Just autumn

A tököm ki van a kábel szolgáltatóval, a héten másodjára játssza el, hogy se net, se tv órákig. De azért a havi díjat szépen felemelték...

Jó hétvégét mindenkinek az idő itt béna, sötét van és eseget is az eső. És a fejem is fáj, meg a gyomrom is, mert mindent össze vissza eszek :/

Pasimnak intézek épp egy mobilt, mert az övé pár hete elromlott és most egy haver kölcsön mobilját használja. Nem szoktam neten vásárolni és idegenekkel üzletekbe bonyolódni, de most muszáj. 

A delikvens nem volt túl kommunikatív, egyszavas válaszokat adott, mindent úgy kellett kihúzgálni belőle. Megnéztem a fickó profilját, mégis tudjam kivel van dolgunk, de egy kép sincs fent neki, viszont a telefon olcsó és jó állapotú, arról van kèp. Amúgy se barátkozni akarok. 

Szerencsére a telepen lakik ő is egy buszmegallónyira. 

Majd pasimmal együtt elugrunk hozzá jövő hét elején. Még várok egy másik emberkétől is választ, de két napja küldtem a kérdésem, szóval nem tudom mi lesz.

Tegnap összeakadtam J. kishugával E.-vel, aki nem is kicsi már, pár napja múlt 17 éves. És annyira gyönyörű nővé lett, bár mindig is szép volt. A sulijában ő valami sulis tánccsapat vezetője, meg amúgy évek óta hip-hopozik, szóval nagyon menő és népszerű. Amilyen kb. én is akartam lenni, de általánosban én voltam a nagybetűs lùzer, akibe az kötött bele aki akart, közèpsuliban már voltak nálam rosszabbak (meglepő mi?), meg pasizgattam, buliztam, ott volt H., meg A., de azért utamba jött sok köcsög, viszont azért megvédtem magam. Persze belül tré volt ha valaki szemétkedett. 

Visszatérve E.-re jó volt látni és megfordult a fejemben, hogy megkérem őt, tanítson pár tánclépést, de nem mertem. Ha valaki, akkor én abszolút antitalentum vagyok a tánc téren, mert még az alsós tánc csoportból is kibaszarintottak annyira falábam van. Ehh...

K. is hívott és majd két órát dumáltunk, szerintem tavaly ősz óta nem beszéltünk. 

K.-nak van most egy pasija, aki Sheffield-ben él K.-tòl 4 óranyira, így havonta csak egyszer találkoznak. Mondjuk abba sem sok köszönet van, mert K. pszichopata exe kukkolja őket és múltkor is összecsikargatta a gyerek autóját. De nem teng túl a love, mert ezt a kapcsolatot K. amúgy sem veszi komolyan, ugyanis valami jósnő szerint majd csak 2024 év végén jön érte a nagy ő...

Aztán szó esett még bolygó állásokról, alsó és felső házakról, meg ilyenekről de én ott már elvesztettem a fonalat.

Kedvelem K.-t, de az ő gondolkodása az enyémtöl eléggé eltér, meg én nem vagyok ilyen ezoterikus vagy milyen beállítottságú. De hát megértem, valamiben hinni kell...

Ja meg csevegtünk a hízásról is, K. azt mondta az utóbbi időben vagy 15 kilót hízott és hogy őt ez nem érdekli, mert az evés teszi mostanában csak boldoggá (és a fickó?). 

Mondjuk jó dolog az evés tényleg, de engem idegesít, ha nem jön fel rám rendesen a nadrágom, meg szorít. És ez elő szokott fordulni velem, ha kicsit jobban elengedem magam. Viszont mindjárt itt a szülinapom:D

Szóval teszek a rozmár testre és tortázni fogok!

Note to self (Sonny Moore/OFC)

Anyámnak öt találata van a lottón! Mondjuk öt különböző szelvényen :S

Nyomott vagyok, meg feszült is. Jó lenne kevésbé lehangoltnak lenni, de most ez van. Különösebb okom most nincs rá, a szokásos pénzügyi szarsagokon kívül, így próbálom majd összekapargatni magam. 

Nézegettem munkákat, de hagyjuk is, hogy milyenek vannak. Egyik-masik munkáltató szerint az a helyénvaló, hogy a melóhelyeden kellene élned az életedet :S 

Ribi2 segítséget kunyerált tőlem a hely-en, amit aztán elfelejtett megköszönni (jellemző).

A szomszéd hétvégén adott sütit, aminek pont olyan íze és illata volt, mint amilyet apai nagyim csinált mikor meglátogattuk a kis falujában :( Már csak az a tipikus forró tea hiányzott mellőle, amivel azóta sem találkoztam, de már amúgy nem is szeretem a teát, viszont azt tuti meginnám. Csak kaphatnék még egy bögrével belőle.

És itt van kínosan béna kis törikém harmadik része. Még mindig ambivalens ahogy hat rám. Magát a sztorit asszem szeretem, az akkori punk, grunge, emo, rock stb. zenéket szintén, a sulis bántások és a sok seggfej ellenére a tinikort is szerettem. Színes hajak, elvont, néha merészebb cuccok, körömlakk és parfüm mánia, zenecsatorna non stop, italozások és csavargások, nevetések, titkos szerelmek, barátnők...az a feeling...tudjátok...
Aputest volt itt a nagy fekete felhő, így ezer év távlatából már tisztán látszik. Őt kellett volna kihagynom, de most már tök nyolc nem?!

Angst, fluff, romance, dark past, true love stb.

Note to self

Ch.03: You and me ought to hurry, heaven in the glitter is for real

A tanév befejeződött, megvolt a bizonyítványosztás, berobbant a nyári szünet a hőséggel és a vakáció semmittevésével. Nekem pedig olyan káoszban volt az életem, mint még soha! Justin nem állt velem szóba, helyette mással enyelgett, ami már nem különösebben izgatott, viszont majd belehaltam a szégyenbe, azzal kapcsolatban, amit Sonny-val műveltem. Sokszor azt gondoltam, olyan voltam, mint egy utolsó ribanc és ez felháborított, máskor meg visszaidézve az érintéseket, a nyögések hangjait, a szenvedélyes csókokat, azt gondoltam, wow, igazán forró volt, persze elítélendő, de akkor is tetszett, még ha csak mélyen magamnak vallottam is be.
Mindezek ellenére torokszorító volt naponta látni Sonny-t és egy házban tartózkodni vele, szerettem volna valahogy felhozni a témát, talán neki is voltak kérdései, gondolatai ezzel kapcsolatban, de csak néztünk egymásra szégyellősen. Aztán jött apám, hogy a testvéremmel együtt pár hétre elcipeljen minket Logan-be. Semmi, de semmi kedvem nem volt ehhez, főleg megismerni az új barátnőjét és azt nézni, milyen boldogok, de nem volt apelláta. Így töltöttem el három dögunalmas és feszültségekkel igencsak teli hetet náluk. Annie, apa barátnője nem volt túlzottan szimpatikus és mi sem neki, szeretett parancsolgatni és mindent jobban tudott. Egyfajta riválist látott bennünk, egy szálat, ami a múlthoz köti apámat. És jobb szerette volna, ha apa az ő két gyerekét pesztrálgatja. Apa sokat dolgozott, csak este láthattuk, akkor már fáradt volt és nem nagyon ért rá velünk lenni, így elég egyhangúan teltek a napok. Majd mindennap felhívtuk anyát és kicsit remegő gyomorral, de érdeklődtem Sonny felől is. Anya azt mondta, sokat próbál az együttesével és mellette még valami nyári munkát is végez, így alig találkoznak. Julieth persze rögtön lecsapott a kérdésemre és provokatívan vihogva vádolt meg azzal, hogy valószínűleg hiányzik nekem Sonny és azért kérdezgetek a hogyléte felől.
- Láttam, milyen szemekkel bámul rád és amikor te is ránézel a reggeliző asztalnál, na az kész love story! Bejöttök egymásnak ez biztos!
Vehemensen tagadtam, de titkon jól esett, hogy Julieth szerint Sonny érezhet irányomban valamit. Mert igazság szerint nekem voltak érzéseim...már kora tavasz óta és ezek az érzések mind megfejtésre vártak. A logan-i napokat így az álmodozás tette ki, hogy majd visszatérek Smithfield-be, Sonny átölel, megcsókol és ezzel mindenre választ ad.
***
Mikor hazaértünk Logan-ből, anya már az ajtóban közölte, hogy Justin többször keresett telefonon és azt kérte, hívjam vissza. Ezt furcsálltam, mert a mobiltelefonomon egyetlen hívást nem kaptam tőle, pedig azon akár elérhetett volna. Rögtön belém nyilallt valami keserűség, de miután kipakoltam a holmimat a bőröndből, felhívtam. Tárgyilagos volt, jéghideg, de találkozni akart másnap. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog származni és legszívesebben megkértem volna, hogy szakítson inkább velem a telefonon keresztül, de végül persze belementem egy találkozóba, azzal nyugtatva magam, hogy ennek a beszélgetésnek előbb-utóbb el kell jönnie és akárhogy is, de mindketten megérdemlünk egy személyes lezárást.
A parkban találkoztunk, morbid módon épp annál a padnál, ahol az első randink is volt. De most úgy álltunk egymással szemben mint akik nem ismerték sosem a másikat és zsibbadtságot éreztem, de semmi mást. Nem voltam ideges, sem szomorú, azt hiszem a magam módján végleg elengedtem már Justint.
- Hogy telik a nyár?- kérdezte Justin.
- Egyelőre átlagosan, az apámnál voltunk Logan-ben, semmi extra. És neked?- kérdeztem vissza, bár nem értettem, mire ez a nagy udvariaskodás.
- Nekem remekül. Minden nap egy kaland, hol strandolunk, hol kirándulunk, esténként buli hajnalig. Adrienne mindenben partner.
Mélabúsan biccentettem.
- Oké, remek. Akkor legyetek boldogok. Ezt elmondhattad volna telefonon is.
- De a szemedbe akartam és azt is, hogy egy szemét szuka vagy, amiért becsaptál! - csattant fel ekkor megvetően Justin.
- Nem értem miről beszélsz. Mikor csaptalak be?
- Pontosan nem tudom. Csak azt hogy átvágtál. Már akkor szerelmes voltál az emo csótányba, mikor még velem együtt jártál.
Elsápadtam Justin feltevéseitől.
- Honnan veszed ezt?
- Aaron, Chris és a lányok mondták...
Kicsit gúnyosan megforgattam a szemem.
- Ja, hogy ők..hát ők aztán csak tudják...a kezdetektől nem bírtak engem és téged is folyton le akartak beszélni rólam.
- Na és azért én sem vagyok vak! Minden körülmények között védted, soha egy sértést nem mondtál rá és nem nevettél a vele kapcsolatos poénjainkon. Később már nyilvánosan is szóba elegyedtetek, meg hellyel kínáltad az ebédlőben, randikat mondtál le, hogy vele lehess, pár haver látott a bandája koncertjén, hazudtál, csak hogy a közelében tudd magad. Azt hittem nem láttam a tekintetedet, az arcvonásaidat, mikor megpillantottad? Az érzelmeid világítottak mint egy rohadt nagy fáklya! Mostanában másféle ruhákat kezdtél viselni és egy ideje a hajadat is másképp hordod...
- Nevetséges...- hördültem fel.
Justinnak elment az esze, mik ezek a buta vádak?!
- Csak nézz magadba Emily! És mond ki, hogy ha nem így van! - csóválta a fejét Justin.
Gyorsan megpróbáltam összefoglalni a véleményemet, hogy a cáfolatokat Justin elé tárhassam, de inkább önvizsgálatot tartva lemerészkedtem a gondolataim mélyébe. Sonny fájó gyötrelmeken ment át, sajnáltam az édesanyja halála, a Brown ügy és az iskolai bántalmazások miatt, rokonszenveztem is vele és nem akartam hogy Justinék szekálják. Sosem zavart, nem volt nekem kínos, mikor a suliban beszélgettünk, sőt örültem, ha szóra bírtam és eltűnt róla az ideges bánatosság. Tetszett, ha mosolyog, még ha nagyon ritkán is csinálta. Igen, füllentettem néha, hogy elmehessek a koncertekre, ahol ő énekel és tényleg szerettem ha a közelemben van, mert fura mód jó volt. Titokban rá-rápillantani hasamban verdeső pillangókkal. Arra viszont sosem figyeltem, hogy milyen holmikat veszek fel, a hajam sem érdekelt, de olykor a tükörbe pillantva tényleg eszembe jutott, Sonny mit szólna hozzá. És ez csak egy Sonny-ról szóló eszmefuttatás volt, ami foglalkoztatott. Sok-sok kusza és érthetetlen elgondolás, ami a végén folyton Sonny felé kanyarodott, hogy milyen sokat jelent számomra. Azt hittem ezt csak én tudom, nem gondoltam volna, hogy kívülről is látszik...
Végül mégsem mondtam semmit. Justin egy sokszor bántóan nyers alak, de lehet hogy most az egyszer igaza volt. Talán ez szerelem? Vagy olyasmi? És ez kellett, hogy ráébredjek, mit és kit akarok? Belátó mosoly szaladt a számra.
- Te jó ég, és ezen még mosolyogsz is? Gusztustalan. - dühöngött Justin.
De erre sem reagáltam, már nem volt értelme.
- Ha végeztünk, akkor mennék. További kellemes nyarat. - mondtam még és sarkon fordulva ott hagytam őt, az egykori közös padunk és az élénkzöld lombok alatt.
***
Éreztem, hogy Sonny otthon lesz, előző nap, mikor hazaérkeztem Logan-ből, csak késő este jött, így nem is találkozhattam vele. De most izgatott szívvel, kimelegedve nyitottam be a házunk ajtaján és rögtön szembe is találtam vele magam. Olyan jó volt látni őt! Fekete ruhák, fekete haj, sápadtság, csillogó szemek, az a megnyugvás, amit éreztem, ha mellette vagyok. Hiányzott. Nem tudtam nem mosolyogni.
- Szia. - köszönt meglepetten.
- Szia. Régen láttalak. Remélem jól vagy. Anya mesélte, hogy sokat próbálsz a bandával és nyári munkán is vagy...- hadartam egyszerre lelkesen és idegesen.
- Igen. - helyeselt Sonny.
Hirtelen belém hasított, amit nem is olyan régen csináltunk és megint a szégyen kezdett emészteni, éreztem a pírt elhatalmasodni az arcomon.
- Figyelj, bocsánatot szeretnék kérni, borzasztó voltam és rád másztam, ha lehet így mondani! Ez elfogadhatatlan. - kezdtem bele.
- Megbántad?- kérdezte Sonny.
- Mindketten sérültek vagyunk ezen a téren, szóval nem így kellett volna és nem kifogás, hogy ittam. Gőzöm sincs, mi játszódott le az agyamban. De nem bántam meg és nem állítom, hogy nem tetszett, mert nagyon is jó volt, csak én nem ilyen vagyok...Ne haragudj...- dadogtam szánalmasan.
Tény, hogy amit tettem az undorító volt, de ami történt, az gyönyörű...Mert vele csináltam...
Láttam, hogy Sonny elmerengett, aztán mikor rám nézett az őszinte fények a szemében igazabbak voltak, mint valaha.
- Életem legszebb élménye volt.
Erre nem készültem fel, a kijelentés elnémított.

