Álmok és rémálmok

Jó hétvégét mindenkinek! Én, mikor lehetne, persze hogy nem tudok aludni és már hat órakor nyitott szemmel heverészek az ágyban. Ez van. Bezzeg hétközben hogy értékelném, ha nem csörögne ötkor az ébresztő.
Elég régen írtam és azt sem tudom, hol tartunk. Ja, pasim visszarakta múlt hétvégén a lamináltat. Válogatott idegbaj és káromkodásözön közepette. De legalább már a helyén van az a nyomorult lamináltpadló és nem azt a hatvanasévekbeli fekete izét (linóleum vagy mi az, nem tudom) kell lesnem.
Olyan hülye álmaim vannak amúgy is, pl., hogy a szexmániás exem (aki folyton írkál messengeren, tudjátok...) jelenlegi nőjével beszélgetek és elmondom neki, hogy mit csinál a kedvese, mire ő elismeri, hogy igen, ezt gyanította és ezekután örülünk egymásnak.
Hát csodás ez valóban. A vicces meg, hogy az álom után pár napra ismét feltűnik az exem a szokásos hülyeségével, igaz most csak egy üzenetet küldött, de az is elég volt.
R. is felrántott hét elején, a hely-en kapott mindenki csomagot, ilyen ösztönzésképpen, hogy ha már home office helyett bent kell rohadni, legyünk ettől motiváltak. És a csomag tartalmát R. elkezdi kielemezni, hogy ő miért csak ezt és ezt kapta, persze mások mennyit és ők meg sem érdemelték és hogy ő mennyit tesz a hely-ért, satöbbi. Célzott rám is burkoltan, de én erre csak azt mondtam, hogy a főnököknek reklamáljon. R. tipikus, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene elven van, vagyis ha neki perpill. rossz, akkor legyen másnak is.Vagy inkább legyen másnak rossz, de arra nem találok most közmondást. Hét közepére befejezte ezt és hömpölyögtek a napok unalmasan egymás után.
Intéztem a műtétemet, mert muszáj. Csütörtök este, a Mi kis falunk nézése közben belém hasított, hogy és mi van, ha megvizsgál, úgyhogy a kellemesen jéghideg fürdőszobában bénáztam még egy keveset láb és egyéb testrészek borotválásával. Szerencsére nem volt vizsgálat, de megkaptam a műtéthez szükséges papírokat a nődokitól. Szóval belecsaptam a lecsóba, mennem kell majd vérvételre, meg altatóorvosi vizsgálatra, szerintem február közepén meglesz a beavatkozás. Egyelőre nem stresszelek ezen, de intézni kell, az tény.
És mára mi a terv? Főzés, mosás, szokásos körök, ha időm engedi ID dokuk és zenehallgatás, írni kéne a D. lovers-et is persze.
És sajnos menni kell(ene) a Tinimami névnapját ünnepelni(tegnap volt neki). Hozzáteszem, semmi energiám és pasim sem jön, mert dolgozik. És egyáltalán mi a francot kell ünnepelgetni a Tinimamit? Főleg anyáméknak. Megpróbáltam kihúzni ezalól magamat, de rögtön én voltam az antiszociális tajparaszt. Nem volt kedvem a balhéhoz, így egye kutya, akkor egy-két órára lemászok és még jó, hogy van itthon egy bontatlan konyakmeggyes bonbon, még a decemberi névnapomról, amit majd oda adhatok a Tinimaminak, hogy ne menjek már üres kézzel, többet nem szándékozok ráinvesztálni.
Múlt héten láttam az Eddie a sas-t, cuki kis film. És elkezdtem a Nyughatatlan-t is, immár negyedjére, de pasim meccsnézése miatt nem sikerült végignéznem most sem. Tegnap meg egy régi nagy kedvencet néztem a Bosszú börtönébent (NBS y'know). Imádom egyszerűen.
Semmi sem reménytelen, amíg nincs a föld alatt...
És tényleg...
Pihenjetek nagyot mind :*

Putri projekt, sapkaproblem, ügyintézés és egy réges-régi barát is feltűnik

A hét valami hihetetlenül lassan telt számomra. A rohadt nagy hideg sem tette könnyebbé, mínusz 11 fokok röpködtek hajnalban, szóval sapkát kellett húznom, pedig utálom. A gond az ott volt, hogy azt a sapkát, amit felveszek a kutyahidegben, nem találtam. Tűvé tettem minden szekrényt, de semmi. Aztán bevillant, hogy H.-nak pakoltam össze ruhákat, amiket én már nem hordok és tuti, hogy két pulcsi közé beszorulva ott volt a sapkám is. Úgyhogy másikat kellett felvennem, még jó hogy van 3, illetve most már 4, mert apám is vett egyet, mivel azt hitte, nincs sapkám, azért nem hordom. Tök mindegy, én minden sapkában idiótán festek és ez most sem volt másképp, ennek ráadásul még bojtja is van :D Még jó, hogy hét közepére jött az enyhülés és lekerült  a sapka is.
