Vissza a jövőbe Akela módra, na meg a koncertjegyes bizakodás

Hahaha, igen mindig is tudtam, hogy a Vissza a jövőbe c. film mögött több van, mit hinnénk!
Ez milyen kurvajó :D :D
Az Akela amúgy is jó zene, pasim is megmondja!!!!

És...megvettem a koncertjegyeket, annak ellenére, hogy nincs vissza útra fuvarunk. Na de sebaj, majd csövezünk reggelig az állomáson, vagy valami kocsmában. Mondjuk, eléggé kiöregedtem már az ilyesmikből, de hát ha nincs más opció, akkor ezt tesszük(azért bizakodom,addig még lesz).

Remélem pasim nem fog gyalázatos módon berúgni, teszem hozzá, hétvégén is sikerült neki. Elment a strandra és el is ázott, de nem úgy, ahogy ez várható lett volna :S
Itt a nyár...üt a pia rendesen :(

Rossz idő, rossz dolgok

A pasim barátja sajnos meghalt. És rohadtul nem érdemelte meg!!!!!!! Mint általában senki sem érdemli a halált, de ő főleg nem. Annyira rendes ember volt.

Nyugodjon békében!Úgy sajnálom...

A hetem ezenkívül a rossz híren kívül sem volt túl fényes. Fájt a fogam, rémálmaim voltak és rosszul is aludtam. Ma is már reggel hatkor felébredtem és csak forgolódtam hétig, akkor aztán meguntam és inkább kimentem kávézni.

Ja és kijött a bogár fóbiám és rosszabb mint eddig. Akkor is darázs zümmögést hallok, amikor nem kellene. Lehet, hogy szép lassan megőrülök. És a pszichiáterhez sem tudtam eljutni időhiány miatt, pedig ha mondom neki, lehet hogy már rám adja a szép hosszú ujjú pulóvert :S

Pasim dolgozik. Az ég meg leszakadt. Ömlik az eső. Szürkeség ezerrel.
Unalom a köbön.

Derengés (John/Sid slash fiction)

És hogy ne legyen sokáig jó, pasim egyik haverja kórházban fekszik, kritikus az állapota. Nagyon remélem, hogy meggyógyul. Ismerem én is a srácot, jólelkű, légynek sem árt, mindig mosolyog és hangosan köszön, ha találkozunk.

Az idő is elromlott, ilyen hányinger, fülledt, esős lett, amit gyűlölök és tiszta ciki, de el kéne mennem már szemorvoshoz, mert a helyes, piercinges, fültágítós srácról, akit csak a szemem sarkából teszteltem, hogy EJJHA..., kiderült öt perc múltán, hogy lány!!!!!!!!!És a cipő, amit vettem, háromszori felvétel után kezd szétszakadni, valamint marhára töri a lábam :/Namármost...lőjetek le!

Tegnap J. is felugrott ismét, az a gyanúm, hogy a szüléséig most találkoztunk utoljára. 

És hoztam a sztori új fejezetét. Bocsánat ezért a rettentően gusztustalan "bugyi-rószaszín" színért, de megint meghülyült a blogspotom, akárhogy állítgattam a háttérszínt olvashatatlan volt, szóval megőrült, na meg én is tőle :O