- Köszönöm...Kezdhetnénk új lapokkal, én szeretnélek megismerni közelebbről, már elég régóta. - csak ennyit sikerült kinyögnöm zavarodottan.
Éreztem hogy Sonny óvatosan megfogta a kezem. Rögtön boldogan viszonoztam az érintést. Akkor azt gondoltam mennyire jó így vele és bárcsak örökké tartana. Elárasztott a reménykedés, hogy ez lehet valami nagyon jó kezdete.
- Én is szeretnék együtt lenni veled, Emily. Ha meglátlak, vagy rád gondolok, forróság árasztja el a szívemet.- mondta halkan és félénken, de örömöt pillantottam meg rajta.
Az a nyári nap volt a dátum, amit ha reménytelenül romantikus kislány lennék, rózsaszín szívecskékkel rajzoltam volna körbe a naptáramban.
Egy valódi kapcsolat Sonny-val...kicsit hihetetlennek tűnt még mindig, de igaz volt. Izgalmas lopott csókok, ölelések, mikor senki sem látta, a takaró alatti kézfogások a nappali kanapéján esti filmnézések alatt, egymásnak suttogott szép szavak lefekvés előtt. Julieth persze hamar rájött mi folyik köztünk és viccelődött is, hogy előre megjósolta, de megígérte, hogy anyának nem szól. Nem tudom, miért féltem beavatni anyát ebbe, hiszen Sonny anyukája a legjobb barátnője volt, gondolom örült volna, mégsem árultam el neki még, vártam a megfelelő pillanatot.
Közben közelebb kerültünk egymáshoz szex terén is. Még mindig nem értettem miért rakják az emberek a testiséget a legelső helyre, mikor ennél vannak előbbre való dolgok is, de vitathatatlanul jó volt Sonny-val. Jó volt csókolózni vele, elveszni az ölelésében, simogatásaiban, látni a heves izgatottságot felépülni rajta, amit az érintések és csókok okoznak az együttléteinkben, hallani a szenvedélyes sóhajokat és nyögéseket. Vele semmi sem volt kötelező, nem volt követelőző, mindenre rákérdezett, hogy akarom e. Gyengéd volt és törődő és én is próbáltam minél több jót adni neki.
Azért voltak kínosan fájó percek is, amik felszínre hozták Sonny sötéten tragikus múltjának részeit. Egyikünk sem szeretett meztelen lenni, én kövérnek tartottam magam és valamiért ő is húzódozott a teljes ruhátlanság miatt. De egyik nap mégiscsak lekerültek a ruhadarabok és megértettem, hogy miért érez így. Nem csak az alkarján voltak sebek, a teste többi része is vágásokkal és más egyéb nyomokkal volt tele. A fakó fehér bőrt halványvörös és gyöngyházfényű vékony csíkok szegélyezték szinte mindenütt. A döbbenettől éles sóhaj szökött ki a számból és elrántottam a kezem a mellkasától, mert féltem, hogy fájdalmat okozok. Sonny látta a reakciómat és keserű, csüggedt grimasszal az ajkán vetett véget a csóknak, majd gyorsan belebújt az ágy mellett hagyott pólójába
- Ne haragudj! - szabadkoztam a reakcióm miatt.
- Te ne haragudj, szólnom kellett volna előre. - vágott közbe Sonny, majd csak ült elkeseredetten az ágyon, hátát a falnak vetve.
Megbénultan figyeltem őt.
- Ezt mind te csináltad magadnak?!
Indulatosan megrázta a fejét, az összes haja az arcába hullott és láttam hogy az ajkába harapott.
- Az apám volt.
- Az apád?- kérdeztem vissza teljesen elhűlve.
- Többek között azért is került börtönbe, mert részegen és kábítószer hatása alatt bántotta anyát és engem...- válaszolta Sonny.
- Istenem.- részvétteljesen megsimogattam Sonny karját és a fejemet a vállára hajtottam.
- Anyával folyton menekültünk apa elől, hotelekben laktunk, hogy ránk ne találjon, sokszor édesanyád segített rajtunk és talált nekünk szállást, hogy ne az utcán kelljen aludni. Egész gyerekkoromban ez volt, elszöktünk, de ő megtalált minket és az egész kezdődött elölről. Sajnos sosem volt elég pénzünk, hogy messzire menjünk. Ezek a sebek soha nem múlnak el teljesen és emlékeztetőt adnak a régmúlt időkről, hogy apa annyi mindent elvett tőlünk...
- Most már többé nem okozhat neked fájdalmat. - vigasztaltam Sonny-t, aki mélabúsan, könnyes szemmel bólintott.
- Igen, tudom, de úgy érzem, egyszer majd találkoznom kell vele. Hogy elmondhassam mindazt amit érzek. Még arról sem tud, hogy anya meghalt. Talán egyszer bemegyek hozzá a börtönbe. Nem lesz könnyű, még mindig tartok apától, nagyon agresszív ember, bár évek óta nem láttam és nem beszéltünk, de nem hiszem, hogy változott volna. Elkísérnél Emily?
- Persze! - vágtam rá egy másodperc hezitálás nélkül.
- Köszönöm neked. - hálálkodott Sonny, mire én csak egy csókot nyomtam a szájára.
- Rám számíthatsz.
- Szeretlek. - mondta erre Sonny.
Egyre többször hallottam ezt az imádni való vallomást tőle és olyan szívdobogtató volt.
- Remélem tudod, hogy én is szeretlek.- mosolyogtam rá.
***
Ez volt az első nyár az életemben, ami szerelemben telt. Jól éreztem magam és csak sodródtam az érzelmekben, próbáltam a kérdésekre választ találni, mind többet megtudni Sonny-ról és kicsit magamról.
Többször voltam a koncertjein és elmentünk Ogdenbe is az édesanyja sírjához. Sokat sétáltunk, vagy csak egymás karjaiban fekve beszélgettünk. Gyakran mesélt a régi dolgokról, amikor még élt az anyukája. Megtisztelő volt hogy nekem adta a bizalmát, legbelsőbb gondolatait, hogy mind jobban megismerhettem a csodálatos lelkét. Nagyon nem akartam, hogy ez véget érjen, de a napok perceknek tűnve szárnyaltak és ismét elkezdődött az iskola. Tisztában voltam azzal, hogy nem jönnek könnyű idők, de szerelemet és a nyár emlékeit magamban hordozva, Sonny-val kéz a kézben léptünk be ősszel a Sky View kapuján.
Már az első napok tartogattak kellemetlenséget, Justin és a baráti köre örökös piszkálódásán kívül, amire igyekeztem nem figyelni.
Anya arca nem sok jót ígért, mikor egyik este a vacsorához ültünk.
- Sonny, Emily, beszélni szeretnék veletek. - kezdett bele szigorú hangon.
- Mi a baj?- állt meg a kezem félúton a villám felé és rossz sejtésem támadt.
- Nincs ötleted?- kérdezte anya.
- Nem igazán. - csóváltam meg a fejemet és Sonny-ra sandítottam, de ő is csak elgondolkodva ült a tányérja felett.
- Találkoztam az irodalomtanár, Will Brown nejével, aki azt állítja, még tavasszal valaki összefirkálta az ajtón a névtáblájukat egy trágár szóval, ami nem vetett valami jó fényt a férjére és pletykák kezdtek el terjedni Mr.Brown-ról.
Majdnem leszédültem a székről és egyből beugrott az ominózus éjszaka. Sonny sápadtan pislogott mellettem szintén lefagyva.
- És mi közünk ehhez?- érdeklődtem higgadtságot tettetve.
- Ők azóta keresték, hogy ki lehetett az elkövető és most egy szomszéd előállt azzal, hogy látott téged meg Sonny-t. Ezt pedig elmondta Mrs. Brown-nak. A szomszéd szerint te írtad azt a szót az ajtóra. Brown-ék pedig gondolkodnak, hogy feljelentést tesznek rágalmazásért és rongálásért.
- Rágalmazás? És ha igaz amit oda írtam?- vágtam anya szavába felháborodva.
- Tehát beismered, hogy te voltál?- kérdezett vissza mérgesen anya.
A heves meggondolatlanságommal csapdába ejtettem magam és akaratlanul is bevallottam, hogy én állok a történtek mögött.
- Igen én, de nem alaptalanul történt, ami történt. Will Brown rossz ember, aki kihasznál másokat.- kezdtem volna magyarázkodni, de anya persze belém fojtotta szót.
- Csalódtam benned Emily...
- Sajnálom, ha ezt érzed...- mondtam erre én, de ekkor Sonny szólalt meg és bár ne tette volna!
- Nem Emily volt, aki azt szót odaírta, hanem én...
Éreztem, hogy kirohan a vér az arcomból.
- Sonny francba is, ne csináld! - suttogtam elkeseredve.
Anyát is váratlanul érte a közlés. Egészen hitetlenkedő arckifejezése lett.
- Te?!
Sonny lehajtotta a fejét.
- Igen.
- És volt rá konkrét okod is, hogy ezzel a vádaskodó szóval illesd Mr.Brown-t? Vagy csak unatkoztál a lányommal együtt és úgy döntöttél ilyesmikkel múlatod az estét? Rajta, Sonny ki vele! Tudnom kell, ha van indokod, de azt is, ha csak szórakozás gyanánt tetted.
Anya előre eldöntötte, hogy nem hisz nekünk és itt csakis mi lehetünk a bűnösök. Nem akartam, hogy Sonny ilyen áldozatot hozzon.
- De nem is ő volt, hanem én! És volt rá okunk, nem csak a levegőből vettük ezt az egészet! - hadartam feldühödve.
- Van bármi bizonyítékod?- érdeklődött anya.
És tudtam, hogy beszélni kellene, de Sonny könyörögve pillantott rám és éreztem, hogy nem akarja anyát beavatni Mr.Brown szörnyű cselekedeteibe, így elhallgattam.
- Fogalmam sincs mi a fene bajotok van nektek és hogy mi az igazság, mert össze-vissza véditek egymást! Ezek szerint mindketten ugyanúgy benne voltatok. És ez nagyon elszomorít. Sonny, tőled nem ezt vártam. Édesanyád bizonyára rettentő bánatos lenne...
Anya ezzel kést forgatott Sonny szívébe, aki még mindig gyászolta az anyukáját és őrizte az emlékét. Most is csak felsóhajtott és a sírás küszöbén, az asztalt bámulva ült ott, bennem viszont forrongott az indulat, hogy nem mondhattam többet és nem önthettem tiszta vizet a pohárba.
- Megpróbálom Mrs.Brown-t rávenni, hogy ne forduljon a rendőrséghez, a keletkezett kárt pedig megtérítjük. Ti meg természetesen büntetésben lesztek. - rendelkezett anya és a vacsora hátralévő idejében meg sem szólalt.
***
- Miért mondtad, hogy te voltál?- fakadtam ki később, mikor leszállt az éjszaka, anya aludni ment, én meg átlopóztam Sonny szobájába és csak ültem mellette az ágyon a kezét szorongatva.
- Nem szerettem volna, ha megbüntetnek miattam...- válaszolta Sonny.
- Nem miattad van az egész, hanem a mocskoslelkű Will Brown miatt! És nem bánom ha anya nem ad zsebpénzt, vagy hétvégente nem enged el sehova, sokkal többet is bevállalnék, ha végre valaki elintézné, hogy Mr.Brown azt kapja, amit megérdemel. - vágtam közbe feldúltan.
- Lehet, hogy el kellett volna mondanom édesanyádnak az igazságot...-tűnődött Sonny és szemei választ várva elkalandoztak az ablak felé, ahonnan a sötétséget kettévágva áramlottak be a lámpák fényei.
- Megértem, hogy ha képtelennek érzed magad rá, mert iszonyatos, hogy egy felnőtt, akiben bíztál, visszaélt a helyzeteddel és a lelki állapotoddal. És úgy tűnik, megússza. - sóhajtottam lehangoltan és ötletem sem volt, mit lehetne kezdeni ezzel az egésszel.
Közben elérkezett az ősz, arany és rozsdaszínű levelekkel, korai esteledésekkel, esővel, hidegebb időjárással. De a szerelmünk legalább tűzforró volt Sonny-val és úgy véltem, ő egy biztos pont az életemben. A létezése olyan erőkkel töltött és vértezett fel, hogy nem fájt Justinék beszólogatása sem, ha ő rám nézett, megcsókolt, ha megfogta a kezemet, minden bántó dolog egy csapásra megszűnt.
Sajnos anya nehezen bocsátott meg és jó ideig otthon kellett tölteni az összes hétvégét, Sonny-t is letiltotta a próbákról, plusz megvonta a zsebpénzemet és abból térítette meg Brown-ék ajtójavítását. Felháborító volt és hányingert éreztem az egésztől. De aztán az élet bebizonyította, hogy a legnagyobb rendező és hogy a mélyre rejtett piszkos titkok is napvilágra bukkannak egyszer.
Egy október végi napon rendőrkocsi állt meg a Sky View sulinál és Mr. Will Brown-t, az eddig tiszteletnek örvendő tanárt, bilincsben vitték el onnan. Minden diák az ablakokhoz tódult, hogy láthassa a valótlannak festő látványt. Sonny és én rögtön sejtettük a történtek okát, valaki beszélt végre és hamarosan el is kezdtek szállingózni az információk a történtekkel kapcsolatosan. Julieth azt mesélte az egyik szünetben, hogy úgy hallotta, egy Ashley nevű lány kereste fel az iskolapszichológust azzal, hogy Brown tanár úr illetlen viselkedést tanúsított irányában. Később egy másik lány is ezzel jött, meg egy fiú is jelentkezett, hogy a barátja elmondta, Mr.Brown miket csinált vele, mikor kettesben voltak. Ennyi elég is volt, hogy őrizetbe vegyék és vizsgálatot kezdjenek vele szemben. Persze akik hittek benne, nem voltak meggyőzhetőek, az ő illúziójuk akkor hullt a porba, mikor egy házkutatás során kiderült Will Brown sok más város iskolájában dolgozott már és mindenhol szedett áldozatokat, ráadásul még csak nem is volt tanár, hamis diplomával ténykedett a Sky View-ben és erről a felesége sem tudott. Istenem, mennyi iszonyú, aljas hazugság!
Mr.Brown családját azért eléggé sajnáltam, a legidősebb lánya ide járt, de az apja letartóztatása után már többet nem jött be suliba és a lakhelyüket is elhagyták. Reméltem, hogy valahol távol Smithfield-től újra tudják kezdeni megtépázott életüket.
Anya is kiakadt mikor tudomást szerzett erről és bocsánatot kért tőlünk.
Az iskolában sokáig beszédtémaként szolgált ez a dolog. Nekem felszabadító volt hogy Mr.Brown rács mögé fog kerülni és már nem jelenthet veszélyt senkire, bár így is tönkretett sok embert, de bíztam benne, hogy minden meggyötört lélek gyógyulást kap végül. Én azon voltam, hogy Sonny lelkét rendbe hozzam. Hittem, hogy csak végtelen szeretet kell hozzá.