Ügyintéztem is, hát vannak bajok. A nő, aki azt mondta a telefonban, név szerint keressem őt, ha jövök, mikor odamentem, csak nézett rám és megkérdezte, mit akarok, minek jöttem?! Aztán levitt egy másik irodába, egy másik nőhöz. Akkor már stimmelt volna minden, ha nálam van a születési anyakönyvi kivonat. De az ugye ott röhögött az asztalon, ahová előző este raktam, hogy na majd reggel bepakolom. Na mindegy, másnap visszamentem a papírral, az a nő sem értette, mit akarok, nem is ismert meg, jó maszk meg minden, értem én.
Közben megvan az időpontom a nőgyógyászhoz, jövőhéten megkapom a papírokat a műtétre, és ha azokat végigzongoráztam, mehet a menet, bár semmi kedvem hozzá, nagyon nyomaszt és mindenki azt mondja, hülye vagyok hogy ebben a kovidos mizériában műtétre megyek. Jó ég, hát nem én találtam ki, hogy most műtsenek, ha múlt évben nem robban be a korona tavasszal, már régen elfelejtettem volna az egészet, pár napon múlt.
Ja, pasim még hét közben felszedte a lamináltat az előszobában, mivel az alatta lévő parketta rohadt vagy nem tudom, mit csinált, de felpúposodott az egész és az ajtót sem tudtuk becsukni, na már most itt 17 foknál nem nagyon van melegebb (kripta feeling) sajnos és ha még azt a tetves ajtót sem tudjuk zárni, hát én építek ide egy iglut és jöjjenek a pingvinek meg a jegesmedvék!
Tehát felszedte az összes parkettát, előtte a lamináltpadlót persze, most csupasz, undormány, fekete, nem tudom milyen padló néz velem farkasszemet, de elvileg ma vagy holnap vissza rakja a lamináltat. Hát remélem, mert ez így ultralehangoló. Mondjuk, ha vissza rakja, sem lesz jobb. Mert a szar attól még szar marad, ha cukrot is rakunk rá ugye...Pasim azt mondta, ahhoz hogy ebbő a hányadék lakásból bármi is lehessen, egy hónap szabadság kellene neki, meg egy millió forint, meg egy albérlet, ahol addig élhetünk. Jelenleg egyikkel sem rendelkezünk.
A. írt nekem pár sort, kérdezte hogy Á.-val beszéltem e, mert nagyon el van tűnve, kb. nálam is, szóval sok újat nem tudtam neki erről mondani.
És tegnap kaptam egy messenger üzenetet B.-től!!!Róla már azt hiszem, írtam nagyon régen, hogy az ország másik felébe költözött, vállalkozó lett, pluszba, valamilyen vallási szekta tagja is és hogy kb.4-5 éve beszéltünk utoljára. Erre tegnap rámírt, hogy mizu velem, ezer éve nem hallott felőlem. Válaszoltam, aztán felhívott és tök sokat beszéltünk. Olyan jó volt, mert nem fogytunk ki a témából és megígértük, hogy ezentúl írunk egymásnak és én ezt szeretném betartani. B.-vel tök jóban voltunk a középsuliban, és utána is, de aztán hogy messze költözött, megszakadt a szál köztünk.
És itt a hétvége yea! Főznöm kéne-semmi kedvem. És míg pasim remélhetőleg a laminálttal fog viaskodni, én is folytatnám a D. lovers-t. A Wattpadon 4.1 K a nézettsége, szóval szeretik. És én is szeretem írni, kár hogy nemsokára vége.

Demolition lovers (FRERARD) pt.26.

Nahát, a statisztika szerint, valaki egy csomó olyan bejegyzést elolvasott, amiben szerepel a Tinimami...én nem vagyok paranoiás-annyira-de remélem, nem ő volt :O
És felháborító, hogy megszűntették az RTL spike csatornát, mikor épp most kattantam rá a Kontár kivitelezőkre (sírós ikonok), most megint kereshetek valamit, ami kicsit is leköt :/
Mondjuk, néha délután elcsípem a Csodadoktor c. sorozatot és tudom, hogy van már hasonló sorozat (de azt még sosem láttam), de nekem ez új és kicsit tetszik is.