Pt. 04. Kötelék +18: - Alig hiszem el, hogy ez most komoly. – John úgy vizsgálgatta Sidet, a nyitott ajtó résében, mintha sosem látta volna. És meg kellett vallja, így még talán soha nem is látta. Egy egészen új embernek látszott. Tiszta ruhát viselt és a mozdulatai is összeszedettek voltak, semmi imbolygás, vagy botorkálás. A fiú boldognak tűnt, a szemei egészségesen ragyogtak, nem sütött belőlük a sötét reménytelenség, nem volt sápadt, sőt amikor Johnt megpillantotta, rögtön heves pirosság jelent meg az arcán.
- Pedig ez halálosan komoly. – helyeselt, ahogy készségesen beengedte Johnt a lakás ajtaján.
- Örülök ! – mondta John és nem tudott nem mosolyogni.
- Én meg neked örülök. – vallotta be Sid és elindult a szoba felé. John követte. A lakásban meglepően rendezett állapotok uralkodtak, sehol szertehagyott fecskendők, véres pengék, kiürült italos üvegek. Minden olyan meglepően átlagos volt, napfény úszott a levegőben és az újrakezdés reménye. John meg sem tudott szólalni, csak ácsorgott álmélkodva, helyette Sid szólalt meg, kedves mosollyal az arcán.
- Gyere és ülj le ! – kínálta szívélyesen hellyel és John bizonytalanul leült a kanapé egyik szélére. Sid, kérdés nélkül töltött neki egy pohár italt, aztán reflexből magának is önteni akart, de hirtelen észbe kapott és inkább lerakta az üveget az asztalra.
John megmosolyogta a zavart mozdulatait. Azok a nyavalyás beidegződések, a rossz szokások…Mindig lesben álltak…
Elvette a poharat és belekortyolt a benne lévő tömény alkoholba.
- És hogy vagy ? – kérdezte halkan.
- Egész jól. – vágta rá Sid és leült John mellé.
- Hetek óta semmi kábítószer ? – John nehezen tudta ezt felfogni, mindig is úgy ismerte Sidet, hogy küzdött a függőségével, ami rendszerint legyőzte őt. Rengetegszer állt élet és halál peremén emiatt. Hihetetlen volt így, tisztán és elégedetten látni. Hihetetlen, de nagyon jó. Már-már túl jó is. Az arca mágnesként vonzotta John tekintetét.
- Így van. Ugye nem hiszed el nekem ? – kérdezett vissza Sid.
John vállat vont.
- De hiszek neked, csak olyan más vagy most…- jegyezte meg.
- Ennek nincs köze a droghoz, nem használok heroint, sem mást. És ezt neked köszönhetem. – jelentette ki Sid hálásan.
John gyorsan közbevágott.
- Nem, ezt csakis magadnak köszönheted! Te számoltál le a kábítószerrel ! Én csak ott voltam, de nem tehettem semmit. – mentegetőzött és közben jól láthatóan elvörösödött, viszont Sidet nem tudta jobb belátásra bírni.
- Tévedés. Erőt adtál, segítettél, minden féle képpen, ahogy segíteni lehet. Nélküled nem jutok el ide. Köszönöm. – és a hangja egészen fátyolos lett.
John megrázta a fejét.
- Semmiség, mire valók a barátok ?! – motyogta.
- Barátok. – rökönyödött meg Sid, ahogy John után ismételte gépiesen az előbbi szót.
John értetlenül pislogott rá.
- Valami rosszat mondtam ?
Sid gondtalan arckifejezésén a szomorúság suhant át.
- Csak furcsa ezt így hallani, azok után, ami történt köztünk…- mondta végül.
Erre John is meghökkent, majd egy másodpercre elgondolkodott. Csakugyan ostobaság barátként tekinteni Sidre, hiszen ami köztük volt, távol esett a barátság szó szerinti fogalmától. John akármennyire is irtózott beismerni, de Sid jóval több volt ennél.
Újra az ital felé nyúlt, végül mégsem ivott, csak bólogatott igazat adóan, kezeit a pohár oldalán pihentetve. Akármilyen kínos is volt, de átléptek egy határt, átvágtak egy vonalat és együtt tették meg, mindketten akarták.
Ismét gondolataiba villantak azok a kellemetlen percek, a nehéz hallgatás, ott a kórház kihalt kertjében, ahogy összeszorult torokkal ült a fa tövében cigarettázva. Oldalán Siddel, aki nem is olyan rég az érintéseivel eljuttatta őt egy másik világba és aki tudni akarta, hogy is érez John. De John nem szeretett volna erről beszélni. Szemét marták a kitörni készülő könnyei, a torkát pedig a nikotin. Nem mondott semmit, mert nem tudta, mit is mondhatna és hogyan lesz ezek után.
Menekülhetnékje támadt, felkavarodott a gyomra.
- Talán az lenne a legokosabb, ha nem jönnék egy ideig…- suttogta maga számára is idegen hangon.
Sid elképedt szemekkel, rémülten nézett rá.
- Miért ? – kérdezte.
- Már jól vagy, nincs szükséged rám. – mondta John, gondosan kerülve a másik pillantásait, amikben, ha belenézett volna, ott tükröződik a saját tanácstalan és zavarodott arcképe.
Sid megsimította John karját, de John felháborodva utasította el az érintést. Felpattant és arrébb sétált pár lépést. Cigarettája utolsó slukkjait ott elszívva.
- Egyáltalán nem igaz, hogy nincs szükségem rád. Csak téged akarlak. – jegyezte meg Sid vádlón, még mindig a fa tövében ülve.
- De ez nem mehet így, ezt nem csinálhatjuk! Te meg én, meg a nem egészséges gondolataink, amiket tettek követnek! Ennek nem szabadna így történnie. – fakadt ki John indulatosan.
- Szeretlek John és azt mondtad, te is kedvelsz. – kezdett volna bele Sid, de John bele folytotta a szót.
- Igen kedvellek és legyek is ezért átkozott ! Értsd meg, nem lehetünk jók együtt Sid! – John ereje elfogyott a magyarázkodáshoz.
Bosszúsan legyintett és elindult a kórház kijárata irányába. Érezte a hátában Sid tekintetét, de csak ment előre elszántan. Pár lépés után mégis megállt és visszafordult, nem hagyhatta csak úgy ott Sidet, attól tartott, még tesz valami hülyeséget. De ő csak ült a fánál és nagyon elgondolkodhatott, mert ijedten rezzent össze, mikor John megtorpant előtte.
- Visszakísérlek a kórterembe. – dünnyögte és érezte, ahogy a vérvörösség végigkúszik az arcán.
Sid engedelmesen bólogatott és követte Johnt. Szó nélkül ballagtak vissza a kórház felé, ahol a délután egyhangúsága lengedezett. Sid gondterhelten ült le az ágyra és pillantott az éjjeliszekrényen sorakozó gyógyszereire, amik mind az elvonási tünetek leküzdésére, hangulatfokozásra, alvási nehézségekre és más, kábítószer okozta gyötrelmekre voltak neki elrendelve.
- Most megyek. – jelentette ki John.
Sid keserűen elmosolyodott.
- Nem is jössz holnap ? – érdeklődött, nehezen leplezve csalódottságát.
- Még nem tudom. – tért ki az egyenes válasz alól John.
Sid beletörődve bólintott, de nyugtalannak látszott, az idegességtől még sápadtabb lett.
- Megértettem. Ne haragudj, ha bármivel is bántottalak.
- Te nem bántottál! Dehogyis…Mi magunkat bántjuk ezzel az egésszel. – tiltakozott John. Aztán megfordult és egy halk köszönés után elhagyta a helyiséget.