folyt.köv...

Ez rövid lesz, mint a hétvégék

A legutóbbi bejegyzésben itt szörnyülködtem, hogy Aputest ősei válnak ezer évesen. Na hát az én szüleimnek sem kell(ene) sok ehhez. A héten megint úgy összebalhéztak, hogy fater közölte fogja magát, elköltözik egy messzi faluba, vesz egy házat és őt senki se keresse a családból többet. Aztán persze lehiggadt, de kiváncsi lettem volna, ha lelép a Tinimammert vitte e volna magával :S a csajból kinézem, hogy lelécel a gyereke mellől, mert tiszta sor hogy az anyaság nem az ő asztala.
Amúgy szép hétvégét mindenkinek! Nekem főznöm kéne húslevest és pörköltet, pasim vidéken dolgozik, a lakás megint a feje tetején, ezer dolgom lenne, de csak bevágtam egy mosást egyelőre és neki állok főzni. K.-t is hívni kellene délelőtt, de itt őskáosz szintjén van minden, szóval szerintem megírom neki, hogy rakjuk át máskorra, remélem nem fog haragudni. Mostanság amúgy is akkor ír, ha én keresem.
De előtte egy 30 kérdés-30 válasz sort ide rittyentek, amit a www.vikiweeks.hu oldalon találtam.

1. Hol van a mobilod? - az asztalon
2. Milyen a férjed? - (csak a pasim) lobbanékony
3. Milyen a hajad? - ronda
4. Anyukád? - segítőkész
5. Apukád? - szigorú
6. Kedvenc tárgyad? - (sok van) mobiltelefonom
7. Mit álmodtál múlt éjjel? - érdekeset
8. Kedvenc italod? - víz
9. Álomkocsid? - limuzin
10. A szoba, ahol épp most ülsz? - lehangoló
11. Szín- bordó
12. A félelmeid? - darázs
13. Mi szeretnél lenni 10 év múlva? - boldog
14. Kivel lógtál ma éjjel? - magammal
15. Mi nem vagy? - okos (meg még lehetne sorolni)
16. Az utolsó dolog, amit csináltál? - fogmosás
17. Mi van rajtad? - ruha
18. Kedvenc könyved? - Napsugaram
19. Mit ettél utoljára? - szendvics (még tegnap)
20. Az életed? - kaotikus
21. Hangulatod? - melankólikus
22. A barátaid? - elfoglaltak
23. Min gondolkozol épp most? - a főzésen
24. A kocsid? - nincs
25. Mit csinálsz éppen? -írok
26. Milyen volt a nyarad? - unalmas
27. Mi megy épp a tévében? - passz
28. Mikor nevettél utoljára? - kedden
29. Mikor sírtál utoljára? - augusztusban
30. Suli? - nincs

Note to self (Sonny Moore/OFC)

2001.09.11. Halványan emlékszem,  hazajöttem a suliból és anyám meg húgom fogadtak döbbenten, hogy tele van a híradás azzal, miszerint felrobbantak az ikertornyok, az biztos, hogy ez kisgyerekként is szürreális volt.
És nem tudom...semmire sincs kedvem, csak úgy vagyok, azt érzem, hogy a lelkem besokallt és elrohan egy szép és nyugis tájra, de a testem a gondolataimmal együtt meg mind itt maradt a mindennapok nyüzsgésében. Nem vettem fel H.-nak a telefont és a szomszéd dörömbölését is figyelmen kívül hagytam. Szar társaság vagyok és nincs is energiám dumálgatni.
A buszon sajna belefutottam R.-be és T.-be, nagyon gáz volt. T. épp mobilozott és mivel R. mellett álltam és mert facebookon mostanság minden bejegyzésemre ölelős emojit rak, megszólítottam és a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

Én:-Szia jól vagy?

R.:- Ja.

Én:- Újra a városban laksz?

R.:- Miért? Baj?

Ehhez most mit lehet szólni? Azt hogy de nagy tuskó vagy (persze ezt csak gondoltam magamban). Közben T. lerakta a mobilját, én meg a busz belsejébe mentem, mert olyan sötét, lenéző hangulat áradt R.-ből, pedig csak kedves akartam lenni. Hallottam hogy valamit rólam mond T.-nek, aztán vihognak, majd arról is magyarázott neki, hogy októberben megint Pesten fog melózni és ha bejön, jövőre a fiúkájával oda is költöznek végleg (na szegény fővárosunk). Mikor hazaértem, kitöröltem R. számát a telefonomról és lehet fb-ről is törlöm. Ha ilyen arrogáns gyökér akkor menjen a búsba és rakosgasson a francnak öleléses emojikat.
Múlt héten voltam a dilidokimnál is, azt mondta, a nyár jót tett nekem és kipihentnek látszom. Szerintem meg csak híztam, csak ezt már nem fejtettem ki neki, pedig idegesít, mert egy bálnának érzem magam (a mérleg nem mutatja, de akkor mi ez a háj rajtam? Eddig nem volt ott.), de nem akartam, hogy még testképzavart is diagnosztizáljon nálam.
Rocker R. írt messengeren, de csak annyit kérdezett hogy mizu, aztán kámforrá vált.
Éjjel meg érdekes, de durva álmaim vannak (pl. hogy a nagyszüleim meglátogatnak karácsonykor-bár még jönnének!-de vihar van és mikor kinézek az ablakon, a viharban még egy medve is kószál a havas tájon, vagy hogy sietnem kell valahova, de a szomszéd folyton csenget és hoz befőttet, sütit meg ilyesmit és nem érti, hogy késésben vagyok és mikor elmondom neki, hogy nem érek rá, átkokat szór rám), de van hogy aludni sem tudok és órákig forgolódok.
A nőgyógy. izém elmúlt, de ettől még szorongok, csak fogalmam sincs mitől. Néha rám tör valami elkeseredés, amit nem tudok mivel magyarázni. Egyszerűen levert vagyok. Hát helló őszi depi!
Ráadásul a héten még agytágítás is lesz. Hurrá :S
És mivel ilyen extra emo vagyok (megint), hát itt a sztori új fejezete, irtó gáz amúgy és nem is én lennék, ha nem dobnék bele egy(szerintem)indokolatlan blowjob-ot :P meg amúgy is béna, de hát tizenévesen ez voltam én.
Jönnek is elő az Aputestes rossz emlékek, ahogy újra olvasom a történetet, a folytonos kamuzások, hogy Aputest minden barátnőmre rá akart mászni, meg egy másik csajnak írt 4 oldalas szerelmes levelet, miközben rólam híresztelte, hogy ő elhagyna, de nem teheti, mert én öngyilkossággal fenyegetőzöm (pffff), szóval nagyon toxikus volt az éra miatta, de máskülönben kicsit az akkori énem hiányzik, vagy passz, akkor még tudtam nevetni igazából, mostanság ez csak ritkán fordul elő.
Ja, anyám egyik ismije aki Aputest családját ismeri, azt mondta, hogy Aputest ősei most válnak, mert apuka becsajozott. De hát már majdnem ilyen 70 évesek cöhhh *-* azt hittem, abban a családban csak Aputest ilyen hűtlen szemét, de tévedtem.
Na mindegy, szal második rész...

Note to self

Ch.02: My heart your hands, can you feel it burn?