Hétfőn N.-el jöttem reggel a buszon és elújságolta, hogy valszeg már csak február közepéig lesz a hely-en, mert a mamája, aki tavaly év végén meghalt, a családjára hagyta a négy szobás vidéki házát és hát a saját, nagy kertes ház, tényleg mérföldekkel jobb, mint egy két szobás albérletben öten nyomorogni. Ő maradhatna itt az albérletben, de azt mondta, hogy inkább a családjával tart, mert a hely neki nem ér meg ennyit, hogy maradjon, mivel tök magányosnak érezte itt magát. Ebben megértem. R.-el mostanság mi is csak a rutin "szia hogy vagy?"-okat toljuk. Ellenben I.-vel szoktunk beszélgetni és meghívott magukhoz hétvégére disznóvágásra, mert hogy az mekkora élmény. Hát én négyszer voltam, egyszer gyerekként, kétszer hugomékkal közösen, és egyszer narkománéknál, de azt inkább hagyjuk, a nem normális anyja csinálta a szemétségeit akkor is, inkább őt kellett volna levágni a malac helyett. És én nem is tudom, lehet bennem van a hiba, de nekem az nem valami nagyon nagy élmény, hogy szegény malackát megölik, meg amúgy is kemény mínuszokat mondanak hétvégére, úgyhogy passzoltam a meghívást.
A.-val is összefutottam tök véletlenül és annyira kedves volt!!!Már nincs meg se pasi NO1, se pasi NO2, élvezi a szingli létet. Az a barátnője, aki miatt szerintem bulizós, rongyrázós, felszínes hülyepicsává vált egy időre, már nincs meg, örök haragban vannak és most úgy éreztem, teljesen olyan vicces, kedves és szeretnivaló, mint régen. És nagyon csinos is, tökéletes haj, tökéletes alak és jó ruhák, mellette én mindig is egy ótvar csöves vagyok, nah mindegy...
És leesett a hó, ami nekem rohadtul, de nem hiányzott.
És itt a Demolition lovers 26.-ik része, véleményem szerint, jó sokat írtam a semmiről, de mivel a kör lassan bezárul, próbálom az eseményekhez vezető utat valahogy értelmesen megtölteni és emellett ábrázolni a szereplők mentális összeroppanásait és küzdelmeit. Bocs, ha béna (az hát!).
Self harm, suicidal thoughts, hallucinations, angst stb.
További szép hetet és kitartás, holnap itt a péntek!!!!!!!

Party at the end of the world:

Nem volt helyes, hogy újra megsebezte magát. Elítélendő volt, amit éjjel tett, ezzel Gerard nagyon is tisztában volt. De a kés nem kérdezett, csak csinálta, amire hivatott volt, gyorsan felszakította a csuklójánál lévő bőrt, vérző, mély vágást hátrahagyva. Felszabadítva, újra élesztve a régi, rossz emlékeket. A fájdalmasan ismerős, felkavaró, vérrel és könnyekkel átitatott érzéseket, amiket Gerard sokszor élt már át magányos és kétségbeesett éjszakáin, mikor mást sem akart, csak meghalni.
És most is ezt akarta? Erre nem tudta a pontos választ.  Egy biztos szándéka volt, megmenteni Frank-et, csak fogalma sem volt, mi módon.
Nehéz volt így egy újabb hajnal, az ébredés valóságának mardosó keserűsége. Gerard egy csepp erőt sem érzett magában, örökösen Frank rémisztő terve járt a fejében. A gyomra sajgással és émelygéssel tiltakozott az evés ellen, ezért csak egy kávét ivott, mikor nem látta senki, aztán ült az üres tányérja felett elgondolkodva. Mikey így talált rá, és mivel még korán volt a beszélgetéshez, ő sem nem szólt semmit, leült az asztalhoz és reggelizni kezdett, miközben Gerardot pásztázta kérdőn és zavaróan. Gerard nem szerette ezeket a pillantásokat, kerülte is ahogy lehetett, mert tudta, hogy öccse legtöbbször észleli, ha nincs rendben vele valami és erre sokat nem is kellett várnia.
- Elég undorító a csuklód. - jelentette ki váratlanul Mikey és Gerard akkor látta meg, hogy a pulóvere ujjánál láthatóvá vált az ügyetlenül felhelyezett kötés, amit tegnap tekert a friss sebre. A vér így is átütött a fehér anyagon. A nehéz, vakító vörösség zavarba ejtette Gerardot.
- Sajnálom...- húzta rá a pulóvert gondosabban a kötésére.
- Csak nem egy baleset? - tudakolta Mikey.
Gerard bólintott.
- Tegnap délután egy polc felsértette a bolt raktárában. - mondta ki a szavakat szárazon és elbámult a konyha túloldalára, a pult felé, ahol még most is ott hevert a kés.
- A francba, fejezd ezt be! Hazudsz! - vágott közbe dühösen Mikey.
Gerard elsápadt az ellentmondást nem tűrő felkiáltástól, nem is tudta, mit hitt, hogy egy szánalmas hazugságot beadva megvezetheti a testvérét? Mikey annál sokkal okosabb.
- Én nem...- ellenkezett erőtlenül.