Otthon aztán jól leitta magát, mert képtelen volt értelmesen gondolkodni és mert valahogy fel kellett dolgoznia, ami történt. Feküdt az ágyán, kezében az üveg whiskyvel és ha akarta, ha nem, vissza idéződtek benne a délután történtek. Már késő éjjel volt, nem jött álom a szemére. Annyit ivott, hogy hányingere támadt, már nem is esett jól neki, de mégis újra és úja konokul  meghúzta az üveget és csak nyelte az alkoholt. Cigarettafüsttől volt ködös a szoba, szólt hangosan a zene és ez keveredett tompán gondolatai hangjával.
- Sid…- sóhajtotta fájdalmasan és forróság ébredt mindenhol a testében. Arra az idióta összejövetelre gondolt, mennyire féltékeny volt azokra a ribancokra, hogy gondtalanul és következmények nélkül, nyíltan nézhetnek rá, nevetgélhetnek Siddel. Gyűlölte őket, mert ő mindezt nem tehette, mert ő csak a kanapéról szemlélhette az eseményeket. Zavartan és félve.
- Sidney...- John újabb korty whiskyt ivott és csak merengett a súlyos éjszakában. Az alkohol sikeresen oldotta a gátlásokat, tisztává, érthetővé tette a vágyait, amiket Sid gyújtott fel benne. Ismét csókolni akarta az ajkait és érezni a bátortalan érintéseket, elégni abban a beteljesülésben, amit Sid nyújtott neki. Nem tiltakozni, csak hallgatni és elfogadni, hogy van erő, ami felett, ő sem tud uralkodni. Ezt az erőt eddig még nem ismerte, ő legyőzött mindent, ha akarta, teljesen érzéketlen tudott maradni nagyjából bármi iránt. El tudott bújni a gúny és a cinizmus mögé, de nem számolt azzal, hogy majd ott lesz neki Sid, aki ezt lerombolja és Johnnak újra kell gondolnia mindent. Kívánta őt, de valójában nem is a szexuális élvezeteket akarta hajszolni, csak Siddel akart lenni.
- Elvesztem.- állapította meg John részegségtől akadozó nyelvvel. Ez az egy szó mindent összefoglalt és már akkor tudta, hogy másnap is elmegy Sidhez a kórházba.
Hevesen dobogó szívvel állt meg a kies folyosón, a kórterem ajtajában és percekig csendben figyelte Sidet az ablaknál nézelődni. A lemenő nap utolsó sugarai halvány fényeikkel ragyogva búcsúztak, már késő délután volt. John az egész napját a másnapossággal való küzdelemmel töltötte és nehezen sikerült erőt vernie magába. Végül belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Sid erre hátrafordult és teljesen meglepődött, mikor megpillantotta Johnt.
- Szia. – köszönt neki és elindult felé.
- Szia. – köszönt vissza John és egy jó percig nem is tudott megszólalni. Várta Sid kérdéseit, arról mit keres itt, de a fiú hallgatott és csak nézték egymást. John szívverése nehezen akart csillapodni, ahogy elmerült Sid arcának tanulmányozásában, alaposan szemügyre véve minden kis vonást, barna szemének megnyugtató csillogását, a látható zavartsággal vegyült örömöt, a kócos haját és a gyerekes ámulatot, amivel nem tudott mit kezdeni. De gyönyörű szépnek tartotta.
Sid leült az ágyára és John is követte a példáját.
- Nem hittem, hogy ezúttal is eljössz…- jegyezte meg Sid.
- Jobb is lett volna úgy. Egyáltalán nem akarom, de az az igazság, hogy ez az egész többet jelent nekem, mint kellene. És te is többet jelentesz…- John idegesen elfordította a fejét. Nem akarta látni Sid mosolyát, nem akarta elismerni, hogy Sid ezt már jó előre tudta és nem akart belegondolni abba, hogy most itt van vele, átírva minden szabályt, amit maga előtt és úgy általában felállított.
- Boldog vagyok. – mondta Sid sugárzó arccal, de John nem érezte ilyen felhőtlenül egyszerűnek a helyzetet.
- Ha neked ez a boldogság…- háborgott kicsit gúnyosan.
- Igen, ez. – vágta rá Sid komoly arckifejezéssel.
Viszont John nem osztozott a véleményében, számára ez inkább ijesztő volt, mintsem boldog..
- Hát…igazából fogalmam sincs, mit mondjak …- tette még hozzá, de Sid csak elnézően csóválta a fejét.
- Nem kell semmit sem mondanod.
A szavak tényleg nem kellettek, értették egymást. John, aki egykor még butának gondolta Sidet, az itt átélt idők alatt rájött, okosabb, mint hitte. És okosabb nála. Nyílt lapokkal játszott, kiterítette az érzelmek lapjait, amit ő nem tudott, vagy nem mert.
Eddig.
De most azzal, hogy ismét eljött ide, ő is Sid tudtára adta, mit érez. Még ha nem is mondta ki annyira őszintén és szemtől-szembe, de Sid a látottak alapján összerakhatta a képet.
John rezignáltan bólogatott.
- Igen, így gondolom én is…
- Szeretlek. – suttogta Sid közel húzódva hozzá és a forró lehelete végigfutott John nyakán.
John rettenetesen zavarban volt, lehajtotta a fejét és csak nézett maga elé néhány másodpercig. Elborította a meleg izzadtság, a szíve a torkában dobogott, ahogy érezte Sid vágyakozását és ahogy egy kicsit felé mozdul. Magát is meglepve azonban váratlanul ő kezdeményezett és csókolta meg először a másikat. Ajkaik ügyetlenül összeértek, majd becsúsztatta a nyelvét a szájába. Sid rögtön viszonozta a csókot és halkan felsóhajtott. Karjaival körbefonta John testét, miközben John gyengéden lenyomta az ágyra. Testük mindenhol összeért és John érezte még a ruhákon keresztül is Sid izgatottságát. A csípője megmozdult, ahogyan Sidé is és egyszerre nyögtek fel, ettől a fájdalmas, kínzó, de mégis gyönyör teli érzéstől. Az egész olyan idegen volt John számára, mégis rendkívül izgalmas, még akkor is ha égette a szégyenkezés, hogy ezt teszi. Nem helyénvaló és mocskos dolgokat művel Siddel, ráadásul a fehér, steril kórházi ágyán… Az izgalom villámként szaladt át a gerincén, elárasztva teste minden egyes részét. A férfiassága kőkemény volt, ütemesen súrolta Sid csípőjét, érezve a másik szintén kemény gerjedelmét. Csókja elhagyta Sid ajkait, az arcát, nyakát fedezte fel, majd bátortalanul félrehúzva az útból Sid ruháját, a mellkasára tért át. Hallotta Sid egyre hangosodó zihálását, amint forró csókjai a mellkasáról a hasa irányába kerültek, majd lassan ugyanezen az úton vissza tért az ajkaihoz. Sid boldogan merült el újra a csókban. John nem is tudta megfogalmazni, mi történik éppen vele. Szédült és fájt a gyomra, vadul vert a szíve, ahogy ujjait lágyan végighúzta Sid vállain és oldalán. Érezte, a bordáit, a bőrét, aztán elhajolt és levegő után kapkodva, a kéj homályában bámulta Sid kipirult arcát, szintén élénkpiros száját és lecsukott szemeit, amik értetlenül nyíltak fel, nem sokkal azután, hogy John ajka elvált az övétől.