Justin csak állt az iskola folyosóján engem vizslatva és lenézően elhúzta a száját.
- Fájt a fejed, ezért korán elaludtál, mi? Aha, ezt én nem veszem be.- közölte sértődötten.
Az arcom pirosan lángolt és képtelen voltam hihetően hazudni, pedig most nagy szükségem lett volna erre a képességre.
Azért megpróbáltam játszani a szerepet, bár a másnaposság miatti tényleges fejfájás, rossz közérzet, nem tette egyszerűbbé a dolgomat. És eszembe juttatta, miért is ne igyak alkoholt.
- Pedig ez az igazság. Mást nem mondhatok. - néztem egyenesen Justin szemébe, hogy azt érezze, nincs rejtegetni valóm, közben meg hazugnak éreztem magam.
- Aaron és Chris szerint, nem volt itt semmi migrén, hanem az emo patkánnyal szórakozgatsz. - osztotta meg velem a meglátásait Justin.
- És te nekik hiszel? - kérdeztem vissza.
- Túl sok érdekes dolog van mostanában veled, mintha nem is ezen a földön járnál, plusz elmulasztott hívások, nulla humorérzék, bitang nagy empátia eziránt a pancser iránt...Nem ilyen voltál régebben. - sorolta Justin tételesen.
- Engem is ért már sérelem az iskola falain belül éppen ezért szerintem sosem mókás az a brutalitás, ahogyan vele, vagy másokkal bántatok. Mint ahogyan, azon sem nevettem, mikor titeket leckéztettek meg a sportolók.
Nem Justin, Aaron és Chris voltak a legmenőbbek, ők egyszerre voltak bántalmazók és valamilyen szinten bántalmazottak. A Sky View ilyen volt, bekebelezett mindenkit.
Justin dühösen legyintett.
- Nem kell terelni! Itt nem rólam van szó, szerintem te kavarsz valamit a kis korcs barátoddal...
- Paranoiás vagy. - csóváltam a fejemet és szerettem volna már túllépni ezen, de Justin nem az a fajta srác volt, akit könnyen le lehetett szerelni.
- Igen? Majd kiderül. Mert ki fog derülni. - mondta kételkedő pillantásokat felém szórva. Igyekeztem érzelemmentes képet vágni, de Justin gyanúját kétség kívül felkeltettem.
***
Egész nap nem láttam Sonny-t, igaz nem is kerestem, megvolt a magam baja a nyakamba lihegő gyanakvó Justinnal, meg az előző napi italozás okozta macskajajjal. Délutánra a kaotikus érzéseim a másnapossággal együtt nagyjából elpárologtak, így viszonylagos lelki nyugalommal nyitottam be a házunk ajtaján. Eléggé meglepett, hogy Sonny-t otthon találtam. Lehet, hogy lógott ma a suliból? Elég vértelen és csapzott volt, szóval talán ő is többet ivott tegnap, mint kellett volna. Bár emlékeztem volna több részletre, de csak homályosan keringő darabkák maradtak meg.
Sonny ült az ágyán és a körülötte heverő papírok tanulsága szerint, valamit írt.
- Szia. - a nyitott szobaajtóból egyenesen megláttam és csak egy idétlen köszönésre telt tőlem. Odaballagtam és megálltam az ajtónál.
- Szia. - köszönt ő is és fél percig kérdőn bámultuk egymást. Szemeim a karjára szegeződtek, oda ahova tegnap olyan szenvtelennek látszóan nyomta az égő cigarettát. Most pulóver fedte el a helyet, de biztosra vettem, hogy csúnya sebet hagyott maga után az érthetetlen cselekedet.
- A kezed fáj még?- érdeklődtem, de megrázta a fejét.
- Nem.
- Durva volt, amit a rock klubban műveltél, még soha nem láttam ilyet. Senkinek sem szabadna ezt csinálnia magával...- jegyeztem meg, mire Sonny zavartan félre nézett.
- Haragszol?- kérdezte szinte suttogva.
- Nem, csak megijedtem. - feleltem, mire némi megkönnyebbülést láttam rajta.
- Nem akartalak megijeszteni. Nem fáj annyira, mint ahogy gondolod és már régóta csinálom, cigarettával, vagy pengével, ha rossz napom volt, bántottak az iskolában, vagy mert egyedül éreztem magam, szomorú voltam. Nem nehéz okot találni. Most pedig minden sokkal gyötrelmesebb körülöttem, amióta anya meghalt.
Úgy szerettem volna mondani valamit, amitől igazán jobban lesz, de semmi sem jutott az eszembe és ettől bénán éreztem magam.
- Gondolom, mennyire hiányzik az édesanyád. - motyogtam együtt érzően.
Sonny bólintott. Láttam, hogy megcsillant a szemében a könny és csak nézte a gyűrött papírokat maga előtt.
- Nagyon rossz a mosolya és a törődése nélkül. Mikor beteg lett azt ígérte, amint jobban lesz, elmegyünk valahova, egy szép helyre, mert sosem volt pénzünk utazni és még sehol sem voltunk, csak Ogdenben és itt, Smithfield-ben. Anyának annyi terve volt. De később, a rosszabb napjain csak azt mondogatta, egyedül kell boldogulnom, mert ő nem lesz már mellettem. Azt hiszem, nem örülne, ha látná, mennyire nem megy ez nekem...
- És a többi rokonod? A nagyszüleid, az apukád? - csúszott ki a számon, de Sonny sápadt arcán átvonuló feldúlt érzelmek láttán, szívem szerint visszavontam volna a meggondolatlan érdeklődésemet.
- A nagyszüleim nem élnek már, apám pedig börtönben van és még hosszú évekig nem szabadul...
Börtönben? Vajon mit követett el? Hideglelést kaptam. Döbbenetes, hogy Sonny valóban teljesen egyedül kell, hogy keményen megvívja a csatáit az élettel szemben. Egy másodpercig eltöprengtem, hogy mi adhat neki erőt ezekhez a háborúkhoz.
- Nem akartam faggatózni! - elefántnak éreztem magam a porcelánboltban, de Sonny elnéző volt, viszont témát váltott és ez nem is volt ekkora gond.
- Volna kedved eljönni a koncertünkre?- kérdezte váratlanul.
Meglepett, hogy elhív, de volt kedvem a dologhoz.
- Mikor?- kérdeztem vissza, legyűrve a csodálkozást.
- Hétvégén itt játszunk, az egyik közeli klubban. Előzenekar leszünk, 4-5 dalt adunk elő. - Sonny reménykedve pillantott rám.
- Oké, köszi a meghívást. Ott leszek. - ígértem.
***
Kíváncsi voltam, hogyan zenélhet az együttes, amiben Sonny az énekes. Nehezen tudtam elképzelni, hogy leveszi magáról a félénkséget, mint valami ruhadarabot, mert én nem ismertem ezt az oldalát, csak a bánatos, gyászoló és hallgatag énjét. De várakozóan tekintettem a szombat este elé. Hogy ne legyek teljesen tudatlan, pár dalszövegüket átolvastam és úgy láttam, Sonny örül az érdeklődésemnek. A szövegek amúgy érdekesek voltak és olyan melankólikusak, szívfacsaróak, mint Sonny maga. Így már nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem lehet éles a kontraszt, a dalokban ugyanaz a Sonny van, aki velünk él már egy ideje.
Sikerült rábeszélnem a testvéremet, hogy jöjjön velem, sőt Julieth elhozta a pasiját Joe-t is, aki ugyan a fő zenekar miatt jött, de örültem, hogy nem egyedül kellett mennem. Justinnak azt mondtam, hogy családi esemény lesz és nem éreztem magam jól, hogy ezt teszem, de ő nem tartott volna velem, sőt egyenesen kiakadt volna, ha megtudja hogy mi a tervem. Nem állt szándékomban Justinnal veszekedni és azt sem akartam, hogy emiatt is piszkálja Sonny-t, így is kb. naponta kiélte rajta az agresszivitását vagy verbális, vagy fizikai formában és hiába kértem, hogy hagyja a abba, Aaronnal és Chrissel együtt a képembe nevetett, meg érzelgős ribancnak hívott.
Mire odaértünk a klubba, félhomály vonta be a helyet, a koncert már elkezdődött, de még találtunk helyet a színpadhoz közel. Nem volt amúgy sem tömeg, a hely mérete nem tette lehetővé, viszont ez a családias hangulat bejött nekem. Vettünk pár italt, aztán belevetettük magunkat a dalokba. Az együttes elég kemény zenét játszott, Julieth pasija azt mondta, ez hardcore, nem értettem hozzá, de nem is foglalkoztatott különösebben a zenei stílus. Csak egyszerűen tetszett nekem és ami még meglepetést okozott, az természetesen Sonny volt. Úgy nézett ki, mint mindig, de mégis...rá sem ismertem.
A színpadon úgy véltem, igazán él. Ráadásul jó hangja is volt. Nem tudtam megfogalmazni, mit éreztem, ahogy láttam, mennyire átadja magát a zenének. Akkor, ott boldognak tűnt. És ez eléggé szokatlan volt.
Átjárt egy sor ismeretlen érzés, zúgott a fejem, a szívem a torkomban lüktetett, elgyengültem és teljesen kikapcsoltam, eltűntem a föld színéről lélekben és csak testem maradt ott. Arra eszméltem, hogy Julieth vihogva bökdösött, és én már kitudja mióta álltam ott kezemben a poharammal, mereven Sonny felé bámulva.
- Ki hitte volna ezt emo srácról, ugye? - kérdezte húgom, mire bamba fejjel helyeseltem és remélem hogy nem voltam nagyon egyértelmű és Julieth nem észlelte, mennyire elmerültem a látványban. A francba is, csak Sonny-t néztem, mint egy idióta!
- Nagyon tehetségesek.- suttogtam magam elé és próbáltam visszaszerezni elkallódott lélekjelenlétemet, a füstös, sötét színekben úszó klubhelyiségében.
A banda még játszott néhány dalt, aztán átadta helyét fő zenekarnak és kezdetét vette a komolyabb tombolás, addigra már jóval többen is lettek, ezért leültünk a hátul lévő asztalokhoz, de aztán Joe közelebb akart menni a színpadhoz és Julieth vele tartott. Egy ideig ültem az asztalnál, szemezve a már kiürült italos poharammal, majd kisétáltam a klub elé, mert kezdett fájni a fejem, a szememet marta a füst, kicsit émelyegtem az italoktól és le akartam csendesíteni a gondolataimat, mert hangosan zúgtak. A környék teljesen kietlen volt, a kinti lámpák alig világítottak. Tompán hallottam a bentről kiszűrődő zenét, de ezt leszámítva semmi nesz nem volt. Valahogy rendet kellett raknom magamban, de a kinti éjszakai magány sem segített. Mi ez a szédülés? Megbolondított néhány pohár alkohol? Vagy azok a dalok hatottak így rám, amik nemrég csendültek fel? Vagy Sonny?
Egész héten a dalszövegeiket bújtam, mint egy kötelező olvasmányt és feszült kíváncsisággal vártam a koncertet. Ami felülmúlt mindent.
Sonny... A hangjában a harag és a fájdalom egyszerre volt jelen, ez pedig összefacsarta a szívemet és még inkább káoszt teremtett belül. Elképesztő volt. Vagy ez sem a megfelelő kifejezés?
Amikor elindultam hogy visszamenjek a klubba, az ajtónál Sonny-ba botlottam. A sors remekül olvasott a gondolataimban és odavezérelte őt. Örömöt éreztem fellobbanni a lelkemben. De hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak néztem rá, mint ha akkor láttam volna először. Szemeim hosszan elidőztek a fekete haján, a ruháin amik szintén feketék voltak, a szemei ragyogó fényén, a szájában lévő ezüstös karikákon. Nem állt szándékomban ennyire nyíltan bámulni, de valami fogva tartotta a tekintetemet. Nem tudom mi volt az, nem akartam, hogy irányítson, mégis ez történt. Sonny is észlelte, hogy mennyire nézem és ő is rám nézett, de jóval félénkebben, mint ahogy én tettem, viszont így is jó volt. Még mindig szédültem, sőt kicsit fokozódott is.
- Wow, nem mondtad soha, hogy ennyire jól megy a zenélés neked. - közöltem végül lelkesen, mire láthatóan zavarba esett.
- Én csak nagyon szeretem csinálni. Ez a menedékem a rossz pillanatok elől.
- És klasszak a többiek is. Azt hittem, néhány iskolatársaddal zenéltek egy bandában...
- Ők nem az iskolába járnak, idősebbek nálam. Nem nagyon találom a hangot a velem egykorúakkal. - vallotta be Sonny.
- Ez nem igaz, itt vagyok én.- szúrtam közbe, mire bocsánatkérően helyeselt..
- Jó, hogy eljöttél...
- Nem tesz semmit, klassz élmény volt. Még a húgom és a barátja is jól szórakozott. - mondtam, aztán csak hallgattam, mert úgy véltem, most nem kellenek a szavak.
Sonny az égre pillantott, és én is. Néhány csillagot kivéve, sötétkék és végtelen volt Békés. Szétáradt bennem valami meleg és megnyugtató, mert Sonny közel állt hozzám. Nem értettem, hogy érezhetek ilyet és ez még jobban felzaklatott.
- Te is szoktad nézni az éjszakai eget? - érdeklődtem kíváncsian.
- Igen. Amikor anya bekerült a kórházba és éjjelenként ott ültem az ágya mellett, az ablakból pont ráláttam az égboltra. Ha a csillagok irányába néztem, erőt éreztem onnan sugározni és gyakran néztem ki az ablakon, hogy anya ne lássa, mikor folynak a könnyeim. Sosem akartam előtte sírni, mert akkor nagyon elszomorodott és azt szerettem volna, hogy semmi miatt ne idegeskedjen. És ez megmaradt továbbra is, ha látom a csillagokat, az erő még mindig ott van. Megfoghatatlanul. Csak anya nincs már velem...
Hirtelen újra csend lett, Sonny már nem az ég irányába figyelt, mintha a szemét törölgette volna, de nem mertem odanézni. Szívszaggató volt hallani a szavait, újra beleképzeltem magam helyzetébe, a nehéz magányba, emésztő gondolatokba, az iskolai durvaságokba, az önbántalmazás útvesztőjébe, a súlyos múltba...
Úgy szerettem volna segíteni neki, de nyilvánvalóan nem tudtam, csak a jelenlétemet adhattam, ha szüksége volt rá.