- Tehát megint jön az őrület? Újra kezded az egészet? Elhatároztad, hogy ismét tönkreteszed a saját életedet és mindenki másét? Látom, megint  hiányzik pár hét pszichiátria! Vagy mit jelent ez a kötés a kezeden?- csattant fel Mikey. Ideges, barna szemei nyársként fúródtak Gerardba.
- Semmit sem jelent. Jól vagyok.- bizonygatta és elcsuklott a hangja.
- Na persze, ezt másnak meséld! Azt hittem, ez a Lisa, jó hatással lesz rád, de az ellenkezője történt, éjjelekre kimaradozol, megint inni kezdtél és talán a gyógyszereket sem szeded megfelelően. - háborgott Mikey.
- De szedem. Kérdezd meg anyát, ha akarod. Ha nekem nem hiszel! - vont vállat Gerard, mert túlságosan fáradt volt egy kora reggeli vitához. Erőszakosabban kellett volna hirdetnie az igazát, de sosem tudott megfelelően érvelni, a szavak sokszor nem úgy hangozottak a szájából, mint a gondolataiban.
- Hát tényleg nem hiszek neked! Beszélsz össze-vissza és olyan dolgokról akarsz meggyőzni, amiket magad sem gondolsz komolyan. Rákérdezek anyánál mi a helyzet a gyógyszerekkel, ugyanakkor felhívom a figyelmét a csuklódon levő rejtélyes sérülésre. Sőt, talán apát is tájékoztatom! - határozott Mikey elszántan.
Gerard úgy érezte, ráomlik a plafon, a konyha falai kíméletlenül összeszorítják az igazság erejével.
- Csak azt ne! Mikey, kérlek szépen, ne!- sóhajtott fel könyörögve,  remegő hangon, de kérése nem hatotta meg testvérét.
- Nem hagyom, hogy harmadjára is megtedd, hogy magad ellen fordulj! A testvéred vagyok és neked segítség kell! - kiabált Mikey.
Gerardnak jól esett, hogy Mikey foglalkozott vele, de úgy érezte, ha öccse elárulja a történteket a szüleinek, azzal halálra ítéli őt.
- Miben kellene Gerardnak segíteni?- Donna állt az ajtóban, csodálkozva. Mikey nem számított anyja felbukkanására. Felindultan, Gerard pedig szinte megsemmisülten pislogott rá a konyhaasztalnál ülve.
- Nos? - Donna egyik fiáról, a másikra nézett, de választ nem kapott.  Gerard nem bírt megszólalni és Mikey is csak a vállát vonogatta Gerardra sandítva.
- Mi csak beszélgetünk...- dadogta.
- És miről? Minden oké? Furcsán viselkedtek ma reggel. - állapította meg Donna homlokráncolva. Gerardnak úgy hatott, mintha megálltak volna a percek, az agyában száguldó, morajló hangok visítva dübörögtek és indulatos lángok perzselték a mellkasát. Némán figyelte testvérét, ahogy kissé elfehéredve, tanácstalanul meredt az anyjára, azt mérlegelve, mit mondjon. Végül aztán, csak felpattant, szemei dühös szikrákkal megtelve csillogtak.
- Gerardnak az élet minden területén segítségre van szüksége!- dünnyögte és kisietett a helyiségből. Donna elhűlve pillantott utána.
- Nahát...mi lelte ezt a fiút? Meg tudod magyarázni? - fordult aztán Gerard felé. Gerard megkönnyebbült, hogy Mikey mégsem mesélt semmit, elindítva ezzel egy ismeretlen végkimenetelű lavinát, de a lelkiismerete ugyanúgy kínozta, ahogy a fejében kiabáló hangok is. Gyorsan nemet intett és mielőtt édesanyja újra kérdezhetett volna, elnézést kért és ő is elhagyta a konyhát. De tudta, Mikey örökké nem fog hallgatni, és ő is tartozik annyival, hogy beavassa, mi folyik körülötte. Csak arról nem volt fogalma, mikor érez magában annyi erőt, hogy mindent elmondjon az öccsének. Kezdve a Frank-el való kapcsolatával, a karácsony este rémálomba illő, az életüket átíró, félelmetes történésein és Frank öngyilkos elhatározásán át, egészen addig a pillanatig, amíg azt a kést a csuklójához szorította.
*****
Az élet hirtelen lecsapó, pusztító záporaiban Gerard megpróbált szilárdan állni és talpon maradni. Nem tehetett mást, egy előre ki nem számítható helyzet közepén vesztegeltek Frank és ő. Csak a remény maradt nekik és a várakozás. És ez az őrületbe kergette Gerardot, mert míg várt, addig gondolkodott a lehetséges következményekről is. Minden napját áthatotta a félelem és ha estig nem érkezett üzenet Frank-től, a Brett halálát vizsgáló nyomozás ügyében, már tudott pár órát aludni legalább. Az ébren töltött óráiban viszont a szenvedés volt vele, mint egy nem kívánatos útitárs. És ott voltak a körülményei. A boldog tudatlanságban lévő szülei, és Mikey, aki sejthetett valamit, de teljes egészében még nem rakta össze a képet. És ott volt Frank, ugyanabban a szörnyű gyötrődésben. Gerard, amennyire erejéből telt, igyekezett a fiút is a felszínen tartani. Az elméje azonban nem volt kellően erős ehhez a harchoz,  talán a gyógyszerei is befolyásolták, de mind több érzéki csalódásban volt része. Sokszor, mikor az álom és ébrenlét zaklatott határán vergődött, mintha Brett sétált volna le az alagsorba, ugyanabban a ruhában, ugyanazzal a gúnyos mosollyal. Még a hangja is ugyanolyan bántó volt, ahogy Gerard nevét kiejtette.