- Mondd meg, mit szeretnél…- kérte halkan John.
- Téged szeretnélek. – vágta rá Sid és felkönyökölve az ágyon ismét Johnhoz hajolt, nyelve érintette John száját.
De John megrázta a fejét.
- Mondd meg, mit tegyek…- motyogta és hangjából tehetetlen kétségbeesés áradt.
- John…- Sid megcsókolta John arcát, aztán a nyakát, majd szelíden megfogta a kezét és finoman a nadrágja irányába húzta. John arca elvörösödött, ahogy a ujjai a nadrágon keresztül simították Sid kemény férfiasságát. A szája kiszáradt és tanácstalanul nézett Sidre.
- Segíts…- lehelte rekedt hangon és rettentően szánalmasnak érezte magát ezért. Távol állt tőle ez a viselkedés, hihetetlen mód, most ahogy Siddel volt, annyira bizonytalanná vált, mint nem sokszor életében.
- Ne félj…- Sid boldogan felsóhajtott és a szemei ismét lecsukódtak kis időre. John érezte, ahogy az ágyéka lüktet érintése nyomán és ettől ő is még inkább izgatottabb lett, de nem mert lépni, csak várt.
- Nem félek. – hazudta, amikor néhány másodperc múlva Sid gombolni kezdte a farmerját, mutatva hogyan tovább.
- Oh…- nyögte meglepve John és a szégyen még inkább maga alá gyűrte. Elhűlve nézte, ahogy Sid kissé remegve, de végiggombolta a nadrágot és lejjebb tolta, felfedve izgatottságát, aztán John nadrágját kezdte el bontogatni. John szeme egy pillanatra elkerekedett és Sid keze után akart kapni, de aztán csak egy sóhaj hagyta el a száját, ahogy a nadrág  róla is lejjebb került.
- Milyen gyönyörű vagy. - álmélkodott őszintén Sid, mikor meglátta a meztelen valóságot.
- Ne bámuld már így…kérlek Sid…- tiltakozott John szégyenkezve, de valami ösztöntől vezérelve, Sid letolt nadrágjának irányába nézett és most már igazából szembesült a fiú lázas felhevültségével. Minden annyira ködössé vált az agyában a látványtól.
- Ilyennek gondoltál? – kérdezte halkan Sid, ahogy észrevette a nyilvánvaló pillantásokat.
John feje zúgott, az arca is sütött és elcsuklott a hangja.
- Nem tudom, nem szeretnék beszélni…Most…
Sid pedig elfogadta ezt.
John egyik része még mindig lázadt a helyzet ellen, másik fele veszettül akarta. Aztán Sid megérintette őt és ő ugyanazt tette Siddel. Ahogy ujjai félénken végigsiklottak Sid testén, megállapodva ágyékánál, minden teljesen háttérbe szorult. Egy időre megszűntek a mögöttük, előttük álló napok, percek. Azokban a zaklatott pillanatokban csak Sid létezett a számára, a sóhajaival, a fekete hajával, erősen csillogó szemével, az ölelésével, az összes rezdülésével, lélegzetvételével, minden egyes szívverésével. Ott volt vele, érezte az illatát, a verejtéket és kórházi fertőtlenítőt a bőrén, tenyere alatt testének kanyarulatait és mind hevesebb rázkódását. Nem volt nagyon nehéz dolga, bár nem volt túl gyakorlott a csókokban és érintésekben, de Sidnek ez teljesen megfelelt, mert ezektől is nagyon hamar eljutott az izgalom magas fokára. Egyre hangosabban nyögdécselt, John nevét mondta ki, ha az ajkaik nem forrtak egybe.
- John…annyira kívánlak…
John nem reagált erre semmit, nem volt benne biztos, hogy az a jó lépés. Inkább ismét megcsókolta Sidet, miközben csípőjük szinkronban mozgott, ahogy mind gyorsabb tempóban mozogtak a kezeik is.
- Olyan jó veled…- zihált Sid és kéjesen mozdultak egymás gyengéd szorításában.
A kórházi ágy meg-megreccsent alattuk és néhány hangosabb nyögésnél, John attól tartott, hogy valaki rájuk nyit, mert meghallotta őket. De csak saját gyorsan növekvő gyönyörük hangjai töltötték meg az üres késő délutánt, ők pedig teljesen máshol jártak már, mint a komor valóság.
- Szeretlek. – nyögte hangosan Sid, ahogy elérte a tetőpont valószínűtlennek látszó pillanatát és forróság lepte el John kezét. John testén, amint ezt valójában realizálta, egyre nagyobb reszketések futottak végig, a gyomrából kiindulva. Érezte az izzadtságot lassan folyni a hátán, hallotta a hangosabb nyögéseket, amiket kiadott és akárhogy akarta, nem tudott uralkodni saját maga felett. Az előbb látottak egyenesen vitték az önkívületbe. Utolsó erejével nyögdécselve elhúzódott Sidtől és lihegve figyelte, ahogy a belőle előtörő folyadék végig csorog a ruháján és a lepedőn. Remegés és tompa erőtlenség vonta maga alá. Majd próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét és egyenletesebb légzését. Sidre sandított, lecsukott szemekkel, izzadtan, kapkodta a levegőt, láthatóan nem zavarta semmi, nem így Johnt, akit kívül-belül perzselt, valami ismeretlen érzés és ez cseppet sem volt jó. Megtörölte magát az ágyneműbe és visszavette a nadrágját, aztán a falon ketyegő órára pillantott. Döbbenten konstatálta, hogy négy perc telt el azóta, hogy leült az ágyra. Ő pedig ezt örökkévalóságnak érezte.
Odafordult Sidhez és letörölte róla az ott lévő fénylő fehérséget, együttlétük ordító tényét. Az érintésekre Sid kinyitotta a szemét és gyerekesen vigyorgott rá. John szeme azonban megtelt csüggedt könnyekkel. Mindene olyan nehéz volt, mintha a vére is ólomból lett volna az ereiben.
- Sírsz ? – csodálkozott el Sid.
John nem felelt, csak feldúltan megrázta a fejét és persze Sid nem is hitt neki.
- De miért sírsz? – értetlenkedett Sid és az ő szemei is kezdtek elhomályosulni. Hihetetlen volt, milyen gyorsan átérezte John idegességét.
- Csak úgy…mindenért. – bökte ki feszülten John és elfordult, mire Sid gyorsan a karjaiba zárta.
- Ne sírj…- mondta halkan és John emlékezett, mikor ő kérte ugyanerre Sidet, még mikor bekerült a kórházba.
- Rendben. - bólogatott könnyes tekintettel. Akkor ott, túl négy szédült és sokkoló perc után, végképp össze volt kavarodva.
- Szeretlek John. – mondta ismét Sid lágy hangon, de John nem szólalt meg, nem magyarázkodott, mert olyan lehetetlennek vélte a helyzetét. Azt hitte, ilyen nem létezik, de ő volt rá az élő bizonyíték, hogy igen. A furcsa kettősség, dühödt és elkeseredett könnyeket csalt a szemébe.
Mert ott a borongós este árnyaival festett fehér kórházi ágyban, az összegyűrt párna és takaró között, Sid karjait magán érezve, John nem volt boldog, egyáltalán nem. De szerelmet érzett, ami teljesen felfordította a világát, a magáról kialakult nézetét. És többé semmi sem volt már ugyanolyan.

