

- Ne szerénykedj! Igenis nagyszerű érzéked van a rajzhoz! - állította.

- Kedves, hogy ezt mondod. - Gerardnak fogalma sem volt, hogyan reagáljon Ray szavaira.

- Mert ez az igazság. Nem szeretnél a rajzolás területén elhelyezkedni? - kíváncsiskodott Ray.

Gerardnak nagy álma volt, hogy a rajzaival keressen pénzt, de sosem tartotta magát túl jónak. Csak rajzolt, mert ez örömet okozott neki, a gondok akkor kicsivé változtak és az érzések sem fájtak.

Félénken bólogatott.

- Nagyon szeretnék.

Ray még mindig ott volt mögötte, már-már hozzá tapadt, mintha sosem akarna elmozdulni és szemlátomást nem zavarta, hogy ez így van. Gerardnak viszont ez zavarba ejtő volt, de ő sem moccant, ült csak ott és szemei az éjjelilámpa kicsit imbolygó világosságába vesztek. Ray pedig bámulta a papírra vetett vonalakat, szakértően tanulmányozta mindet.

- Van is egy ötletem. A bevásárló központban, ahol dolgozom, van egy képregény bolt. Megkérdezem, vesznek e fel most munkaerőt. Nem pont rajzolás, de közelebb lennél hozzá legalább. - mondta egy kis idő múlva.

Gerard eddig is hevesen kalapáló szíve, most még őrültebben kezdett dobogni.

- Megtennéd?

És hitetlenkedve pillantott Ray-re. A semmiből érkezett ígéret, reményt ébresztette fel benne.

Ray szívélyesen elmosolyodott és széttárta a karjait.

- Ha mondom!

- Végtelenül hálás vagyok...- dadogta Gerard.

- Ugyan, ez csak egy kis segítség, tudom, milyen nehéz az újrakezdés. Legyen az munka, vagy bármi más. Én például, lakótársról-lakótársra vándorolok. Fogd fel úgy, hogy ez a köszönetem azért, amiért elfoglaltam a szobádat és te kénytelen vagy miattam az alagsorban lakni. - vágott a szavába Ray.

- Nekem jó itt. - vont vállat Gerard.

Valóban egész gyorsan hozzászokott az alagsorhoz.

Ray kétkedő arckifejezéssel tekintett rá, mint aki nem hiszi el, hogy ez így van.

- Egész biztos, hogy nem jössz fel és iszol egy italt?- törte meg a hallgatást. Gerard visszanézett rá, pont mikor Ray is őt figyelte. A nyílt szemkontaktustól, a másik érdeklődően fürkésző szemeitől, ismét csendesség telepedett rá, izzadt a homloka, szédült a feje és a vére az arcába szállt.

- Lehet, hogy jobbat tudok csinálni, mint ez itt...- tette még hozzá Ray utalva a meghatározhatatlan színű koktélra.

Ám ekkor felgyúlt az alagsori villany. Gerard úgy megrémült, hogy felugrott az asztaltól, a pohárban lévő ital kiborult, a rajzok pedig a sebes mozdulattól a földre kerültek. Ray a papírlapok után kapott.

Mikey és Bob álltak a lépcsők tetején csodálkozva és azt figyelve, hogyan szedi fel Gerard és Ray a földre hullott rajzlapokat.

- Mi a franc folyik itt? - kérdezte felháborodva Mikey.

- Semmi, beszélgettünk. Te küldtél le az itallal.- vágta rá gyorsan Ray, de az ő arcán is halvány pír kúszott végig. Mintha rajtakapták volna őket valamin, ami nem helyes. Pedig csak beszélgettek kicsit az asztalnál. De Gerard jogosnak érezte Mikey rosszalló kérdését. Túlon-túl közel voltak egymáshoz. Összeszorult a torka, ahogyan felkelt a padlóról, kezében a rajzaival. Szinte nem is nézett öccsére, nem akarta látni a leminősítő véleményét.

- Beszélgettetek a sötétben? - vihogta Bob.

- Itt nincs sötét. - javította ki barátját Ray.

- Akkor félhomály...rejtelmes, titokzatos félhomály.- viccelődött ismét Bob, mire Mikey oldalba vágta a könyökével.