Gerard  pedig hideg izzadtságban úszva riadt fel ezekből a szörnyű álmokból. Máskor aludnia sem kellett, olyan érzése volt, hogy Brett ott van a közelében, megtorpan az ágyánál és csak nézi őt, miközben a Passaic folyó mocskos vize cseppekben csorog le az arcán.
És ahogy Brett látogatásai megsokszorozódtak, Elena úgy maradt el. Pedig Gerard pedig tőle remélt egy cseppnyi jót, feloldozást. De mindhiába várta. Nagymamája barátságos, meleg fényei, amik világosságot varázsoltak az alagsor komor falai közé, és az ő szívébe is, szinte teljesen megszűntek.
Közben dolgozott a képregényboltban, hogy fenntartsa a hazug külsőségeket. A munka még úgy-ahogy ment neki, bár ötlete sem volt hogyan csinált végig egy-egy napot. De fontos volt Mr. Evans belé vetett bizalma, nem akart csalódás lenni és úgy vélte, ha az állását feladná, azzal utat engedne az állandó, borzalmas hallucinációknak.
Frank-nek azonban már egyáltalán nem számított, hogy bármiféle látszatra adjon.
- Ma sem mentem dolgozni. És most is azt mondtam, hogy rosszul vagyok. - ismerte el lehangoltan, ahogy érdektelenül maga elé vett egy pulton heverő képregényt. A bolt már bezárt, csak a kasszazárás maradt hátra. Gerard, aki éppen a bevételt számolta, megrökönyödve pillantott a fiúra.
- Hiszen tegnap is ezt mondtad. - és tekintete átsiklott Frank-en. Olyan fehér volt, mintha nem lett volna egy csepp vére sem, csak az ajka pirosas színe, piercingkarikái ezüstje és a szemei alatt látható kékes-fekete karikák törték meg ezt a sápadtságot. Hajtincsei kócosan hullottak az arcába, a válláról hanyagul lecsúszó kabátjának zsebéből cigarettásdoboz és egy kis üveg alkohol látszott ki. Gerardnak most is gyönyörű volt Frank, de fájt így látnia.
- Igen, mert tegnap is rosszul voltam. De tényleg ideje lenne más kifogással elő állnom. - vonogatta a vállát Frank.
- Frankie, eddig a munkád volt a mindened, nem teheted meg, hogy egyszerűen nem jelensz meg többet. A geriátria betegei számítanak rád. - próbálta Gerard jobb belátásra bírni Frank-et. Talán ha ő is bejárna a munkahelyére, nem lenne ennyi ideje rombolni magát ivással és láncdohányzással. De a fiú csak némán merengett, végiglapozgatva, majd maga mellé helyezve a képregényt, amit a pulton talált.
- Ez van. Belebetegedtem abba, amit Brett-el műveltem. Éjjel nem alszom, doboz számra szívom a cigarettát és iszom is mellé. Hazudok a munkahelyemen, hazudok anyámnak és apámnak is. És menekülök egy ballépésem elől. Végleg egy szörnyeteggé váltam. - hadarta.
- Te nem vagy szörnyeteg! Te jó vagy! - vágott a szavába Gerard, de Frank lemondóan legyintett.
- Jó az, aki így él? Aki megöl egy másik embert? Jó az, aki mindenkit átver?
- Igenis jó vagy! Látogatod édesapádat és segítesz neki a háznál, lelkiismeretfurdalásod van, amiért ott hagytad az iskolát és édesanyád szomorú lett emiatt, olyan emberek fájdalmát igyekszel enyhíteni, akikről mindenki lemondott! Nekem is csak jót adtál! Erőt, vígasztalást, törődést, figyelmet! Eljöttél a nagymama temetésére és elvittél Somerdale-be is! Csodálatos és nagyszerű ember vagy, Frank! - sorolta felhevülten Gerard és teljesen elpirult, kimelegedett, ahogy eszébe jutottak Frank szeretettől vezérelt, önzetlen tettei, amit sokszor úgy érezte, meg sem érdemel.
Frank pár másodpercnyi megilletődött csenddel reagált Gerard hirtelen érzelemkitörésére, majd halkan és szomorúan megszólalt.
