Mikor felhívtalak és féltem bármit is mondani, elakadt a hangom mert sírtam és csak leraktam a telefont, biztos voltam benne, hogy te visszahívsz majd. Mert te vagy a legjobb barátom az egész világon. És azt mondod, minden rendben lesz, minden tényleg rendben lesz és minden rossz véget ér azon a ponton, és ez az oka, ez az, amiért minden rendben lesz. Esküszöm neked Dylan...
De én másképp gondolom. Semmi sem lesz rendben, semmi sem lesz újra a régi, azok után amit elterveztünk és amit majd megteszünk.
Tudom. Minden más lesz.
Mert átléptem egy határt.
Veled.
És soha többé nem fordulunk vissza, ezt nem lehet visszavonni.
Most talán azért sírok egy kicsit, mert rájöttem mi van ?
Nem lesz vége.
A más emberekkel való kapcsolatom semmi ahhoz képest, mint amikor veled vagyok. Semmihez sem hasonlítható. Élve vagy holtan. El fogunk menni. Jó lesz.
És amikor ott állsz a könyvtárban, a golyóktól széttépett könyvekkel körülvéve, szétfröccsent vér folyik a szőnyegen, és vértócsák borítják a padlót, halott kölykök mindenütt és a halál kibaszott szaga.
És én eddig nem is tudtam hogy milyen a halál szaga. Reggel mikor felébredtem, még nem tudtam. És most már nem tudom, eltűnik e ez a szag valaha is az orromból.
És rám nézel, a szemeid ragyognak. Megragadod a csuklómat, de nem túl erősen. Nem annyira hogy fájdalmat okozzon, vagy ilyesmi.
És szélesen mosolyogsz rám, azzal a Jack-O-Lantern vigyorral.
- Megcsináltuk Dylan...Megcsináltuk...
És én látom a tekintetedben, látom a harag, a düh és abszolút boldogság mögött, amit a gyilkosságok okoztak, én látom a szeretetet...
És amikor a fegyvert a fejemhez tartom, már nem félek, egy egészen kicsit sem. A vér dübörög a füleimben egy pillanatig.
Aztán...
Bang...