- Gyere fel inkább! - utasította Ray-t szárazon és épp csak Gerardra pislantott. Ray sajnálkozva ingatta a fejét, de engedelmesen felment a lépcsőkön. Gerard csak nézett utána és hallotta, amint Mikey leteremti a fiút.

- Neked mi bajod van?

- Mi bajom lenne? Váltottam vele egy-két szót, ez akkora probléma?- kérdezett vissza Ray.

- Elárulod, miről lehet beszélgetni a majdnem sötét alagsorban? Nekem ugyanis lövésem sincs, de azt tudom, hogy Gerard nincs jól, ahhoz hogy szórakozz vele.- morgott Mikey felettébb idegesen.

- Nem szórakozom. Munkát szeretnék szerezni neki a képregény boltban. Annyira jól rajzol, megérdemelne egy neki való állást. - magyarázta Ray, de Mikey ezt nem hitte el.

- Majd mindjárt szentté avatlak! Légyszives, találj magadnak mást, akit megmenthetsz és hagyd békén a testvéremet! - emelte fel a hangját Mikey.

Csend, majd egy kelletlen beleegyezés volt rá a válasz. Legalábbis Gerard nem hallott semmi egyebet. A szombat esti összejövetelnek pedig rövid időn belül vége is szakadt. Nem szólt a zene, Bob is távozott, és nem sokkal utána az öccse, valamint Ray is aludni tértek.

*****

Azután a szombati este után Ray, tartotta magát a Mikey-nak tett ígéretéhez és nem tűnt fel ismét az alagsorban, sőt Gerard egyáltalán nem is találkozott vele. A fiú viszonylag korán  ment el dolgozni és késő este ért vissza. Gerard csak a léptei hangját hallotta és ahogy csukódik, vagy nyitódik a szoba ajtaja. Összeszorította belül a szomorúság ettől. Bánta, hogy így történt. Hogy Mikey rosszul értelmezte Ray segítőszándékát. Vagy ennyire a dolgok mögé látott? Gerardnak fogalma sem volt erről az egészről. És ezen gondolkodni sem tudott nagyon, mert apja, kezébe véve az irányítást, jó néhány állásinterjúra elvitte. Majd minden napra jutott Gerardnak egy ilyen megmérettetés, ahol általában nem szerepelt valami jól. De meghagyta apját abban az illúzióban, hogy nem volt olyan vészes, talán most sikerülni fog és megkapja azt az állást, amit az apja megálmodott neki. Bár ahogy a napok múltak, a férfi is úgy lett egyre reményvesztettebb. De nem az a fajta volt, aki könnyen feladta. Eltökélt szándéka volt, hogy talál munkát Gerardnak. Egy ismételt interjú után, egy átlagos délutánon, szó nélkül vitte haza a fiát és ugyanilyen némaságban parkolt le a ház előtt. Gerard idegesen figyelte apját, ahogy a kocsija kormányára mered, aztán lassan rá. Látszott az arcvonásaiban, mennyire nem tetszik neki, amit lát. Gerard sápadtsága, a kicserepesedett ajkai, a szeme alatti karikák, a hosszú, fekete haja. Gerard lefogadta volna, hogy apja egészen más gyereket képzelt el annak idején magának.

- A megjelenés is sokat számít. Az első benyomásnak súlya van. Öltönyt kellett volna venned. És nyakkendőt. - jelentette ki rosszallóan a férfi. Mondatára, viszolygás jelent mega fiúban, egyúttal meg is hökkent, szemei végigfutottak az egyszerű, sötét ruházaton és kabáton, amit viselt. Nem szerette az elegáns öltönyöket, amiket a volt munkahelyén, az autókereskedésben ráerőltettek.

- Szerinted most sikerülni fog? - hallotta apja kérdését.

Gerard belül tudta, hogy valószínűleg nem, de ennek ellenére bólintott.

- Lehet.

- Az kevés. - intett lesajnálóan az apja, Gerard meg nem tudta, mit tehetne még ehhez hozzá.

Eltelt így pár másodperc, majd apja beindította a kocsi motorját.

- Nekem vissza kell mennem dolgozni és anyád is későn jön. Ha Mikey megérkezik az iskolából, készítsétek el a vacsorát! - adta ki az utasítást. Gerard kiszállt a járműból és bólintott.