folytatása következik...

Egy kicsit felrúgni a szabályokat, néha kell ilyen is

Hét végén bekrepált a billentyűzetem, így nem nagyon tudtam írni semmit. Mára rendeztük a problémát, szereztünk másik billentyűzetet, így ígérem, a novella folytatását hozni fogom a héten.
Amúgy jól vagyok fogjuk rá, sok érdekes nem történt velem mostanában.
Sz. csütörtökön rám csörgött, hogy volna e időm, kedvem vele összefutni. Pont legutóbb írtam, hogy beszéltük, össze kéne már futni. Időm az nem sok volt, de igent mondtam és sikerült találkozni!
Nagyon jó volt újra látni és annyit röhögtünk, nem beszélve arról, hogy fényes nappal boros kóláztunk (nem sokat, csak egy italt, de akkor is...régen csináltam már ilyet). A pasim erre azt mondta volna, hogy "ez igen..." meg hogy "ti aztán tudtok élni..." stb. Nem mintha ő nem csinálna ilyet, gyakrabban is mint én.
Aztán este Sz. küldött egy sms-t, hogy köszöni a találkozót és hogy mennyire jó barátnő vagyok. Hát ez jól esett, én nem tartom magam ennyire klassz barátnőnek, sokszor hülye vagyok, de őt tényleg kedvelem és általában egy húron pendülünk, de hát ezért is vagyunk barátnők :P
Több ilyen spontán program kéne, Sz.-el, de sajna rengeteget dolgozik és ugye ott a pasija, aki nem egyszerű eset, nehéz összehozni, de ha mindketten akarjuk, talán nyáron még össze tudunk futni.
Ja, nyár...tegnap még hőség, éjjel meg a bazi nagy vihar, de erről ennyit, ez nem az időjárás jelentés :D

Flörtféleség meg más egyebek

Woahh, itt a jó idő!!!!!!!Végre!!!!!!

Tegnap összefutottam egy ismerős sráccal, akivel pont egy hete szintén. Régóta ismerem, egy ideig egy helyen dolgoztunk, meg aztán ott lakott, ahol Mr. Népszerű (áááh), szóval nem mai ismeretség a miénk.
Váltottunk pár szót, srác indokolatlanul közel állt hozzám, vigyorgott, meg miegymás (pl. beszéd közben hozzá ért a karomhoz...)Én meg visszavigyorogtam. És ezzel kimaxoltam a flörtölést.
Amúgy rendes a tag, nincs vele semmi bajom.
Sz. tegnap hívott sírva. Szegény alaposan padlón van, mert a szar anyagiak, meg ultrasokat is dolgozik. Olyan régen beszéltünk és személyesen meg még régebb óta nem találkoztunk. Pedig jó lenne kicsit iszogatni, nosztalgiázni és nem a mában élni. Rám is rám férne. Próbáltam vele időpontot egyeztetni, de egyelőre nem sok sikerrel, mindig változik a beosztása és mivel hétvégén is melózik, eléggé nem jók az esélyek ez ügyben, de bizakodom hátha.
Ja és hétvégén J. is betoppant. Az állam meg le esett, mert nem számítottam a látogatására. Szerintem ő sem tudatosan ide jött, csak beugrott és nem is maradt sokáig. Pisilt és ivott egy gyümölcslevet. Nagyon szép nagy hasa van, hihetetlen hogy kb. 5 hét és szülni fog:)
És ez a szám tök jó!!Esküszöm, semmi köze nincs az ismerős sráccal való találkozáshoz.
The night is so pretty and so young...
Hehe.

Ténymegállapítások

Minap épp a mentett levelezgetéseimet olvastam azzal a csajjal, aki tavaly év eleje óta nem ír egy kicseszett sort sem, mert állítólag baromi elfoglalt.
De megnyugtató, hogy a bizbaz játékfelkérésekre van ideje, mivel azokat küldözgeti nagyban, ami engem kb. annyira hoz lázba, mint őt a válasz írása az én emailemre :/

Jó sok mindenről írogattunk a csajjal és pont most került a szemem elé ismét egy olyan beszélgetés, amiben olyan stílusban beszél hozzám, mintha legalábbis a fenekéből húzott volna engem ki.
Ami ennél is sokkolóbb, hogy én normálisan reagáltam erre. Na, ezt most lehet hogy nem így tenném.
Biztos nagyon magányos lehettem, és szükségem volt rá, hogy nem küldtem el a búsba emiatt :O Amúgy sokat eszembe jut a csaj és bassza a csőrömet, hogy nem tudom, miért szívódott fel. Nem tettem, mondtam semmi rosszat, bírtam a fejét, kár hogy ez visszafelé már nemigen működött...
Mindegy, van helyette persze más, akivel írogathatok, találkozhatok. Legutóbb H.-val vásároltunk. Te jó ég, mennyit tud az a nő vásárolni. Egy csomó zsét elszórt, szerintem értelmetlen dolgokra*-* Szívesen mentem vele, de a vásárolgatás nagyon nem az én műfajom, hideglelést kapok boltról-boltra járástól.
És tök jó ez a szám, igaz a klipben szereplő két csávó kicsit kínos :P

Derengés (John/Sid slash fiction)

Hát, bocs hogy csak most. Rohadt egy hetem volt, sok minden összejött és hol van még a vége...A gépem valamiért belázadt mostanában, indokolatlanul ki-kikapcsol, ezzel az őrületbe kerget, remélem nem készül épp elromlani, nem nagyon hiányozna :o
Amikor tudtam, javítgattam, irkálgattam a sztorit, de szerintem jobb nem lesz, úgyhogy most publikálom. Majd jön a negyedik fejezet valamikor.Hibák vannak benne szerintem, szóval bocs.
Jó hétvégét, legyetek rosszak (a jókkal mindig kibasznak hehe).