- Az egyetlen, akinek nem hazudok, az te vagy! És te nagyon is jól tudod, hogy milyen vagyok és voltam, mi a véleményem magamról és hogy most mi zajlik le bennem. Azt is tudod, mennyire rettegek, de ennek ellenére, egyre többször jut eszembe a vég, mint utolsó megoldás...
- Istenem, Frank! - Gerard hangja is rémült volt. Frank meglepő nyugalommal az arcán állta a pillantásának heves tüzét. Annyira eltökéltnek látszott, Gerard pedig nem bírta ezt így tovább. Érezte hogy belül összeroppan a tettetéstől, a régóta visszafojtott sírástól. Beharapta az ajkát és gondterhelten nézett a pulton üldögélő, magába roskadt Frank-re. A fiú nem is igazán volt akkor jelen, csak kínlódott. Hozzá hasonlóan. Gerard gondolatai blokkolódtak, levegővételei nehezek voltak, ki akart menni a boltból néhány percre.
- Kérsz egy kávét az automatából? - érdeklődött szaporán pislogva, Frank eltűnődve biccentett, így Gerard, még mielőtt a másik szólhatott volna, kimenekült az üzletből. Hátra sem nézve, sebes léptekkel rótta a már eléggé kihalt, záróra közeli pláza folyosóját. Az egyik mosdó felé vette az irányt. Akkor már folytak a könnyei és amikor becsukta maga mögött a helyiség ajtaját, előtört belőle a sírás.
- Frank!- borult le a földre, közvetlenül a csapok mellé és fejét a kezeibe temetve csak zokogott,  mintha sohasem tudná abbahagyni. Sírását visszhangozta a csempézett fürdőszoba. Legszívesebben szorosan átölelte volna Frank-et, a karjaiba zárva és az élet felé terelve, de hogyan tehette volna ezt meg, mikor saját maga is az elmúlás újra és újra visszatérő démonaival viaskodott?
- Annyira szeretlek, de képtelen vagyok segíteni!
Képzetek keringtek az agyában, álságos eshetőségek, teljesíthetetlen opciók, amiket végül elsöpört a könnyek árja. És ott maradt a realitás, a kiúttalanság. A tehetetlenség, hogy nincs rá mód, nem adhat segítséget Frank-nek.
- Frank, szeretlek. - hajtogatta szüntelenül. Egészen halk volt, senki sem hallotta, pedig belül ordított.  A mindennél nagyobb haragjának, rémületének robaja betöltötte szíve zugait, de kívülről gyenge volt, csak sírni tudott. Nem érzékelte az időt, kicsit fázott a hátánál lévő jéghideg csempétől, könnyei az arcába ragasztották hajszálait, az ajka kiszáradt, fájt a mellkasa és a háta. És ólomsúlyú kimerültség kerítette hatalmába.
- Vissza kell mennem az üzletbe...- diktálta magának, hiszen csak úgy egy mondvacsinált indokkal kisétált, magára hagyva Frank-et. De nem akarta, hogy Frank lássa, a bíztató szavak mögött, mennyire riadt ő is.
- Ugyan, ugyan, hova sietnél Gerard?- szólalt meg ekkor egy hang és ahogy Gerard kinyitotta sírástól feldagadt szemeit, a mosdó másik sarkában egy fekete alakot látott kirajzolódni.
- Ki van ott? - kérdezte ijedten, a könnyeit törölgetve.
- Oh, hát nem ismersz meg? - hangzott a kérdés, és az illető előlépett a sötétből. A világos színű, csapzott haj, a fakó színű, hűvös szemek, a gúnyos arckifejezés, pont olyan volt, ahogy Gerard legutóbb látta.
- Lehetetlen, hogy te legyél az...- rázta meg a fejét tagadóan és szorosan becsukta a szemeit, remélve, hogy mire legközelebb kinyitja, Brett már eltűnik. De nem így lett.
- Azt hittétek, hogy vége, hogy ennyi? Fogjátok magatokat és kicsi Frankie-vel aljas módon kinyírtok, majd ott felejtetek a folyóban?
Brett nevetése, mint egy puskagolyó, Gerard agyába csapódva süvített a falak és csempék között.
- Te nem lehetsz itt!- Gerardot minden ereje elhagyta.
- Dehogynem! Beleégtem a gondolataiba! Szerinted, örökre elszaladhatsz a tetteitek elől?! Nem tudtok elrejtőzni, úgyis megtalállak titeket, bárhol is legyetek! Sosem lesz nyugalmatok! - hallotta Brett fenyegető szavait és a férfi egy árnyék képében egyre közelebb ért hozzá, a végzet fullasztó homályát ráterítve.
- Nem lehetsz itt! - ismételte meg Gerard. A szíve őrülten zakatolt, de összeszedte magát, gyorsan felkelt a padlóról és feltépve az ajtót, kirohant a pláza folyosójára.