- Rendben.

A férfi ránézett.

- Várd meg az öcsédet, te ne kezdj hozzá egyedül!- kérte nyomatékosan, mire a fiú ismét biccentett és fájdalom kelt életre a szívében, amiért az apja úgy hiszi, teljesen cselekvőképtelen és beszámíthatatlan.

Az autó elrobogott, Gerard pedig a ház felé sétált. Csendes volt a környék, könnyed szél lengedezett az udvarukban található magas fák között. Gerard benyitott a házba és egyenesen a nappaliba ment. Levette a kabátját és a kanapéra rakta, majd leült és szemeibe omló hajtincsein át nézett a semmibe. Fáradt és ólmosan nehéz volt a lelke. Frank alig-alig írt neki, heti pár alkalomra korlátozódott a kapcsolatuk a fiú számítógépének meghibásodása miatt. A szülei állandóan dolgoztak, Mikey iskolába járt. Napok teltek el emberi szavak nélkül. Gerardnak pedig mint mindig, most is eszébe jutott Elena. A mindig kedves és gyengéd asszony, sosem hagyná, hogy így legyen. Megsimogatná őt és gyengéden a karjaiba vonná.

- Annyira egyedül vagyok...- sóhajtotta.

Gerard szemei magányos és dühös könnyekkel teltek meg. Görcsösen szorongatta ujjai között a kanapén lévő kabátját.

- Segíts nekem, nagymama....- tette még hozzá.

De jel nem érkezett. A délután egyhangúan szállingózott tovább, csak a nappaliban lévő falióra ketyegett halkan. Gerard ült egy darabig a kanapén, majd felállt és hogy keserűségét csillapítsa, a bárszekrényhez lépve, találomra egy üveg alkoholt vett elő, keresett egy poharat is, majd félig töltötte és majdnem egyszerre itta ki a tartalmát. Köhögni kezdett a hirtelen és erős szesztől, ami marta a nyelőcsövét. Az ital kibuggyant a száján és vékony sugárban csorgott le az állán, majd a ruhájára került. Gerard letette a poharat és még mindig köhögve törölgette a pulóverét, majd az ajkát.

- Minden rendben?- hallott egy hangot a háta mögül, mire ijedten rezzent össze. Amint hátranézett, látta hogy Ray állt nem messze tőle. A szíve máris gyorsabban kezdett verni és az arca a zavartól bíborszínre változott. Nem tudta volna kimagyarázni, amit Ray láthatott. Hogy délután van és ő máris iszik. Ezért nem is próbálkozott ezzel, de eléggé szégyellte magát.

- Igen. - válaszolta szűkszavúan.

Ray odament mellé és kérdően az italra sandított.

- Kaphatok én is?- érdeklődött.

Gerard válasz helyett kézbevette az üveget és egy másik pohárba öntött belőle Ray-nek. A fiú érdeklődéssel nézegette az átlátszó folyadékot.

- Vodka.- olvasta el aztán az üveg címkéjén a felírást. Meglepődés volt a hangjában. Gerard nem is realizálta az ital fajtáját, csak döntötte magába. A gyomra felfordult kicsit. De nem is ettől a ténytől, hanem inkább saját magától.

- Azt hittem, munkában vagy. - jegyezte meg alig hallhatóan.

Ray belekortyolt az italba és helyeselt.

- Igen úgy volt, de reggel nem éreztem jól magam és kivettem egy szabadnapot. - felelte.

- És már jobban vagy? - kérdezte Gerard.

- Igen, csak egy kis pihenés kellett azt hiszem. Mostanában sokat dolgoztam, két kollégám helyett is én túlóráztam. Hiába, hogy ez egy hangszerbolt, akkor is mindig van teendő. - mesélte Ray, aztán a zsebébe nyúlt és egy papírlapot vett elő, amit Gerard felé nyújtott. A fiú kérdőn bámult az iratra.

Ray barátságosan elmosolyodott.

- Igaz, hogy Mikey megtiltotta, de nem bírtam ki, hogy ne járjak utána és képzeld, remek hírem van! Beszéltem a  képregénybolt tulajdonosával, említettem neki, mennyire jól rajzolsz, mire azt mondta szívesen megismerne téged! Küldött egy jelentkezési lapot, töltsd ki, aztán majd én beviszem neki.