Pt. 03: Gyertya a sötétben : A hajnal didergős volt, John jól emlékezett rá. A napra, mikor Sid majdnem meghalt a padon a buszmegállóban. És az ígéretére, miszerint ha jön a busz, elmegy a kórházba. A busz viszont nem érkezett meg egyhamar. Amire úgy vártak sokat, nagyon sokat késett és mikor mégis megállt előttük, már Sid nem akarta az egészet. John hiába biztatta és biztosította a segítségéről, az ígéret, az is maradt újabb napokig, hetekig. Mígnem Sid túladagolta a heroint és mégiscsak bekerült a kórházba. John tudta, hogy végre megfelelő helyen van, de sokkot kapott, mikor megpillantotta a kórterem szélesre tárt ajtajában. Ha sejtette volna, hogy ez vár rá, messze elfut, nem készült fel erre és a látvány annyira iszonyú volt, hogy rátört a hányinger. Nem is lépett be a kórterembe, megtorpant a küszöbön, a gyomrába bele állt az ideges fájdalom. Sajnos így is mindent jól látott, Sid nem volt magánál, az ágy rácsaihoz kikötözve feküdt, egyik karjába folyt az infúzió. Ha volt valami, amivel John nem akart szembesülni, akkor ez volt az. Könny futotta el a szemét, ahogy végig nézett Sid félmeztelenre vetkőztetett testén és tisztes távolból elkezdte megszámolni a még így is látható tűszúrás nyomokat, majd a hatalmas véraláfutást vette szemügyre, amiket a heroin használat és az infúziók okoztak.
- Jobban lesz majd ? – kérdezte az éppen ott lévő, szigorúan jegyzetelő, idős nővértől, aki vállat vont és a szemeiben megvetés tükröződött.
- Megtesszük, amit lehet. – ennyit mondott, aztán kiment és ott hagyta Johnt, aki viszont nem tudott csak úgy elsétálni gondtalanul, bízva abban, hogy majd történik valami varázslat. Úgy sejtette, ide több kell, mint egy csoda. De azért reménykedett. Még hosszú órákig állt Sid kórterménél, bízva, hogy a fiú visszanyeri az eszméletét, de nem így történt. Végül az éjszakás nővér küldte el.
- Maga még mindig itt van ? – ripakodott rá.
- Vége a látogatásnak ? – kérdezett vissza válasz helyett John. Fogalma sem volt mennyi az idő, teljesen elvesztette az idő érzékét.
- Már órák óta vége ! Nézzen ki az ablakon, be esteledett. Menjen szépen haza, ha annyira jót akar a barátjának, hagyja most pihenni. – szólt komoran a nő.
- Holnap visszajöhetek ? – kérdezte John.
A nővér meglepődött, a barátságtalan arckifejezése átváltott némileg megértőbe.
- Persze, csak ne maradjon ilyen sokáig. - azzal becsukta a kórterem ajtaját. John pedig nem tehetett mást, elindult az éjszakai sötétségbe burkolózott kórházi folyosón, ahol csak a hold fénye világított, mutatva az irányt. Mire az utcára ért, már sírni szeretett volna a tehetetlenségtől. Nem először történt meg, hogy Sid túl sok heroint használt, de most az egész valahogy sokkal torokszorítóbb és kegyetlenebb volt. Mióta nem csak úgy tekintett Sidre, mint egy barát. De igazat adott a kórházi dolgozóknak, egyebet akkor nem tehetett, mint hogy hazament és várt. A másnapra és arra a csodára, amiben nem igazán tudott hinni. Az új nap elérkezett és John ismét elment a kórházba.
- A barátja magához tért, bemehet hozzá. – fogadta a tegnapi nővér, amint meglátta . John egykedvűen biccentett és Sid kórterméhez ment. Nem sokat hezitált, egy erőt adó sóhaj után benyitott. Sid ugyanúgy feküdt az ágyban, mint előző nap, de feleszmélt John lépteire és kábán mosolyogva üdvözölte.
- John, de jó, hogy eljöttél. Hogy vagy ?
- Én jól, beszéljünk rólad. Veled mi a helyzet ? – állt meg az ágya mellett John és igyekezett az arckifejezésével nem elárulni, mennyire rémisztőnek találta Sid kinézetét. Fáradt volt és megtört, a szája véresen berepedezett a kiszáradástól, a haja izzadtan tapadt a homlokára, a csuklóját vörösre dörzsölte az ágy rácsához való kikötözés.
- Minden olyan mintha nem velem történne, tele nyomtak nyugtatóval. De nem számít, haza akarok menni. – közölte halkan Sid.
John megrázta a fejét.
- Itt kell maradnod.
- De én nem akarok ! Nézz ide, kikötöttek, mint egy kutyát. Kérlek, segíts kijutni innen. – Sid szemei elhomályosultak. John elgyengülten felsóhajtott.
- Nem segíthetek, sajnálom…
- Hazugság. Elintézhetnéd, ha akarnád, de csak hagyod, hogy így szenvedjek hetekig. Tudod milyen érzés lesz, majd ha jönnek az újabb elvonási tünetek ? Fogalmad sincs…- Sid tekintetében indulatos lángok gyúltak. Erőszakosan rántott egyet az egyik karján, majd realizálva, hogy erősen kikötözték, fájdalmas arckifejezéssel meredt a semmibe.
- A gyógyszerek majd segítenek. – vágott közbe John.
- Egyszer biztos, de addig, megjárom a poklot. Én ezt nem szeretném John, már túl sokszor voltam ott. Én csak heroint szeretnék, vagy nem létezni többet…- Sid arcán lepergett egy könnycsepp és John tudta, hogy küzd a jóval és a rosszal egyszerre. Ösztönből Sid arcához nyúlt és letörölte, majd zavartan kapta el onnan a kezét és pillantott keresztül a kórtermen, a fehérre mázolt keretű, nagyméretű ablakok irányába.
- Ne sírj. – kérte higgadtan, de belül őt is szorongatta a sírás.
- Én ezt így nem akarom csinálni tovább. – hallotta még Sid hangját és csak harapdálta az ajkát, az agya azon pörgött, mit is mondhatna, hogy Sid jobban érezze magát, hogy ne adja fel rögtön az első akadálynál.
- Majd itt leszek veled. – jelentette ki egyszer csak, de nem nézett a másikra.
- Valóban ? – hökkent meg Sid némi hallgatást követően.
- Tudom, hogy képes vagy rá. Ismerlek. – mondta még John.
- Rosszul ismersz és magadat is rosszul ismered, ha azt gondolod, nem fogsz undorodni attól, ha ezt végigéled velem. – jegyezte meg gúnyosan Sid.
- Ezt bízd rám, oké. – vágott a szavába John és érezte, ahogy Sid hűvös ujjai az ágy rácsain keresztül megérintik az ő ujjait.