Brett hangját és kacagását viszont még akkor is hallotta.
- Hé, Gerard, minden rendben?
Erős karok ragadták meg és fonódtak köré, felriasztva mély kábultságából. Legnagyobb megdöbbenésére, Ray vonta magához és elsimítva izzadt haját könnyektől ragadós arcából, igyekezett megnyugtatni.
- Nyugalom...itt vagyok...- hajolt oda Gerardhoz.
- Ray...hogy kerülsz ide?- kérdezte suttogva Gerard, ahogy egy kis időre elmerült a fura biztonságérzetben, amit Ray ölelése adott számára. Fejét a mellkasára hajtotta és hallotta a szívverését.
- Épp bezártam a hangszerboltot és itt jöttem el, mikor hangokat hallottam a mosdóból, te pedig úgy szaladtál ki onnan, mint aki szellemet lát.- válaszolt Ray.
Gerard felnyögött a mondat bizarr valóságtartalmán.
- Sajnálom, ha megijesztettelek, csak nehéz volt a mai nap... - mondta, ahogy állt ott elveszve az ölelésben, míg vissza nem nyerte valamelyest a lélekjelenlétét, nem zihált és kapkodott levegő után és már nem hasította a levegőt végig Brett képzelt alakjának nevetése.
Ray nem kérdezősködött, de készséges volt.
- Nem tagadom, hogy így volt, de nem akarok faggatózni, viszont, még mindig érvényes az ajánlatom, hogy ha szükséged lenne valakire, akivel beszélhetsz, engem akármikor kereshetsz.
- Köszönöm Ray. - Gerard nem tudta máshogy kimutatni, mennyire értékeli Ray nagylelkűségét, csak hálálkodni volt képes.
Ray zavartan elmosolyodott.
- És ha mára te is végeztél a munkával, hazavihetlek.- ajánlotta fel.
- Kedves tőled, de Frank az üzletben van. - kapott észbe tűzvörös arccal Gerard és kibontakozott az ölelésből.
Ray kicsit csalódottan sóhajtott fel, de ezt egy könnyednek látszó mosollyal leplezte.
- Hát ő is befér a kocsimba. És úgyis hozzátok megyek, Mikey meghívására. - vallotta be.
A kijelentés elképesztette Gerardot.
- Ezekszerint akkor van rá esély, hogy újra barátok legyetek az öcsémmel? - érdeklődött reménykedve.
- Pár napja Mikey ismét telefonált és azt mondta, a szüleitek ma későn érnek haza, így elhívott estére, hogy megigyunk néhány italt. Bob is ott lesz.
Mióta Mikey meglátta Gerard csuklóján a vágásnyomokat, nem igazán kommunikáltak. Az meg, hogy apjuk és anyjuk ma estére programot szervezett maguknak, teljesen ki is ment Gerard fejéből. Bob-nak annyira nem örült, de az, hogy Mikey békülést kezdeményezett Ray-el, megmelengette a szívét.
- Jó ezt hallani...- mondta egy apró, kimerült mosolyt erőltetve magára.
- Esetleg ti is csatlakozhatnátok, mindenkire ráfér némi lazítás. - jutott Ray eszébe egy ötlet, amit Gerard nem tartott annyira jónak.
- Nem is tudom, meg kell kérdeznem Frank-től. - húzódozott.
- Akkor beszéljétek meg, szerintem érdekes este lenne. Én a parkolónál leszek. Most induljunk, ha nem tévedek, neked még be kell zárnod az üzletet.- viszonozta a mosolyt Ray.
*****
Ray nem fogalmazott jól. Az érdekesnél másabb jelzők illettek a hirtelen ötletére, amitől Gerard aggódni kezdett. Több ok miatt is. Legjobban azért, hogy Frank mit fog szólni Ray felvetéséhez, miszerint elfuvarozza őket. Majd, ha Frank is úgy gondolja, megismerkedhet Mikey-val és persze Bobbal, néhány ital társaságában. Neki ez kicsit meredeknek hangzott. Nem akarta megbántani Ray-t a visszautasítással, de Frank-nek sem akart kényelmetlenséget okozni. Nehezen tudta elképzelni, hogy Frank, Ray, Mikey, Bob és ő együtt iszogatnak egy estén át.
Frank kissé ittassá vált, mire Gerard visszaért az üzletbe és előadta a nemrég történteket, Ray ködös terveit. Csak hallgatott, ahogy Gerard a szavakat keresve beszél hozzá, a kedvetlensége is fokozódott, nem igazán kapta fel a fejét a részletekre.
- Ha akarod, mehetünk Ray autójával. Én úgy sem kocsival jöttem. - egyezett bele, még mindig a képregény bolt pultján ücsörögve, a rádióból kiáramló zenét hallgatva, kezei között a majdnem kiürült üveget tartva.