Gerard teljesen lefagyott Ray gesztusától. A szavak megakadtak a torkában és melegség borította el a szívét. Hála, amiért a fiú megtette ezt érte.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg...- hebegte szaporán pislogva és a szemei máris könnybe lábadtak. Talán Ray nem is sejtette, mennyit jelentett neki ez az esély. Legszívesebben zokogott volna a meghatottságtól.

- Igazán nem kell köszönni! Megígértem neked. Csak mondd, hogy boldoggá tettelek és nekem az is elég. - Ray kezébe vette az itallal tele poharát, de csak hogy a zavarát elrejtse.

- Boldoggá tettél. - vágta rá Gerard és elcsuklott a hangja. Ray ismét olyan közel volt hozzá, mint az alagsorban, csak most valahogy teljesen másképpen. Sokkal érzékelhetőbben. Mintha Gerard a Ray testéből áramló hőt is érezte volna.

- Ezt akartam elérni. - nyugtázta Ray és megitta az italt. A pohár jellegzetes hangon koccant, ahogy kiürülve a bárpulthoz ért és ők csak álltak egymással szemben. Ray szemei Gerard tekintetébe fúródtak. Olyan mélyen, hogy Gerard, ha akart volna sem tudott volna másfelé nézni. De nem is akart. Állta a másik pillantását, mégha reszketett is egész testében. Az arca parázslott és lángokban állt a szíve.

*****

- És van valami terved ma estére?- kérdezte Ray egy kis idő és újabb alkoholos italok után. A furcsa feszültség és az a megmagyarázhatatlan szemkontaktus megmaradt közöttük. Gerard nem tudta mire vélni és mégis jól esett neki.  Ezért nem ment le az alagsorba, ott maradt a fiúval és ugyanúgy itta a vodkát vele együtt. Arra gondolt, viszonylag régóta ismerte Ray-t és mégsem beszélgettek szinte sohasem.

- Semmi. Vagyis vacsorát kellene készíteni, mert a szüleim későn érkeznek meg a munkából, de édesapám azt mondta, hogy várjam meg vele Mikey-t. - felelte Gerard.

- Éhes vagy? - érdeklődött Ray.

Gerard megrázta a fejét.

- Nem.

- Én sem vagyok éhes. De Mikey lehet, hogy az lesz. Biztos örülne, ha tudna mit enni. Esetleg csináljuk meg a vacsorát együtt?- vetette fel Ray.

Gerardot meghökkentette az ötlet, de nem is volt ellenére. A vodka áttetsző színével és jellegzetes ízével, gomolygó ködöt teremtette a fejében. A félelmetes hangok eltűntek és egész tűrhetően érezte magát. Ray társasága pedig kimondottan jó volt neki.

A fiú már elindult a konyhába és két receptkönyvvel tért vissza.

- Be kell valljam, nem vagyok otthon a konyhaművészetekben. - mosolyodott el és lepakolta a könyveket Gerard elé a bárpultra.

- A nagymamám tanított pár könnyebben elkészíthető fogást. - a fiú belelapozott a kötetekbe, szemei átfutottak a recepteken és bevillant, amikor esténként Elenával együtt főzöcskéztek.

Ray elcsodálkozott.

- Te tudsz főzni?

- Egy kicsit. Viszont nem használhatok éles konyhai eszközöket. - tette hozzá Gerard és lehajtotta a fejét. Felkészült, hogy el kell mondania miért. De Ray, bár nem egészen értette a dolgokat, nem kérdezősködött.

- Oké, akkor majd a késekkel én vágok.Te pedig mondod, mit csináljak.

Gerard rápillantott és egészen megnyugtatta Ray kedves mosolya.

- Úgy jó lesz.- egyezett bele.

- Akkor kezdjünk bele. - Ray elégedetten kapta fel a receptkönyveket és az italosüveget, majd a konyha felé vette az irányt.