- Túl jó vagy hozzám. – suttogta és elcsuklott a hangja.
John közönyösen megrázta a fejét.
- Hagyjuk ezt a hálálkodást máskorra. – mondta tárgyilagosan és közben igyekezett erőt adni magának is, hogy végig vigye Siddel az egészet, úgy hogy egy másodpercre se törjön meg és ne akarjon kihátrálni belőle.
Mindennap bement Sidhez és akármennyire is próbált erős lenni, kikészítette őt Sid testi és lelki szenvedéseinek hullámvasútja. Az agonizálás, a téveszmék, az ijesztő hallucinációk, a hányások és önkéntelen rángatózások, az epilepsziához hasonló rohamok, a lázálmok, a reszketések, a fájdalom, amitől Sid üvöltött, és a halálvágy.
John nem tartotta puhánynak magát, de ez nem igazán ment neki, akárhogy is akarta megjátszani a közömböset, a valóság nehéz súlya beterítette. Néha csak állt a lakásában a tükör előtt és kérdezgette önmagát, meddig mehet még el. Mikor szakad, törik össze benne minden, mikor borul ki, kerül padlóra annyira, hogy ne tudjon felkelni onnan.
Zaklatott volt és feszült, többet ivott, dohányzott, mint általában. És minden reggel, mikor kinyitotta a szemét, kérte az égieket, hogy segítsenek neki abban, hogy azt a napot is végig tudja csinálni Siddel.
Az fényt a sötét alagút végén akkor látta először, mikor egyik kora reggel nem kikötözve találta Sidet. Ült az ágyában és felderült az arca, amikor megpillantotta Johnt.
- Jobban vagyok. – mondta, mire John lefagyott. A több napja tartó pattanásig feszült érzések lassan engedtek fel benne, amint helyére tette magában, amit látott. Amiről azt hitte az első másodpercben, hogy csak hazug vízió.
- Tényleg ? – kérdezett vissza egy hosszú perc múltával, mert hihetetlen volt, hogy ezt hallja. Úgy érezte, évek teltek el, mintha az idő megállt volna, vagy az órák pörögtek visszafelé.
- Éjjel, azt álmodtam, hogy nem jössz többet…Mikor felébredtem, nagyon vert a szívem és fürödtem az izzadtságban. De nem éreztem, hogy felemészt a heroin utáni vágyakozás és nem fájt annyira semmi sem. – mesélte Sid lázasan ragyogó szemmel.
- Buta rémálmok, ne higgy nekik. – vágott közbe John. Látta, ahogy Sid keresi a tekintetét és néhányszor ő is a fiúra nézett, de egyikük sem mondott semmit. Percek teltek el csendben.
- Kérlek ülj mellém. – suttogta Sid váratlanul.
- Szabad ? – nézett körbe John, mintha attól tartana, megint benyit egy nővér és kirakja, de engedett Sid kérésének és tétován leült az ágy legszélére. Sid pedig rögtön megragadta a karját, úgy húzta az ölébe, mintha valami drága, értékes kincs lenne.
- John…- ahogy kimondta a nevét, a szemeiben, a mozdulataiban végtelen hála volt.
- Ne csináld…- John zavartan igyekezett kikeveredni Sid gyengéd érintéseiből, de a másik egyre szorosabban fogta a kezét, sőt egy hirtelen mozdulattal olyan közel húzódott hozzá, hogy az arca John nyakához került.
- Érezni szeretném, hogy itt vagy mellettem…- kérte halkan és ajkaival megérintette John arcát, aki annyira meglepődött, hogy a tiltakozás is bent akadt a torkában.
- Itt vagyok…- dadogta megilletődve és rögtön elhúzódott Sidtől.
- Köszönök mindent. – sóhajtotta Sid letörten, amiért John a tetteivel elutasította.
- Igazán nem kell. – rázta meg a fejét John. Érezte Sid forró homlokát és a szapora lélegzetvételeit a bőrén, karjai erőtlen ölelését magán és ettől kicsit fázni kezdett, a szívverése felgyorsult. Önmagát is meglepve, végül ügyetlenül viszonozta az ölelést, tenyere finoman siklott Sid hátán, éppen csak megérintve a rajta lévő kifakult kórházi öltözéket. Ahogy Sid teste a sajátjához nyomódott, máris megjelent rajta az izgatottság, hiába visszhangozott belülről benne az, hogy amit csinál nem helyénvaló és különben is, Sid egy szánalmas heroinfüggő és éppen a kórházban vannak, az ésszerű gondolatait elmosta a vágyakozás. Vibrálások futottak végig rajta, nyugtalanul felnyögött, de nem mozdult meg, csak nézte a fehér lepedőt, amin ültek, aztán a felkelő nap narancsfényű sugarát az ablakok felől. Azt gondolta, ez a hajnal lehet egy új kezdet Sid életében. És fordulópont az ő sorsában is.
- Mindig jönni fogok. Ígérem. – mondta határozottan és hagyta, hogy Sid még sokáig ott legyen vele, olyan nagyon közel hozzá.
Újabb hetek vonultak el nehézségeket és könnyebb napokat magukkal hozva. John dermedt szemtanúja volt Sid keserves harcának a kábítószer függőséggel, de segíteni érdemben nem tudott. Ha tehette volna, persze megteszi, de ő csak a jelenlétét adhatta, a küzdelem többi része Sidre hárult. Ő pedig hol lázadozott ezellen, hol együttműködött, minden reakciója pillanatfüggő volt. Aztán a kezdeti, végtelen hosszúra nyúlt, elvonási tünetekkel tűzdelt napokat átvette a lassú és bizonytalan javulás. John egyre kevesebbszer látta Sidet az ágyhoz kötözve, vagy teljesen eltompultan a gyógyszerek miatt. A látogatásai már nem csak Sid szenvedésének végignézéséről szóltak, vagy könyörgéséről, hogy vigye ki a kórházból, hanem hosszabb-rövidebb, értelmes párbeszédekből. John rájött, igazából sok mindent nem tudott Sidről. Azt hitte, nem más, mint egy ócska, sajnálatra méltó drogos. Megdöbbent, ugyanakkor el is szégyellte magát, mert így tisztán, kábítószerek nélkül megmutatkozott a fiú igazi oldala. És John már nem csak azért ment be, hogy Sidnek segítsen, hanem mert igazán akart. Maga sem hitte volna el még az elején, hogy ilyen érzései lesznek, hogy szívesen teszi, de ez volt az igazság. Persze azért voltak kínos pillanatok is, mert Sid érzelmei is hevesebbé váltak az állapota jobbra fordulásával és John nem tudta ezeket igazán megfelelően viselni.
- Johny…- suttogta Sid reszkető hangon, ahogy váratlan mozdulatokkal átölelte Johnt. Akkor már egy jó ideje sétálgattak a kórház kertjében.