Éreztem az ujjait finoman az enyémhez simulni, mintha áramütés ért volna. Összeszorult a torkom, gyors lett a szívverésem és döbbenten sóhajtottam fel, de nem húztam arrébb a kezemet.
- Köszönöm, hogy itt vagy, Emily.
És összefonódott a tekintetünk is az éjjeli égbolt alatt. Én pedig magamnak is meglepetést okozva egy kis csókot nyomtam Sonny arcára, veszélyesen közel a szájához. Sonny meghökkenve sóhajtott, a szemei még könnyesek voltak, és én is úgy éreztem sírni fogok. Olyan nagyon zavarossá vált minden! Ezer fajta érzelem kelt életre bennem és nem tudtam, mit tegyek.
***
Nagyjából sejtettem, hol rontottam el és mennyire. A helyzetem nem volt rózsás ez tény, . de mégis szürreálisan hatott rám, ahogy elém tárult a látvány a nyári napsütés fényeiben úszó iskolai folyosón. Justin a szekrényéhez dőlve gondtalanul vihogott azzal az extra rövid szoknyás szurkolólánnyal, aki azt mondta, Justin sokkal jobbat is megkaphatna nálam.
- Adrienne...- szólt a hátam mögül Chris.
Akkor vettem észre, hogy ő, Aaron, valamint elmaradhatatlan sleppjük Laura és Aimee is ott vannak.
- Tessék? - kérdeztem vissza elcsukló hangon.
- Akit annyira fixírozol, őt úgy hívják, hogy Adrienne. - ismételte meg Chris bölcs képpel.
- Nem érdekel a neve. - vontam vállat, színlelve az érdektelenséget.
- De sokkal jobb nálad. - vágott még közbe Aaron.
Justin barátai sosem szerettek engem és igazából én sem rajongtam értük. Világos volt, hogy ez az Adrienne nevű lány ezerszer jobban illett bele az általuk Justin számára elképzelt barátnő képébe.
- Az meglehet, nem nehéz nálam jobbnak lenni.- ismertem el, mert képben voltam a saját külső és belső tulajdonságaimat illetően.
- Ráadásul ő ott van Justinnak. - értett egyet Aimee.
Meglepve húztam fel a szemöldököm, miközben fura kis szilánkok fúródtak a szívembe fájóan.
- Ott van? Ezek szerint ez már publikus?
- Még nem, de nyugi, Justin le fog cserélni téged rá.- jósolta Aaron.
- És jól is teszi, Justin olyan barátnőt érdemel, aki nem született vesztesekkel múlatja az időt.- toldotta meg Laura.
Figyeltem, ahogy nem messze tőlem Adrienne kislányosan felkacag és hátradobja szőkés hajkoronáját, Justin meg elsimítja az arcába tapadt tincseket. És tündököltek a tökéletes pillanatban.
- Nincs rád szüksége Emily, nyugodtan felszívódhatsz. - tanácsolta Chris, aztán megvetően nevettek rajtam, ahogy megfordultam és elsiettem onnan.
Tény, hogy mostanság amolyan szellembarátnő voltam, és nem mindig értem rá, ha Justinnal kellett találkozni, az is igaz, hogy titokban voltam még párszor Sonny együttesének koncertjén. De volt olyan is, hogy tényleg a suli miatt éreztem magam fáradtnak és inkább otthon töltöttem a hétvégét, ahelyett hogy erőt vettem volna magamon és javítottam volna a kapcsolatomon Justinnal.
Üresen állt a ház, ahogy hazaérkeztem, pedig most kellemetlen volt az egyedüllét. Egy darabig a szobámban hevertem az ágyon, a fejemben kergették egymást a gondolatok. Hanyagoltam Justint, ezáltal hibáztam, ezt nem is tagadtam, de így is kicsit szíven ütött, amit láttam hogy Justin talán már talán a szakításra készül.
Kimentem a nappaliba és feltárcsáztam apa számát, de senki sem vette fel. Talán az új barátnőjével tölti az idejét. Jó lett volna vele beszélgetni, tőle tanácsot várni, mert amióta szétmentek anyával, alig akadtak hosszabb párbeszédeink.
A mobiltelefonomon felhívtam Justint is. Sokára vette fel és is nem volt túl kedves.
- Na mi az Emily, mit akarsz?- szólt a készülékbe köszönés helyett.
- Csak felhívtalak...- kezdtem volna bele megilletődve, de Justin belém fojtotta a szót.
- Hirtelen érdekel, mi van velem?
- Eddig is érdekelt...
- Hát ennek nem sok jelét adtad. - dühöngött Justin.
- Majd jobban próbálkozom. - tettem egy ígéretet, de Justint nem nagyon hatottam meg.
- Persze, tudod, ki hiszi el! Szinte sosem érsz rá, mert elfoglalt vagy, rengeteg a lecke, nagy a fáradtság, megy a sok rohadt kifogás, a szexről ne is beszéljünk. Már unom az egész helyzetet..És tudod, mit unok még? Azt, hogy kedves vagy a kibaszott emo köcsöghöz! Láttam, hogy beszélgettek és azt is, ahogy egyik ebédszünetben leül melléd az ebédlőben és te simán hagyod...
Justin szavai csöpögtek a gyűlölettől, amit még most is nehéz volt megtapasztalni és nem is értettem. Sonny sosem ártott neki, ő mégis folyton bántotta. Igen, váltottunk pár szót az iskolában a kémia leckéről és mellém ült egyszer ebédnél, de akkor egyáltalán nem beszéltünk, csak csendben megettük az ebédünket. Miért olyan nagy gond ez?!
- El kellett volna zavarnom?- kérdeztem vissza megütközve.
- Még jó! Gondolj bele, a haverjaim mit hisznek ezek után. Az én csajom ne lógjon egy ilyennel! Szégyen vagy! Lefogadom, hogy Adrienne nem csinálná ezt, neki helyén van az esze...- válaszolta fölényesen Justin.
- Akkor talán vele kellene járnod. - bukott ki belőlem, mire egy helyeslő sóhajt hallottam a vonal másik felén.
- Kezdem ezt hinni én is.
A szívem nagyot dobbant.
- Ez most szakítás?
- Gőzöm sincs. Lehet, hogy nincs ennek már értelme. Szüneteltetnünk kellene a dolgokat...
- Szünet? - kérdeztem vissza, mint aki nem jól hallotta az iméntieket.
A szünet csak időhúzás és legtöbbször nincs jó vége. Miért nem közli, hogy ennyi volt?
- Át kell gondolnom. Most megyek, Chris és Aaron vár a kosár pályán, majd beszélünk...- és Justin lerakta a telefont.
***
Miután a vonal megszakadt és csak álltam ott kezemben a telefonnal. Szomorú veszteséget éreztem, de nem tört össze a bejelentés, nem volt bennem féltékenység, a másik ezerszer szebb lány miatt, igazság szerint azt sem tudtam megítélni, szeretem e még Justint.
A bárszekrényből elővettem egy üveg italt, majd kimentem a hátsó teraszra és leültem a betonra. Az alkohol marta a torkomat, égette a gyomromat, de nem tudtam sírni, pedig alaposan végig vettem a Justinnal töltött időt. Régen jó volt vele, a kapcsolatunk elején kedves volt, de akkor is létezett az az oldala, amit nem tudtam értelmezni és nem akartam elfogadni. Hogy bántott embereket maga körül és élvezte is.
A percek órákká válva komótosan vonultak, egyedül voltam, ami különösen nyomasztott. Mit nem adtam volna, ha anya, vagy Julieth beállít, vagy apa visszahív, de semmi
nem történt.
Egyszer csak a bejárati ajtó nyikorgó hangja ütötte meg a fülem, aztán megpillantottam Sonny alakját kirajzolódni az ablaknál, ő is meglátott, de mintha hezitált volna, hogy odajöjjön hozzám. Intettem neki, mire kilépett, mellém sétált és leült. Piros lett az arcom, de ezt a sötétben nem láthatta szerencsére. Elmosolyodtam, mert örültem, hogy végre nem vagyok egymagam. Megnyugodtam, hogy ő ott van velem.
- Szia, nem zavarok?- érdeklődött.
- Szia, persze, hogy nem. Egész délután és este egyedül voltam itthon, jó már a társaság.
- Az enyém?- Sonny fekete hajába rejtett arcán őszinte meglepettség tükröződött.
- Igen. Esetleg kérsz inni? - nyújtottam felé az italos üveget, amit bátortalanul elvett, ivott egy kortyot, aztán visszaadta nekem.
Békés, meleg nyár elejei este volt és csak hallgattunk, iszogattunk a mélabúsan keringő csendben. Sonny-tól ezt megszoktam, de most nekem sem voltak szavaim, kicsit kóválygott a fejem az italtól, meg a bennem lévő lehangoltságtól.
A szemeimmel az eget tanulmányoztam. A csillagok mint minden este, most is ugyanúgy befedték az eget, sárga lámpásokként szétszóródva a végtelenségben. Most is szépek voltak. Eszembe jutott, amikor a koncert után a csillagokról beszélgettünk.
- Csak szólok, hogy a csillagok hazugok. Átvernek engem is és téged is. Nem kellene elhinnünk a csillogásuk erejét. - jelentettem ki.
Sonny kérdőn nézett rám. Én meg még jobban elpirultam szemeinek fényétől.
- Miért gondolod ezt?- kérdezte.
- Mert nem érzek irányukból semmi erőt, pedig jó lenne a megerősítés, de a csillagok csak ragyognak sápadtan innen rohadt messziről és kész. Ostoba fénypontok. - dühöngtem.
Természetesen nem a csillagokat vádoltam, csak egyedül éreztem magam, kiábrándult voltam, úgy gondoltam, a magánéletem kihullott a kezeim közül, részben az én hibámból, részben, mert nem feleltem meg Justin elvárásainak.
- Te erős vagy enélkül is...- mondta ekkor Sonny.
- Istenem, dehogy vagyok erős! Az éppen te vagy. Annyi mindennel megküzdöttél és küzdesz most is. Édesanyád elvesztése, a nehéz múlt, Mr. Brown tettei, egy új környezet, amiben élned kell, mellé még itt van a volt barátom és bandájának szemétkedése...- soroltam.
- Volt barátod?- kérdezett vissza Sonny.
Vállat vontam.
- Igen, azt hiszem Justin becserélt egy Adrienne nevű szurkolólányra, vakító szőke hajjal és jó rövid szoknyával. Benne nyilván meglesz mindaz, amit bennem hiába keresett.
- Mert rosszul kereste, vagy olyat talált benned, amivel nem tudott mit kezdeni. - jegyezte meg Sonny.
- Mégpedig?- kíváncsivá tett, Sonny szerint mi lehet az, ami meghaladta Justin képességeit.
- A jóságot.- válaszolta Sonny magabiztosan.
Sok mindennek éreztem magam, de jónak sosem.
- Ez azért túlzás.- tiltakoztam.
- Pedig így van.
- Jó vagyok azért, mert felháborít, hogy Justinék zaklatnak téged, vagy más tanulókat? Nem hiszem, hogy ez jóság, inkább fáj látni és dühössé tesz. Én is voltam ilyen helyzetben és tudom, milyen...
- Mintha nem kapnál levegőt?- érdeklődött Sonny.
- Pontosan. Pocsék egy érzés. De ha jó lennék, tennék az ilyen incidensek ellen. - vélekedtem.
- Te próbáltál, de ez ellen nem lehet tenni. Ezen csak át kell menni és majd egyszer a múlt része lesz. Kérlek, ne kételkedj abban, hogy jó vagy. Mert az vagy. Sokszor láttam.
Érdekelt volna, még mit feltételez rólam Sonny, de itt elhallgatott, mint aki túl sokat mondott, csak sóhajtott egyet és ült mellettem a távolba kémlelve.
- Vissza kellene mennem a szobámba.- álltam fel a betonról, mire ő is felpattant és alig észrevehetően a kezem után nyúlt.
- Maradj még Emily...
Pont oda néztem. Döbbenten mosolyogva, felhevült szívvel, hagytam, hogy az ujjaink végül találkozzanak. És mikor igazán nyíltan egymásra tekintettünk az meglehetősen furcsa volt és idegen, de szokatlanul jó is egyszerre. Meleg érzések áramlottak végig rajtam és egyre jobban vert a szívem. Teljesen elmerültem Sonny arcában, a barna szemeiben, miközben tompa gondolatok morajlottak a fejemben. Értetlenség és kérdések, hogy mi lenne a helyes.
Aztán nem tudom hogy történt, Sonny sötétbe vont szobájában találtam magam és a falnál állva megcsókoltam őt. Vagy ő engem, nem volt éles a kép, lehet hogy mindketten egyszerre mozdultunk a másik ajka felé. Forgott velem a szoba összes sarka, a lekapcsolt lámpa a plafonon, hiszen jóval többet ittam, mint kellett volna. És ott volt a tetteimben a lelkiismeret-furdalás, hogy ezt teszem Sonny-val, hogy nem szabadna, mert Justin csak szünetet kért, nem mondta ki egyértelműen, hogy vége, és így őt is becsapom. És magamat is, mert el kellett volna Justinnak mondanom, hogy a szerelem dolog igazából részemről felé nem működött. Nem volt olyan, mint a filmekben. Vagy ilyen nem is létezik?
Sonny nem csókolt túl jól és valószínűleg én sem, félszegek, izzadtak és émelyítően alkoholillatúak voltunk mindketten, de így is, mintha elektromos szikrák keltek volna életre köztünk. A piercingje a számba vésődött. A nyelve, az ajka az enyémen, mintha pont oda illett volna. Átöleltem a testét, ő is megölelt, simogattuk a másikat, ő óvatosan, én egy kicsivel magabiztosabban és elsüllyedtünk egymás közelségének lángolásában, egyértelműségében és tisztaságában. A bőre szokatlanul fehér, lágy és nagyon nyirkos volt. Aztán váratlanul elszakadtam a csóktól és letérdeltem elé. Fogalmam sincs, mi ütött belém, részeg voltam, ezáltal könnyed és határozott. Meg persze érdekelt is a dolog, milyen lehet ezt megtenni vele, néha már amúgy is elmerengtem azon, hogy megnézném Sonny-t ruha nélkül. Te jó ég, annyira szégyentelenné váltam, de nem álltam le, az alkohol remek munkát végzett velem.
Sonny feszülten, hitetlenkedve és egyszerre izgatottan bámult rám és ahogy kibontottam a nadrágját, idegesen összerándult. Tudtam, hogy nem várja el, de egyszerűen akartam. Azt, hogy jó legyen neki. Most csak ez lebegett a szemem előtt. Egyértelmű keménységet éreztem és reszketett, mikor hozzáértem, sóhajtásai egyre hangosabbak lettek. Ujjai gyengéden hajamba simítottak, a csípője az arcomnak nyomódott mind gyorsabban és ütemesebben. A sóhajok nyögésekké változtak, a mozdulatok hektikussá, majd megdermedt minden és sós folyadék csorgott végig a torkomon. Ösztönből jó erősen becsuktam a szemem. Csak néhány rövid perc volt az egész. Mikor újra kinyitottam a szemem és elhajoltam tőle, Sonny még mindig zihált és olyan elképedve nézett rám, hogy ettől vérvörössé változott az arcom. Az övé is efféle zavart tűzben égett és izzadtságcseppek gördültek le a halántékánál. Még akkor is remegett, mikor visszahúzta magára az alsóneműjét és a nadrágját. A szívem mintha nehéz sziklává vált volna, ahogy realizáltam a tettemet és hatalmába kerített a bizonytalanság árnyéka. Ám nem volt idő reagálni, mert csapódott az ajtó és meghallottam anya hangját. Ezzel együtt beköszönt a realitás és belém mélyedt az önvádlás gonosz, szúró tüskéje.
- Hello, van itthon valaki?!
Elfordítottam a tekintetemet Sonny arcáról, nem vártam rá, hogy mondjon, vagy tegyen valamit, csak felálltam a padlóról és szavak nélkül gyorsan kisiettem a szobából, éppen akkor, mikor anya a konyhába lépett, hogy kipakolja amit a boltban vásárolt.
Elég ócskának éreztem akkor magam és ahogy lesütött szemmel kislisszoltam Sonny szobájából, pont olyan voltam, mint egy bűnös.

folyt. köv...

Hehe a felén már túl is vagyunk...