Gerard nem tudta, mire számítson, nagymamáját kivéve, még nem főzött senkivel sem. Az anyja nem igazán kérte a segítségét sosem, inkább a mosogatást hagyta rá. Kicsit szorongott, hogy fognak Ray, meg ő együtt működni. De a fiú mindenben remek partner volt. Bekapcsolta a rádiót és míg szólt a zene, folyamatosan szóval tartotta Gerardot. Kiváló mesélő és hallgatóság volt egyben. Gerard megtudott pár dolgot a bevásárlóközpontban lévő hangszerboltról, ami Ray munkahelye volt. Ő leginkább a somerdale-i napjairól és a nagymamájával együtt töltött időről tudott beszélni, de Ray érdeklődéssel hallgatta, mialatt készítették az ételeket. Észre sem vette, hogy elrepült az idő és elkészült a vacsora. Igaz, addigra az alkohol nagy része is elfogyott. De Mikey még nem érkezett haza, és a család többi tagja sem. Így, bár Gerard tudta, hogy nem kellene, de Ray invitálására még bement a szobába. Ahogy belépett fura érzések kerítették hatalmukba, érdekes volt a szobáját egy másik ember által belakottnak látni. Ugyanakkor Ray elég rendszeretőnek tűnt.

- Sokat ittam...- ismerte el Gerard. Szédelgett, a járása bizonytalan volt és elmosódott a látása. Leült az ágyra.

Ray mellette foglalt helyet és nézte őt mámorosan csillogó szemmel. Az ittasságon túl volt a tekintetében valami megkapóan őszinte. Gerard beletúrt a hajába, mire Ray a karja után nyúlt és elhúzta az arca elől. Ez volt az első érintése Gerard felé. A fiú ajkát csendes sóhaj hagyta el.

- De jól érezted magad, ugye?- kérdezte Ray.

Gerard fáradtan bólintott.

- Igen és ezt köszönöm neked. Most először nem fojtogatott a sírás a nagymamám miatt. - ismerte be.

- Nagyon rossz nélküle?- érdeklődött részvéttel a hangjában Ray.

Gerard, még így a vodkás italok sokaságán túl is hevesen reagált Elena emlékére. Égni kezdett az arca és a levegővételei nehézzé változtak.

- Nagyon. Mintha kitéptek volna belőlem egy részt. A fél szívemet...És minden egyes nap fáj...- lehelte erőtlenül, aztán a földet nézte fátyolos szemekkel.

- Sajnálom.- Ray ujjai végigfutottak Gerard karján.

- Ray...- Gerard megilletődött a gondoskodó érintéstől. A szemei előtt alaktalan, színes minták ugrándoztak, a szája kiszáradt, a szíve gyorsan vert. A szédülése egyre jobban erősödött. Lehanyatlott az ágyra.

- A nagymamám mindig törődött velem. Minden nap szánt arra időt, hogy megöleljen és megsimogasson, hogy jelét adja a szeretetének. Mióta meghalt, ez teljesen eltűnt. - Gerard lecsukódott szemeiből forró könnycseppek törtek utat.

- Mindenkinek szüksége van a gondoskodásra és érintésekre. - Gerard érezte, ahogy Ray finoman az ölébe húzza a fejét és simogatni kezdi a haját. Döbbenet és borzongás futott át a testén ettől. De nem szólt semmit, csak sírt csendben. Ray pedig letörölte a könnyeit.

- Ha szeretnéd, én itt leszek...

Gerard bólintott. Nagyon szerette volna, ha nem omlik rá a magány az elviselhetetlen súlyával.

- Csak pihenj. - suttogta neki Ray kedvesen. De Gerardnak nem ment most a pihenés. Túlon-túl izgatott volt Ray simogatásaitól és az egész helyzettől. Mintha nem is vele történne meg.

- Akarod tudni, miért nem használhatok éles konyhai kellékeket? - törte meg a csendet egy idő múlva.

- Persze.- vágta rá Ray.

- Azt hittem, sejted. Hogy Mikey említette.- jegyezte meg Gerard.

- Mikey egy szót sem szólt erről. - rázta meg a fejét Ray.

- Mikor a testvérem azt mondta, hogy nem vagyok jól, akkor azt a  mentális egészségemre értette. Ha úgy vesszük, beteg vagyok...- mondta halkan Gerard.

- Beteg?- kérdezett vissza Ray.