- Hagyd abba, bárki megláthat! – tolta el magától gyorsan John és körbe nézett.
- Nem jár erre senki! – nyugtatta meg Sid, aztán újra közel hajolt Johnhoz. Olyan volt a mosolya, mint azokban a kábítószerekkel túl fűtött napokban, amikor megcsókolta a lakásán. John ettől kicsit kellemetlenül érezte magát.
- Csak pár napja engedtek ki a kórteremből, mégis honnan tudod ? – kérdezte és gyengéden lefejtette Sid karjait magáról.
- Mikor először kijöhettem, persze egy ápoló kíséretében, megfigyeltem, hogy itt egyáltalán nem járnak emberek.
John nem értette, hova akar Sid kilyukadni.
- És ? – vágott közbe értetlenül, miközben hanyag mozdulattal neki dőlt egy fának.
Sid arcán komor árnyak suhantak végig, a mosolya szomorúvá vált.
- Biztos voltam abban, hogy ha egyedül lehetnék, nem vennék észre, ha ártanék magamnak. Annyira kihalt a hely…
- Ez őrültség, ugye tudod ? – háborgott John.
- Akkor még a heroinra gondoltam, de most már rád gondolok. – árulta el bátortalanul Sid.
- Francba Sid…- John csak ennyit tudott kinyögni és lesütötte a szemét.
- Minden áldott nap különös gondolatok járnak az eszembe és ez izgatottá tesz, nem is tudod mennyire…- Sid beharapta az ajkát és tanácstalanul nézte Johnt.
John gyomra idegesen ugrott össze, a torka kiszáradt és forró pirosság kúszott az arcába. Sidnek nem volt igaza, ő tudta, mi játszódik le Sidben, hiszen vele ugyanez történik.
- Érzed, mit csináltál velem ?! – sóhajtott halkan Sid és ismét átölelte Johnt. Szorosabban mint az előbb, az ágyéka John ágyékához tapadt és érezni lehetett a gerjedelmét, ami kőkemény volt és John számára nagyon zavarba ejtő.
- Nem akartam…- mentegetőzött John. Érezte a saját megfékezhetetlen és titkolhatatlan izgalmát is. A férfiassága másodpercek alatt keménnyé vált, a hátán hideg izzadtság csorgott végig. Dühös volt magára, de tudta, egyszer eljön ez is, hogy már nem tudja az egészet leplezni, a férfi mivolta elárulja.
Engedte, hogy Sid ajka a szájára tapadjon, hogy a nyelvük találkozzon. Most nem lökte el magától, mint legutóbb, nem is kiabált rá, hagyta hogy megtörténjen, még ha rémisztően kétségtelen is. Sid szája cserepes volt, nyála keserű a gyógyszerektől, a teste forró volt és vágyakozóan remegett. Csípője ritmikusan nyomódott újra meg újra John csípőjéhez és halkan nyögött fel az örömtől. Zihálva nyomta mélyre a nyelvét John szájába.
- Ez nem helyes ! – húzta el John a fejét erőtlenül ellenkezve.
Sid a vágytól megrészegülve pislogott rá.
- Nem…ez csodálatos. – és nem vesztegetve az időt, ajkaival végig simított John nyakán. Majd kezei John nadrágjának gombjaihoz értek.
- Meg szeretnélek érinteni…- tenyere gyengéden súrolta John kemény férfiasságát a nadrágon keresztül.
- Sid…- John teste összerándult, a gerincén egyszerre jéghideg és tűzforró érzések rohantak át. Sid gyorsan gombolni kezdte a nadrágját, felnőttesen kihívó és egyszerre gyerekesen naiv arckifejezéssel. John elképedve nézte a fiú sápadt, megviselt, de számára gyönyörű arcát és fekete, kócos haját, ahogy bizonytalanul igyekszik hozzáférni a meztelen bőréhez.
- Mindig elborít a láz, ha veled vagyok… - suttogott.
- Kérlek ne…- lehelte John tehetetlenül és felnyögött, ahogy megérezte Sid ujjait az ágyékánál.
- Azt szeretném, ha boldog lennél. – mondta halkan Sid és John hiába markolta meg a csuklóját leállásra kényszerítve, nem ért el vele semmit.
Sid nem tűnt túlságosan gyakorlottnak az ilyesmiben, de a maga félszeg módján tette, amit kellett. Talán ösztönösen sejtette, hogyan kell, vagy az extázis segített neki, hogy megértse a test nyelvét és elindítson valamit, amit John már nem volt képes leállítani. Ahogy csókolta, ahogy hozzá ért, szinte lebénította és cselekvésre képtelenné változtatta. Teste lüktetett, irányíthatatlanná vált és ő nyöszörögve vergődött a mind erősebb és ritmusosabb mozdulatoktól. Aztán a tetőpont megfogalmazhatatlan másodpercében szemeit szorosan becsukva egy hangtalan kiáltással a teste lezuhant, a lelke viszont elrepült, messze a realitástól. Minden ereje elhagyta, levegő után kapkodva kapaszkodott meg Sid vállában és tűnt el szelíd ölelésében. A szíve hevesen vert, a gyomra összezsugorodott, izzadtság csepp gördült le a halántékánál. A meleg folyadék, ami a legfelfokozottabb pillanatban elborított mindent, lassan folyt le Sid kezén és John ruháján.
- Jó ég…- sóhajtott fel kifulladva, ahogy belehasított tettének valóságossága.
- Szép vagy…- bújt hozzá közelebb Sid és még mindig izgalomba volt.
- Nem vagyok az, ne mondj ilyet nekem Sid ! – szólt rá komoran John, ahogy ezt megérezve   ridegen kibontakozott a másik karjaiból. Gyorsan begombolta a nadrágját és lihegve törölgette a kezét a ruhájába, miközben a szégyen ködként burkolta be.
Sid értetlenül figyelte őt.
- Szép vagy és szeretlek ! – jelentette ki.
- Hagyd abba ! - John a fejét rázva gyújtott cigarettára, miközben lerogyott a fa törzséhez és csak nézett maga elé szótlanul, a füstöt fújva.
John érzékelte, hogy Sid kis idő múlva leül mellé, de rá sem nézett, beszélni meg főleg nem akart. Nem tudta volna megmagyarázni, milyen érzések keltek élere benne. Mintha a szomorúság sok ezer mázsás súlya szakadt volna le rá, fojtogatta a sírás, rettenetesen érezte magát.
- John, mi lesz velünk most ? – kérdezte hirtelen tanácstalanul Sid és ettől John kezében megremegett a cigaretta.
- Nem tudom…- vont vállat, tettetve az érdektelenséget. De belül nyugtalanul őrlődött a kettős érzésektől. Még mindig úgy vélte, hogy a szex nem megoldás, csak egy olcsó trükk, ami fogva tartja az embert, a gyengeségeit kihasználva. Egyik másodpercben elmenekült volna, a másikban pedig úgy érezte, Sid a tökéletes drog, valami átkozottul erős gyógyszer, amitől nem lehet elszakadni. Egy szánalmas, izzadt, piszkos kábítószeres, akinek a ragaszkodása árnyként vetült Johnra és lassan őt is függővé tette.
Függővé a szeretet iránt.

folytatása következik...