Csupanyűg

Jaj, de tetű lassú a netem a laptopom, pedig napok óta be se kapcsoltam a gépet :S és a fülem is be van gyulladva az egyik fülbevalómtól :(
Amúgy sem vagyok jól, megint hülye nőgyógy. cseszekedéseim vannak (hasfájás, derékfájás, össze-vissza ciklusok, részletekbe nem mennék bele), amitől idegbajt és ptsd-t kapok egyszerre, meg random sírásokat. Nem akarok dokihoz menni, műtétet sem akarok és félni sem akarok. Csak ugye ez nem kívánságműsor. Anyám szerint felfáztam. Hát remélem.
Ha már anyám, ő szombaton sikeresen belelépett egy rozsdás szögbe, így mennie kellett tetanuszra a sürgősségire és mivel anyám nem igazán szeret dokihoz járni, nem akartuk hogy elbliccelje, így hát elkísértem, jobb dolgom úgy sem volt, csak a kotorék unalma, meg a főzés, pasim dolgozott, szóval elmentem anyámmal a kórházba és felkészültem a maratoni várakozásra, de meglepően kevesen voltak és hamar is behívták anyámat.
Míg várakoztam rá, mellém települt eü-s P., aki ott dolgozik és akit ezer éve ismerek, mert anyámék utcájában lakik, tőlem úgy 10 évvel idősebb és anno a húgom tetszett neki. Dumáltunk kicsit, elregéltem, hogy mi történt anyámmal, aztán ő mesélt a macskájáról. Aztán mondta, hogy szép a hajam, ami nem igaz, de ráhagytam és persze a munkatársai jelentőségteljesen köhécseltek a háttérben (tisztára mint a középsuliban ajh). 
Nem az esetem, de amúgyilag eü-s P. egy főnyeremény vagy mi, nem iszik, nem cigizik, nem kávézik, van stabil állása, egy háromszobás kertes háza amiben egyedül-illetve a macskájával-él, hobbija a kirándulás és a strandolás (jó barna is volt, elmondása szerint egy hetet valami vízparton töltött), lehet vele dumálni, szóval nem vágom, miért nincs kapcsolata.
A hétvége ettől eltekintve átlagos volt. Főztem, filmeztem, zenét hallgattam, szorongtam, pasim gyík volt.
Ja, N. kiírta fékbukkra, hogy végre elcuccolt vidékre a családjához. Régen láttam már mondjuk, hiányozni fog, egész jó fej csaj volt.
H. meg hívott és tök fura volt, mint aki be van rúgva, vagy gyógyszer hatása alatt áll :S
Mesélte, hogy Lara kezdi az elsőt és izgul és most napok óta buliznak, mert a pasija legjobb barátja és annak a családja van náluk. Be akarnak költözni H. üresen álló kecójába, mert kirúgták őket az albiból, ahol eddig éltek. Apu, anyu nem dolgozik, viszont imádnak inni, a két lányukból meg a kisebbik jelenleg javítóban van, a nagyobbik csaj (akinek ugyanaz a keresztneve mint nekem chhh), meg 19 éves létére már két elvonót megjárt, mivel ráfüggött a kristályra. Nem valami megbízható albérlő típusok tehát.
És érdekes, hogy nekik kiadják ingyen a lakást, míg nekünk pénzért sem adta ki H. annak idején :S

Féltem H.-t, mostanában nagyon letért a normális útról, aggódom miatta, mert labilis, van a pánikbetegsége, meg hadilábon áll a gyógyszerekkel, meg iszogatnak is, rohadt nagy baj lenne, ha most a kábszer szippantaná be és a kislánynak sem jó, ha ilyen emberekkel veszik körbe magukat. Az sem lenne jó, ha ezek a zűrös alakok kihasználnák H. jóhiszeműségét, lelaknák  házat, adósságot csinálnának és lelécelnének. Mondtam is ezt neki, de H. kijelentette, hogy tudja kezelni a helyzetet. Hát jó, legyen igaza...

Note to self (Sonny Moore/OFC)

Nem mondom-írom-hogy büszke vagyok erre a sztorira, mert nem vagyok, sőt rossz érzéseket keltett leírni, mert tizenévesen, 2006-2007 környékén, az Aputest érában jött létre egy kék füzetkébe. És az Aputest korszak szomorú, fájdalmas, hazugságokkal, önáltatásokkal teli hónapok kaotikus sorozata volt, aminek végén megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom, hogy valaki ilyen sok rosszat mondjon rám, kinyírja a kevéske önbizalmamat és folyton becsmérelje a külsőmet egy utolsó,undorító bányarémnek beállítva engem, akit képtelenség szeretni. (Megfogadtam ugyan, de az ember tervez khm...)
És hát akkor is az írásba menekültem, mert az írás sosem bántott engem és csak örömöt adott. És mert rohadt sok időm volt hétvégente, mivel Aputest minden szombat-vasárnap a gazdag rokonok valagát nyaldosta (ami kifizetődő foglalatoskodás volt, mert abból lett a legelső lakása, amit azóta egy jóval nagyobbra cserélt és 4 gyerekkel népesített be).
Akkoriban tehát emoid voltam nem tagadom (és mellé még hallgattam azért rockot, grungot és punkot bőven) és szerettem egy rakás bandát, köztük a From first to last-ot és Sonny-t (ma már Skrillex mint tudjuk). Így született ez a történet.

- Hetero, de béna ez evidens-viszont minden változtatás nélkül az akkor megírtak szerint közlöm.

- Sikítós lábrázást kapok az Emily névtől, de hát az FFTL-nak van egy ilyen című dala és hát nahh...

- Angst, romance, bullying, past child abuse, past sexual abuse, violence, self-harm, self-hatred, loneliness, secret relationship, blow job, dark past, past underage sex stb.