Gerardnak beugrott az a másodperc, ahogy a penge megcsillan az ujjai között és ő csak szemez a zavaros tekintetű tükörképével, feleletre várva. Aztán a gyógyszeres üvegcse sötétbarna színe villant be neki, az üveg tapintása és az apró pirulák, amik ezerfelé szóródtak szét, ő pedig egy marékkal nyelt le belőle. Még most is kísértette az ízük.

- Nem is olyan régen megpróbáltam véget vetni az életemnek. Kétszer is. Először pengével, aztán az orvosok által felírt gyógyszerekkel. - vallotta be.

A beismerése érezhetően megdöbbentette Ray-t. Eddig gyengéden simogató keze nem mozdult és ahogy Gerard résnyire kinyitotta a szemeit, látta, ahogy megütközve és szörnyülködve bámult rá.

- Istenem! Hogy tehettél ilyet?- szakadt ki belőle egy már-már bosszús felkiáltás.

Gerard nem felelt. Az utóbbi időkben már találkozott ezzel a szemrehányó kérdéssel, amit családja valamennyi tagja feltett neki. Kivéve a nagymamáját. Elena ítélkezés nélkül tudott segíteni neki.

- Ez érthetetlen! Hiszen neked az élettel kellene foglalkoznod, nem az elmúlással! - csóválta a fejét sokkosan Ray.

- Nem akartalak elrémiszteni. - Gerard nem szeretett volna Ray-nek ilyen kusza érzelmeket okozni és már bánta is, hogy elmondta.

- Nem rémisztettél el...csak...ez olyan kegyetlen...hogy ilyenek járnak a fejedben! Annyi mindent nem tapasztaltál még!- Ray teljesen kétségbeesett. Nagyon nem tudta, mit kezdjen a helyzettel és érezhetően összekavarodott az egésztől.

- Sajnálom, kiábrándító lehetett ezt hallani. - mentegetőzött Gerard és labilis mozdulatokkal ült fel az ágyon. Ray csüggedten tapasztalta ezt.

- Most hova mész? - kérdezte.

- Az alagsorba. - válaszolt Gerard. Ittas és lehangolt volt.

Ray ijedten markolta meg pulóvere ujját és ugyanilyen riadt volt a hangja is.

- Gerard, nekem nem számít, ami volt! Nem érdekel, miért csináltad! Úgy értem, beavathatsz, de nem akarom kierőszakolni a miérteket.

Gerardot elfogta a gyengeség. Találkozott azzal a finom elfogadással, amit Elena részéről tapasztalt mindig és ez megható volt számára.

- Maradj itt velem! Kérlek szépen! - Ray hangja lágy volt és türelmes, ez megnyugtatta Gerardot. A fiú visszahúzta maga mellé az ágy szélére és Gerard hagyta ezt. Az este alatt elfogyasztott szeszesitaloktól rosszul érezte magát, a szoba forgott vele és hányingere volt. A ruhái teljesen ráizzadtak, ahogy a homlokán is gyöngyözött az izzadtság. Ray ezzel mit sem törődve, simogatta Gerard haját.  Ujjai szerettel futottak a sötét, rendezetlen és izzadtságtól kicsit összetapadt tincseken. Aztán, mikor hirtelen megcsókolta a homlokát, Gerard lecsukott szemei felnyíltak a meglepődöttségtől. A felismerés lüktetve átjárta mindenét. A keserűsége, az alkohollal és kínzóan új izgalommal vegyült.

Érezte, hogy a fiú ajkai súrolják a haját. Teste szorosan simult Gerardhoz, érintései a hajáról a vállára, majd a hátára kerültek. Reszketni kezdett ettől.

- Te nem vagy beteg számomra. - jelentette ki határozottan.

Gerard hálás volt, hogy ezt hallja, még ha tudta is, mi az igazság.

- Ray...- nyögte ki hangtalanul, és nem mert mozdulni az ölelésben, mert félt, ha megmoccan, semmivé lesz az egész, mint egy szédítő álomkép.

A szemei ismét lecsukódtak, de előtte még  látta, ahogy Ray kicsit elmosolyodik. Tiszta szívvel és odaadóan.

- Jóéjszakát. - suttogta bele a csendes sötétségbe.

folytatása következik…