Note to self

Ch.01: Your words are deadly weapons, killing me, destroying me

Ha felütöm a képzeletbeli emlékkönyvemet ennél az évnél, emlékszem, mennyire káoszos és megrázó időket éltünk akkoriban a családunkkal. Apa és anya abban az évben váltak el, apa Logan-ba költözött, anyára meg rászakadt az egyedüllét és a pénzügyi zűrök. És én, meg a húgom, Julieth sem könnyítettük meg a dolgát az ostoba lázadozásainkkal. Persze nekünk sem volt egyszerű, szétszakadt a család és hármasban kellett tovább folytatni eddigi életünket.
Vagyis négyesben, mert ha a válás nem lett volna elég dráma, berobbant közénk az a fiú is, Sonny, aki anya legjobb barátnőjének a gyereke volt.
Látásból ismertem, oda járt ő is a Sky View középiskolába, sőt irodalom órán egy teremben voltunk, de valójában sosem beszélgettünk. Őt mindig szekálták, amolyan számkivetett volt, egy céltábla. Az emo gyerek, aki folyton feketét hordott és nem igazán szólalt meg az órákon, ezzel meg még inkább teret adott a sulis zaklatásoknak. Sajnáltam őt, csakúgy mint mindenkit, akinek ebben volt része, átéreztem, milyen borzasztó ez, mert régebben engem is bántottak. És azt kívántam,bárcsak békén hagynák, mert sokszor láttam a fájdalmat rajta. Anya mesélte, hogy elég rossz körülmények között élnek, így segített nekik anyagilag, mikor pedig Sonny anyukája megbetegedett, sokszor elfuvarozta orvosi vizsgálatokra. Sajnos az orvosi ellátás ellenére is rosszabbodott az állapota és kórházba került, egy decemberi nap pedig meghalt. Anya összetört és zokogva mondta ezt nekünk, míg én a húgommal csak csendben szörnyülködtünk.
Aztán történt ennél döbbenetesebb is, mikor beköszöntött a téli szünet és anya elárulta, hogy a barátnője végakarata az volt, vigyázzon a fiára, így Sonny hozzánk fog költözni. A bejelentés sokkolóan hatott ránk.
- Ezt nem hiszem el, anya képes ide hozni azt a srácot? Nem túl kaotikus így is az életünk?!- dühöngött csendben Julieth.
- Anya ígéretet tett, tudod hogy mindig is komolyan vette ezt a barátságot. - mondtam erre én, miközben azon töprengtem, annak a fiúnak milyen rossz lehet most. Az anyja meghalt, egy nevelőotthonban lesz a karácsonyi ünnepek alatt, aztán belecsöppen egy idegen családba...
- Persze téged ez nem izgat, neked ott van az a drága Justin-od, miért is érdekelne bármi más rajta kívül?!- morgott Julieth, én meg szívesen fejbe csaptam volna valamivel. Igen, volt egy barátom pár hónapja, Justin, akivel úgy-ahogy megvoltunk, de sok mindenben különböztünk, ráadásul Justin a haverjaival közösen előszeretettel gonoszkodott és piszkálta a nála gyengébbeket az iskolában. Például leendő új „lakótársunkat” Sonny-t is. És ez a viselkedése mindig tehetetlen haraggal töltött el.
- Fogd be! Igenis érdekel hogy mi lesz most, de megértem anya döntését és biztos nem lesz olyan iszonyú, én mindenesetre büszke vagyok anyára ezért és próbálom kihozni a dologból a legjobbat. - jelentettem ki eltökélten.
Julieth felháborodva grimaszolt.
- Én mondom neked Emily, ebből semmi jót nem lehet kihozni.
***
Sonny január közepén, az anyja temetése után érkezett meg hozzánk. Anya Ogdenből hozta el, mert ott volt a szertartás és kedvesen vezette a nappali irányába, ahol én és a testvérem álltunk. Megilletődve köszöntünk, részvétet nyilvánítottunk és ő is köszönt, de senki sem akart, vagy tudott megszólalni.
Szürreális volt, hogy a fekete hajú, mindig sötét ruhákat viselő, mások által sokat bántalmazott, emo srác mostantól a családom tagja lesz. Valójában most néztem csak meg közelebbről, hiszen eddig semmi kapcsolat nem volt közöttünk.
Sonny szerintem idősebbnek tűnt, mint amennyi volt, és most is úgy festett, mint bármelyik nap a suliban. Alacsony volt, koromfekete, hosszabb hajjal, ami az arcába hullott és ami kicsit vizes volt a kinti, szakadó hóeséstől. Volt két karika az ajkában, ami rögtön megragadta a figyelmemet, de próbáltam nem feltűnően bámulni. Az arca sápadtságát a hideg változtatta pirossá, a szeme láthatóan ki volt sírva, de így élénk szikrák izzottak benne.
- Ha gondolod, megmutatom a szobádat. - ajánlotta anya előzékenyen, ezzel megtörve a kínos csendet.
Már egy hete átrendeztük apa egykori dolgozó szobáját. A kis fél szoba közvetlenül a bejárati ajtó mellett volt, egyfajta különálló kis szigetként, ahová apa szeretett elvonulni. Furcsa volt, hogy mostantól majd más fogja lakni.
Sonny némán bólogatott és anya előrement, miközben gondoskodóan beszélt hozzá.
- Ugye jól tudom, hogy nemrég volt a születésnapod? Ha elárulod, mi a kedvenc sütid, szívesen elkészítem neked, akár még ma...
De Sonny nem akarta, mert megrázta a fejét.
- Köszönöm, nem...
Akkor hallottam először beszélni, mert az iskolában egy szót sem szólt sosem.
Julieth a szemét forgatta, amikor már nem voltak ott.
- Anya kicsit túllihegi ezt az egészet. Persze süti az emo gyereknek! Kell is neki süti, most vesztette el az anyját!
Egyet kellett értenem a húgommal, anya kedveskedni akart csak, de Sonnynak valószínűleg nem volt szüksége szülinapi tortára, meg ünneplésre sem. Szerencsétlen, mit ünnepeljen azon, hogy nagyjából teljesen árva lett?! Mert az apjáról anya sem tudott semmit, legalábbis ezt állította. Fél szemmel néztem, ahogy a fiú tétován belépett a szobába, majd tekintete végigszaladt az ágyon és a polcon. Tanácstalannak, elhagyatottnak tűnt és láttam ahogy fájdalmasan felsóhajtott, mint akinek fogalma sincs arról, most hogyan tovább. És akkor eléggé megsajnáltam.
***
A február jeges és havas volt, végig beterítette a mély gyász. Sonny-val nem volt különösebb probléma, igaz, alig evett, nagyon szomorú volt és csendes, de úgy tűnt, felfogta hogy már soha semmi sem lesz a régi az életében. Megfigyelte és megjegyezte, hogy mikor kell elmosogatnia, elpakolt maga után és a mosásra váró ruháit is rendre a szennyes kosárba tette, viszont alig-alig láttuk, olyan volt, mint egy kísértet, aki csak ritkán mutatkozik. De a szabályokat igyekezett betartani. Viszont hetente kétszer estefele jött csak, anya megkérdezte miért és kiderült, hogy Sonny egy együttesben zenél, ő az énekes és a próbák miatt érkezik meg később. Ez meglepett mindenkit, hiszen itthon alig szólalt meg, nehezen tudtam elképzelni, hogy egy bandában énekel. Egyszer jóval éjfél után ért haza és anya aggódva dorgálta meg, hogy ez nálunk nem nagyon szokás, Sonny ezt tudomásul vette és ezek után időben jött.
Julieth szerint Sonny menekült előlünk, vagy olyan volt, mint valami albérlő és kicsit egyet értettem ebben. A húgom azt is hozzátette, hogy biztosra veszi, Sonny lelép innen, amint betölti a tizennyolcat. Nem tudtam megjósolni, igaza lehet e, Julieth személyisége túl rózsaszín volt, túl csajos, de néha túl reális is.
Február végén megbetegedtem, elkapott a torokfájás, láz, így jó másfél hetet otthon töltöttem. Néha Justin is felugrott, de amúgy leginkább egymagam voltam, amit egyáltalán nem bántam. Szerettem egyedül otthon lenni, belemerülni a kedvenc zenéimbe hangosan, vagy nézni álló nap a legkedvesebb tv műsoraimat, úgy hogy sem a testvérem, sem anya nem reklamált ezért.
Gondtalanságomba azonban fájó gondolatok is úsztak, ki tudja mi okból, sokszor csak úgy előjöttek. Mikor elhaladtam a tükör előtt és láttam a kócos hajamat, a karikákat a szemem alatt, a gyerekes pizsamámat, olyan butának, rondának és kövérnek éreztem magam és eszembe jutott mikor az egyik szurkolólány ajánlatot tett Justinnak és azt mondta, nem érti, miért van velem, mikor nálam sokkal jobbat is megkaphat, itt nyilván magára gondolt. Hát igen, mindig bennem voltak a kétségek, hogy elég jó vagyok e Justinnak, és legtöbbször arra jutottam, hogy nem, mert régebben az iskolatársaimtól rengeteg sértést kaptam a külsőmre vonatkozóan. Sokat sírtam itthon elbújva, vagy az iskolai mosdóba bezárkózva. Az egész akkor lett elviselhetőbb, mikor összejöttem Justinnal, de még így is szembesültem durva megjegyzésekkel. Abszolút nem volt önbizalmam és sokszor egy jelentéktelen senkinek hittem magamat.
Ajtócsukódásra eszméltem fel és riadtan ugrottam el a tükörtől. Meglepetésemre Sonny nyitott be és ugyanolyan csodálkozva nézett rám, mint én rá.
- Szia. - köszönt végül.
- Szia. Miért nem vagy iskolában?- kérdeztem és végigpillantottam rajta. Sápadt volt, és zaklatottnak tűnt, kerülte a tekintetemet és mintha véres lett volna a kabátja és a keze is, de nem tudtam kellően megnézni, mert amint látta, hogy rásandítok, gyorsan zsebre dugta. És hallgatott, ahogy kb. folyton, így én sem akartam faggatni.
- Gondoltam, hogy nem válaszolsz, na mindegy. - legyintettem és a nappali felé indultam, de aztán váratlanul megfordultam.
- Sajnálom az anyukádat...
Sonny ajka megrándult, mintha mindjárt elsírná magát, de végül nem tette.
- Tudom...- csak ennyit mondott.
- Tisztában vagyok, hogy nagyon nagy veszteség ért téged, amit senki sem tud enyhíteni. De figyelj, ez már a te otthonod is! Anya mindent megtesz, hogy szóra bírjon, hogy kicsit felengedj! Mintha a fia lennél! Ami nem lehet könnyű, mert csak két lánya van, de igyekszik. A pultra kitett jó reggelt cetlijén is mindig kiírja a te nevedet is és ha hazatelefonál, rólad is érdeklődik. De nincs egyszerű helyzete és nekünk sem a húgommal, mert nem tudjuk, mit gondolsz, mit érzel...
- Hálás vagyok...- vágott a szavamba ekkor Sonny és meglepő volt hogy megszólalt, ráadásul elég határozottan.
- Nem azért mondtam...- mentegetőztem, de ő bólintott.
- Hálás vagyok. - ismételte meg még egyszer és lebámult a padlóra. Még mindig annyira látszott rajta a végtelen, sötét szomorúság. Vajon hányszor jutott eszébe az anyukája egy nap?
- Van kedved tv-t nézni? - mutattam a kanapé irányába, mire félszegen helyeselt.
- Igen.
- Rendben, akkor keressünk valami nézhető műsort. - ajánlottam, ahogy helyet foglaltam a kanapén, ő pedig szemérmesen olyan távol ült tőlem, amennyire tudott.
***
A március elhozta a várva várt tavaszt. Eltűnt a hó, nyíltak a virágok. Apám összejött valami nővel és azt ígérte, hamarosan bemutatja nekünk, ha Logan-be látogatunk. Sem a testvérem, sem én nem voltunk elragadtatva, anyáról nem is beszélve, de hát elváltak, és a saját útjukat járták már.
De ezenkívül is történtek változások. Bennem. Valami nem volt rendben velem, de nem tudtam az érzésre címkét ragasztani, mert magam sem voltam azzal tisztában, hogy mi ez. Túl sokat agyaltam Sonny-n. Sokszor csak úgy a szobámban ülve, elgondolkodtam rajta és úgy véltem, bár zárkózott, de egész közel áll hozzám, és fogalmam sem volt, miért érzek így. Olykor azon kaptam magam, hogy a szemem sarkából kitartóan figyelem őt, ahogy ül a tv előtt a nappaliban. Részletesen végignéztem rajta, elvesztem az arcában, a haja sötétjében, a szemei színében, az ajkaiban. Máskor véletlenül egymásra pillantottunk és ettől izzó vörös színt öltött arca, de az enyém is. Lelkiismeret furdalásom lett, hiszen nekem ott van Justin és nagyjából működik a kapcsolatunk, mégis érdekelt Sonny. És semmit nem értettem. Mi a franc van velem?
Amikor a délutáni korrepetáláson a matektanár felírta a táblára a végtelenül hosszú és számomra értelmezhetetlen feladatot, majd kihívta Sonnyt, aki ugyanúgy semmit sem értett és csak fogta a kezében a krétát esetlenül, Justin megragadt az alkalmat és lecsapott a témára.
- És mesélj, milyen az élet a korccsal?!- érdeklődött vigyorogva, miközben átkarolta a vállamat.
Úgy tettem, mint aki nem érti kire céloz, pedig jól tudtam, szemeim egy másodpercre a tábla felé kalandoztak, ahol a tanár vehemensen adta elő a példa levezetését az első padban ülőknek és a táblánál álló Sonny-nak.
- Kiről van szó?
Justin barátai Aaron és Chris kíváncsian pillantottak előbb rám, majd Justinra, míg a fiúk barátnői Aimee és Laura hiénaként vihogva szintén fülelni kezdtek. Kínos helyzet volt, amiből szabadulni akartam, de nem volt lehetséges. Nem is feleltem, de Justin megette helyettem.
- Ti nem tudjátok?! Emilynek lett egy új tesója az emo selejt személyében! - árulta el ünnepélyes arckifejezéssel.
- Wow, ez igaz?- döbbent le Chris.
- És ha igen? Ettől még nem a testvérem. Csak egy házban élünk. - vontam vállat.
- Nahát, miért nem meséltél még erről, Emily?- kuncogott gúnyosan Aimee.
- Nincs miről mesélnem. Sonny anya legjobb barátnőjének a fia. Sonny anyja nagyon beteg volt és úgy rendelkezett, hogy halála után Sonny kerüljön hozzánk. Ennyi. - igyekeztem vöröslő arccal lezárni a témát.
- Szenzációs!- lelkendezett Aaron.
- Nem, ez tragikus! Elvesztette az anyját és egyedül maradt a világban!- vágtam Aaron szavába, mert felháborított a közönyössége.
Újabb röhögések, a tanár kicsit felénk is nézett, de amint újból elfordult, Justin folytatta.
- Oh, majd mindjárt megsajnálom ezt a nyomorékot!
- Azt hiszem, adni kellene neki, mint pár napja mikor felmostuk vele a padlót!- tette hozzá Chris, fürdőzve Aimee és Laura elismerő nevetésének fényében.
Nehéz volt őket hallgatni, a kegyetlenségük mindig elborzasztott.
- Ti megint megvertétek?!
- Most ne legyél meglepve! Nyílt titok, hogy kapott párszor. Kiprovokálja az undorító kinézetével, meg a hülye, csendes viselkedésével. Nem volt nagy kaland, klasszul vérzett és nem is védte meg magát! - egészítette még ki Aaron.
Közben a tanár visszaküldte Sonny-t a padjához, ahogy elhaladt mellettünk szemlesütve, arcán halvány pírral, Justin papírdarabokat dobált utána.
- Még el fogunk kapni te hulladék! - fenyegetőzött úgy, hogy a tanár nem, de Sonny éppen meghallja.
- Életképtelen szar vagy! - mondta neki, Chris, míg Justin, Aaron és a lányok csak nevettek halkan.
Összefacsarodott a szívem, ahogy láttam, hogy Sonny leült a leghátsó padba és csak meredt előre, arcába hulló hajjal.
- Nem fejeznétek be?! - néztem Justinra ingerülten.
- Most mit játszod meg magad? - förmedt rám Laura.
- Nem vagy szent Emily, ne tegyél úgy!- helyeselt Aimee.
- Ennyire odáig vagy, hogy együtt laksz vele? Te is ugyanúgy nevettél, ha ezt a szerencsétlent szívattuk. - Justin arcán harag jelent meg.
Megráztam a fejem.
A saját, iskolában szerzett sebeim jutottak eszembe. Minden bántó szó egy-egy sérülés, ami nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyul.
- Sosem nevettem, Justin. Mert ez nem vicces.
- Jó ezen a balféken tényleg nem nevettél, úgy látom, itt valakinek elvitte a cica a humorérzékét örökre. - forgatta meg a szemét Aaron.
- Akkor csak sajnáld, ha ez neked jó. Egy hülye érzőlelkű picsa vagy Emily. Kár is rád szót vesztegetni. - Justin sértődötten a többiek felé fordult és a matekóra alatt végig ígnorált.
Óvatosan hátrasandítottam és egy másodpercre egymásra pillantottunk Sonny-val. Beletörődő csillogást láttam a szemeiben. Jelenleg ugyanolyan megalázott voltam, mint ő.
Mikor aznap este a szobája előtt összefutottam vele, még mindig lelkiismeret-furdalás bujkált a lelkemben. Nem akart beszélgetni, ez látszott rajta, de én szerettem volna, ha meghallgat.
- Sajnálom, hogy Justinék megint olyan bunkók voltak. Ők sokszor nem tudják, hol a határ, vagyis inkább nem érdekli őket.- jegyeztem meg halkan és zavarodottan.
- Már megszoktam, ez évek óta így van. Anya ki akart venni az iskolából. - jegyezte meg Sonny.
- A zaklatás miatt?- kérdeztem meglepetten.
- Igen. Azt mondta, nem kell tovább bejárnom, ha nem akarok. De utána megbetegedett és már nem foglalkoztunk ezzel.- válaszolt Sonny.
- Beszélek anyával, ha gondolod, megkérdezem, tudna e valamit tenni ez ügyben. - ajánlottam fel neki, de gyorsan nemet intett.
- Nem köszönöm, ha eddig bírtam, menni fog továbbra is.
- Engem is bántottak régebben, én akkor nagyon szerettem volna ha kimaradhatok és itthon tanulhatok, de sosem mertem megkérdezni a szüleimet. Pedig néha úgy éreztem, képtelen vagyok a suliban maradni. Néha, mikor a sulibuszra vártam reggelente és előttem állt egy újabb nap, azt gondoltam, inkább fogom magam és elszaladok, nagyon nagyon messzire. El Smithfield-ből, el Utah-ból, hogy többet ne kelljen elviselnem a fájó szavakat..- idéztem fel az akkori évek sötét borongósságát. Még mindig fájt, sajgást éreztem a szívem környékén.
Sonny egyetértően helyeselt.
- Ismerős...
- Csak akarom, hogy tudd, én egyáltalán nem értek egyet Justinnal és a többiekkel.
- Tudom, te más vagy...- Sonny arcán piros szín suhant át egy másodpercre és talán egy alig-alig látható mosoly, amit viszonoztam, de nem éreztem másnak magam, ha annyira más lennék, meg tudnám akadályozni, hogy Justin, Chris, Aaron, vagy akárki más bántsa Sonnyt.
***
Totál unalmasan indult az az áprilisi vasárnap. Anya dolgozott, Julieth és én pedig ötleteltünk, mi legyen, végül jobb híján, belekezdtünk egy filmbe. Szóltam Sonny-nak is, hogy csatlakozzon, de elég vonakodva ült le hozzánk a nappali kanapéjára. Valahogy tényleg nem volt az igazi a szituáció, Sonny az utóbbi napokban, de főleg aznap, felettébb különösen viselkedett, az átlagosnál is zavartabbnak tűnt, sápadt volt és fura mód, jó párszor üzenetet jelzett a telefonja, amit Julieth egy idő után meg is unt és egy „így nem lehet filmezni!” felkiáltással beviharzott a szobájába. Sonny bánkódva nézett utána.
- Az én hibám...

- Mindegy, ez a film szerintem annyira úgysem tetszett neki. De te miért bámulod egyfolytában a telefont és ki ír neked ilyen gyakran?- érdeklődtem, mert mióta nálunk élt, sosem láttam, hogy bárki is hívta volna eddig, vagy üzent volna neki.
Sonny rögtön tűzvörös lett, aztán ismét sápadt és épp megszólalt volna, de ekkor újabb üzenet villant fel a kijelzőn, amit én is elég jól láttam és egy bizonyos Will Brown küldte az alábbi szöveggel:”A markomban vagy! Emlékezz, mit beszéltünk a titkokról! Soha ne csinálj hülyeséget! Nem szívesen bántanálak...”
Meghökkenés áramlott végig bennem a fenyegető üzenet miatt, de az még nagyobb döbbenetet okozott, hogy a küldő neve ismerősen csengett. Én egyetlen Will Brown-t ismertem a környéken...
- Az irodalomtanár...- suttogtam magam elé.
Persze simán lehetett volna ezer másik ilyen nevű alak, de ahogy Sonny ledermedt, kifutott a vér az arcából, elhomályosult a szeme és félrekapta a tekintetét, az mindent elárult.
Mr. Brown közkedvelt volt a Sky View-ben, mindenben az élen járt, irodalom csoport, kreatív írás, sportversenyek, környezetvédelem. Idilli élet egy odaadó feleséggel, valamint négy gyerekkel, akik közül a legnagyobb Lisbeth oda járt az iskolába.
Személy szerint, nekem Mr. Brown egyáltalán nem volt szimpatikus, kicsit fals és álságos volt a mosolya, ahogy a diákjaira nézett, irritált a túlzott kedvessége, nem éreztem valódinak, de sok tanulónak ő volt az etalon. Nekem nem és ezek szerint a megérzéseim nem csaltak.
Másodpercek alatt összeállt bennem a szörnyűséges feltételezés, mint egy rossz kirakós. Éreztem, hogy én is sápadt leszek, kezem automatikusan a távirányító gombjára vándorolt és megállítottam a filmet.
- De miért írt neked ilyeneket az irodalomtanár?- volt egy baljós sejtésem, de magától Sonny-tól akartam hallani.
- Azt hiszi, beszélni fogok valakinek...- félelem volt a hangjában.
- Mégis miről? Mi folyik itt?
Sonny viszont csak ült és dacosan megrázta a fejét, a telefonját a olyan erősen szorította, hogy belefehéredtek az ujjai. A csendben csak a gyors lélegzetvételeit hallottam. De éreztem a harcokat, amit magával vívott, hogy a hallgatást, vagy a beszédet válassza.
- Ha ez az, amit most én gondolok...- elhalványodtak a szavaim, csak az elképedés cikázott végig bennem és biztos voltam abban, hogy Sonny nem árul el semmit, hiszen normál dolgokról sem nagyon beszéltünk, de meglepetésemre, kis némaság után, bizonytalanul megszólalt.
- Mr. Brown mindig meghallgatott és megértett engem, sosem küldött el. Tanórák után, vagy este a parkban, sok mindenről beszélgettünk, anya betegségéről is, azt mondta meg fog gyógyulni. Mikor anya meghalt, őt hívtam fel és másnap este eljött értem...Kiautóztunk a városból és egész éjszaka ott voltam a kocsijában...- Sonny hangja megremegett, beharapta az ajkát és szemei a kanapét pásztázták rezignáltan.
A gyomrom ugrott egyet. Nem lett kimondva, de sejtettem azt a szörnyűséget, ami történhetett.
- A kocsijában?- hányingerem támadt a nyilvánvaló tényektől.
Sonny aprót bólintott.
- Azt mondta ennyivel tartozom neki, mert sok időt szánt rám, segített nekem. Nagyon fájt és féltem. De utána megölelt, majd a vissza úton arról mesélt, hogy ennek nem szabad kitudódnia, és a titkok szépek, különlegesek. Akkor már tudtam, hogy nem fog ezentúl beszélni velem és azóta tényleg rám sem néz, csak ilyen hangvételű üzeneteket ír időnként.
Megborzongtam. Ez egyszerűen undorító volt! Mr. Brown egy szörnyeteg, aki kihasználta Sonny magányosságát, naivságát, feltétlen bizalmát és az édesanyja halála miatti szomorúságát, aztán meg szépen továbblépett.
- Biztos aggódik, hogy kiderül mit tett! Ez bűncselekmény, szólni kell valakinek, az iskolaigazgatónak, vagy anyának!!!- hadartam felhevülten, mert úgy véltem, ez sok, nem tudok megbirkózni ezzel a súlyos információval és tenni kell valamit, de Sonny könnyes szemekkel, falfehéren és pánikszerűen felugrott a kanapéról.
- Kérlek ne! Nem azért mondtam el, hogy kiderüljön!
- Akkor miért?- pislogtam értetlenül.
Miért tárulkozott ki, ha nem segítségkérésből?
- Mert nem bírtam tovább hallgatni. - hajtotta le a fejét Sonny.
- De ez rettenetes! - csak ennyit nyögtem ki és engem is fojtogatott a sírás.
Sonny állt a kanapénál még mindig kétségbeesetten és várt a reakciómra. Tisztában voltam azzal, hogy hallgatnom kell erről.
- Ez akkor sem nem maradhat büntetlenül!- jelentettem ki elszántan.
***
Az este takaróként borult a városra, már elmúlt kilenc óra is és Julieth-nek azt mondtam, csak úgy sétálni megyünk Sonny-val. Érdekes arcot vágott, megvolt véleménye, de nem szólt semmit. Jó is volt így, legalább nem kellett hazudnom, mert nem céltalan lófrálással szándékoztam elütni az időt, nagyon is tudtam, hova megyünk és most ott álltunk egy félreeső, teljesen kihalt zsákutcában.
Mr. Brown háza előtt.
- Itt volnánk... - jelentettem ki higgadtságot színlelve.
- Miért jöttünk ide?- kérdezett vissza halkan Sonny a haja alól méregetve az épületet.
Mr. Brown házára néztem, az ablakokból nem láttam fényt, talán már mind lefeküdtek aludni.
- Mert Mr. Brown egy rohadék. - válaszoltam és előkaptam kapucnis pulóverem zsebéből a fekete alkoholos filcet. Sonny elképedve pislogott rám és az arcára volt írva a mérhetetlen csodálkozás. De én nem adtam időt neki elhűlni, a filctollal nagyméretű betűket kezdtem el írni a kapun lévő díszes névtáblára. Nem éreztem félelmet, tudtam, hogy késő van már, valószínűleg alszanak és különben is a bűnösnek meg kellett bűnhődnie. Adrenalin öntött el és hallottam Sonny halk sóhaját, amint a betűk szóvá állnak össze. Egy szóvá, ami mindent leírt.
Aztán rohanni kezdtünk, át a kiürült utcákon, mígnem elnyelt minket az éjszaka. Behúzódtunk egy sikátorba és a házfalakhoz dőlve, percekig zihálva hallgatóztunk, de semmi sem történt. Csípős tavaszi szél fújt át rajtunk, a fák lombjai rázkódtak a tavaszi éjszakában és árnyékok táncoltak az épületek között.
- Miért csináltad ezt?- kérdezte Sonny döbbenten, levegő után kapkodva. Verejték csorgott le a homlokánál, a sötétben csak a szemei és az ajkában lévő karikák villantak.
- Azt akarom, hogy mások is megtudják, milyen alak ez a Mr. Brown. Képzeld el az arcát mikor meglátja mi áll az ajtón! - feleltem szintén kifulladva és éreztem egyfajta elégtételt.
- Nem szeretném, ha bajba kerülnél. - jegyezte meg Sonny.
- Nem lesz baj. Megígértem, hogy nem mondom el senkinek, de azt sem hagyhattam, hogy erről valamilyen módon ne szerezzenek tudomást az emberek. Főleg azok, akik körül Mr. Brown mostanában sündörög. - mondtam.
Kapásból négy-öt tanulót fel tudtam volna sorolni, akiket a „nagy tiszteletű” tanár úrral láttam újabban. Hát persze, a ragadozó új prédákra les. Valahogy fel kellett világosítani ezeket a diákokat. Talán eljut hozzájuk is a dolog, végül is ez egy ilyen környék. Meglehet, ők nem félnek és vallani fognak.
- Már úgysem lehet változtatni rajta, megtörtént. Miattam igazán nem kellett volna, nem fontos...- vont vállat Sonny.
- De fontos! Te is fontos vagy és az ilyen gusztustalan, erőszakos dolgok nem maradhatnak elrejtve! Egy percig sem bántam meg, hogy felírtam azt a szót Mr. Brown házának kapujára! - vágtam a szavába.
- Köszönöm. Még soha senki sem állt ki mellettem. - hálálkodott Sonny meghatva.
- Ne köszönd! Ez a legkevesebb. - legyintettem.
Sonny megrázó tragédiája engem is visszarepített valahova. Egy pillanatnyi gyengeségbe, egy rossz választásba, egy félhomályos szobába, egy ágyba, egy fiú mellé, aki kéjsóvár vigyorral méregetett engem. Megértettem, hogy Sonny összeomlott a terhektől amit cipelt. Én is hordoztam egy hasonló súlyt, és én sem árultam még el senkinek.
Eddig.
- Tudod, egyszer én is elhittem valakinek a szép, szerelmesnek tűnő szavait. És engedtem neki, mert azt gondoltam ez magától értetődik, hogy jó barátnőnek kell lennem. De már az elején meggondoltam magam, csak nem volt visszaút, nem hallotta meg, nem érdekelte. Borzasztó volt, fájdalmas, kiábrándító. A fiú csak magára figyelt, durva volt, belemarkolt a hajamba, befogta a számat és a fülembe suttogta, hogy az övé vagyok... Mikor végzett, már nem mondott szépeket és nem nézett rám szerelmesen, csak elszívott egy cigit és azt mondta, menjek el, mert szülei hamarosan jönnek. Egy rongynak éreztem magam, napokig véreztem és hiába vártam, hogy keresni fog, felszívódott. Az első alkalom számomra egy komplett rémálom volt...
Ami még most is tart, ha a szexre került a sor Justinnal, ezek a rossz emlékek előtörtek és mindenre árnyékot vetettek, ezért semmi sem működött úgy, mint kellett volna.
Sonny leforrázva pislogott rám és kereste a szavakat.
- Istenem...úgy sajnálom...- csak ennyit tudott végül mondani.
Fásultan bólogattam és könnyes lett a szemem. Fogalmam sem volt miért zúdítottam ezt most rá, lehet hogy én sem bírtam már ezt elrejteni.
- Látod, máris van egy közös pontunk...
Sonny az ironikusságomra nem reagált semmit egy keserves grimaszon kívül, úgyhogy én szólaltam meg.
- De tényleg szeretted Mr. Brown-t?
A kérdésem meghökkentette, de végül válaszolt.
- Szerettem, úgy éreztem, sosem hagyna magamra. Bíztam benne.
- Hát az tény, hogy mesterien manipulálja a környezetét. - egészítettem ki.
- És benned is bízom, Emily...
Most én lepődtem meg, persze jól esett hallani, hogy bizalmat érez irántam, bár nem értettem, miért.
- Azért, amit most csináltam?
- Nem, már azelőtt is így éreztem.
- Hogy bízhatsz bennem? Nem is ismersz és én sem ismerlek. Mert nem hagyod, hogy így legyen. Pedig érdekelt volna valójában milyen vagy, ha már egy házban lakunk...
- Majd változtatok ezen. - ígérte Sonny halkan.
Nem voltam benne biztos, hogy egyértelműnek vehetem e, de egyelőre beértem ezzel.
- Oké, az jó lenne.
És elmosolyodtam. És ő is mosolygott egy egész kicsit. Bár igazából siralmas volt a helyzet.
Az este ezután valami klubban folytatódott, ami az utunkba került. Én akartam oda menni, mert túl nehéz volt az emlékek súlyával a vállamon haza indulni, meg persze fel voltam pörögve amiatt a szemétláda Mr. Brown miatt is. Ittam egy pohárral, majd egyre többel. Az alkohol homálya pedig előhozta belőlem azt az oldalamat, amit utáltam. A világ elmosódott, a zenegépből ordító dallamok, a körülöttem lévő asztaloknál helyet foglaló emberek. Ültem ott és szánalmasnak tartottam, hogy vasárnap este a zsebpénzemet zavaros színű és rossz ízű italokra költöm, mert üldöz a múltam és mindehhez már Sonny is asszisztál. Nem emlékeztem, hogy ő ivott e, ha igen, mennyit, láttam előtte a poharakat, de minden szürke ködbe veszett. Csak azt láttam, hogy meggyújt egy szál cigarettát, amit nem tudom, kitől szerzett, majd az égő cigit hirtelen, bármi előzmény, indok nélkül belenyomja az alkarjába.
- Megőrültél?! Mi a francot csinálsz?!- úgy éreztem kiabálok, de csak egy félig hallható, felháborodott és részeg számonkérés hagyta el az ajkamat. Akkor fedeztem fel, hogy már több gyógyulófélben lévő seb és régebbi sebhelyek is vannak a kezén és ettől menten józanabbnak éreztem magam. Meg elkezdtem émelyegni is.
- Mi van veled?!- kérdeztem újból elkeseredve, de választ nem kaptam.
Sonny-n nem tükröződött érzelem, sem fájdalom, igaz az arcát sem nagyon láttam hajától, csak összeszorította a száját és nézett a távolba. El a helyiség ablaka felé, vagy jóval messzebb, talán a világűrig.
Szédülve felkeltem az asztaltól.
- Haza szeretnék menni. - közöltem és instabil léptekkel elhagytam a rock klubot. Persze kint megvártam és jött is utánam, de a hazaúton egyetlen szót sem szóltam hozzá, az állapotom is befolyásolt ebben, de az is hogy rohadtul felzaklatott, amit Sonny magával művelt. És ahogy láttam, nem először. Miért bántja ennyire kegyetlenül magát? Ezzel jobb lesz neki, változik valami? Bár lett volna erre válaszom!
Anya nem volt feldobva, hogy ilyen későn értünk haza, de annyira nem is haragudott, sőt örült, hogy közös programot szerveztem Sonny-val.
- Drágám, nagyon jó, hogy ennyire megértitek egymást, de máskor gyertek hamarabb, mert elmúlt tizenegy óra és holnap iskola. - csiripelte vidáman és nekem elég nehéz volt józanságot színlelve bólogatva elslisszolni mellettem a szobámig. Kínzott a hányinger, fájt a gyomrom, a fejem, túltelítődtem érzelmekkel, kavarogtak az események a fejemben és csak ágyba akartam kerülni mielőbb. Julieth a szobája ajtaja előtt szobrozott rosszallóan fejcsóválva.
- Hol voltatok Emily? Elárulod, mi ez az egész? - kérdezte, de leintettem.
- Majd holnap. - nem volt erőm beszélgetni.
A szobámba érve villanyt sem kapcsoltam, levettem a cipőmet és csak úgy ruhástól, végigfeküdtem az ágyamon. A párnán hagyott mobiltelefonomon számtalan nem fogadott hívást várt Justintól. Gondterhelten tettem arrébb a készüléket, már túl késő volt visszahívni őt és túl sokat ittam, hogy kitaláljak egy hihető magyarázatot, arról hol voltam. Mert az igazságba nem avathattam be, az Sonny és az én titkom volt.

folyt. köv...

Miért érzem rosszul magam???