- Nem akarom, hogy neked ez kellemetlen legyen. - jegyezte meg Gerard, amint a csodálkozása alább hagyott.
- Nem hiszem, hogy olyan kellemetlen lesz, tudom kezelni. Mind Ray-t, mind a testvéredet. Emlékezz vissza, karácsonykor majdnem bemutattál a családodnak.- mondta erre Frank, mint akinek nem nagy ügy ez az egész.
Gerard megborzongott. Bárcsak így történt volna! Akármennyire is riasztó volt akkor egy karácsonyi családlátogatás gondolata, ezerszer inkább elviselte volna. Mert egy kínos családi vacsorának, vagy hangos veszekedésnek is több köze lett volna a mindennapi élet dolgaihoz, mint annak a végeláthatatlan borzalomnak, amiben jelenleg vannak.
- Ez igaz. - ingatta a fejét.
- Különben is, most mindent jobb az egyedüllétnél.- Frank gyönyörű mosolya fátyolos volt az alkoholtól, Gerard pedig nem kérdőjelezte meg a döntését. Csak magában csodálta Frank bátorságát.
Miután bezárta a boltot, a parkolóba mentek Frank-el,  Ray ott várt rájuk. Barátságosan és szívélyesen üdvözölte Frank-et, bemutatkozott és kezet fogtak. Frank is bemutatkozott, de utána nem beszélt, végig csendben volt az autóúton. Bámult ki az ablakon, az estébe takart utcákat nézve, ahogy Gerard is. Nehezére esett a beszélgetés, szorongott és furának találta a helyzetet. Ray a múltja, Frank a jelene és időbe telik majd megszoknia ezt az érdekes ötvözetet.
Elmélkedéséből az szakította ki, hogy Ray autója megállt a házuk előtt.
- Megérkeztünk. - jelentette be, hogy oldja a súlyos csendet. Gerard gyomra fájni kezdett, ahogy realizálta, hogy hazaértek. Frank-re pillantott, de még mindig csak közönyös bánatot látott rajta.
- Mehetünk?- kérdezte idegesen. Frank bólogatott és Ray után, ők is kiszálltak a járműből.
- Még meggondolhatod magad. - figyelmeztette Gerard Frank-et, ahogy a ház felé sétáltak.
- Nem fogom. - Frank kitartónak látszott és ez tovább fokozta Gerard idegességét. Szürreális volt, hogy ott gyalogolnak az otthonához vezető úton. Esetlennek érezte magát, ahhoz hogy értelmesen elmondjon mindent a testvérének. Mikey amúgy is olyan volt, mint aki a fejekbe lát és elemzi az ott lévő gondolatok részleteit.
Lámpák fényei világítottak a szobák felől és Gerard látta felbukkanni testvére arcát abból az ablakból, ahonnan az utcára látni. Öccse kiváncsian pislogott a függöny mögül, nem értve a helyzetet, majd mikor már elég közel értek a házhoz, kinyitotta nekik az ajtót. Bob ott volt a nyomában, szintén értetlenül.
- Sziasztok! - köszönt nekik Ray jókedvűen.
- Szia Ray. - Mikey Bobra nézett, majd Frank-et kezdte bámulni gyanakodóan, válaszra várva.
- Ő ki? - érdeklődött higgadtan, Frank-et vizsgálgatva.
Gerard nem tudta, hogy kezdjen bele, Frank kezdeti merészebb hozzáállása is a semmibe hulllt, csak állt zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel. A feszült, kimondatlan kérdésekkel teletűzdelt helyzetet, Ray mentette meg.
- Találkoztam a testvéredékkel a plázában és gondoltam, elhozom őket is. Minél többen vagyunk, annál jobb a hangulat.
- Értem.- Mikey nem osztotta Ray elképzelésének helyességét, borús érzelmek látszódtak rajta, amiket megpróbált palástolni, de szemeinek egyszerre dühös és lesajnáló szikrái mégiscsak eljutottak Gerard irányába. A fiú szíve ettől összefacsarodott.
Frank felpillantott a földről, amit eddig bámult és halkan megszólalt.
- Frank vagyok.
Gerard emlékezett, mikor először találkoztak, a somerdale-i temetőnél, ugyanilyen megszeppent volt.
Mikey biccentett.
- Én Mikey, ő pedig itt mellettem, Bob.
Aztán nem mondott semmi mást, de a csendje is árulkodó volt. Gerard lopva elnézte akkor mindannyiukat és úgy érezte, egy furcsa társaság tagjai és mintha kirakatban lennének, minden szem rájuk vetül. Ray teljesen tudatában volt annak, ami közte és Frank között van, Mikey számára is kezdett összeállni a kép és Bob is gyaníthatott valamit. Ő volt az, aki először szóhoz jutott.
- Nahát Way...nekem lenne hozzátok pár kérdésem...- és sokat sejtetően nevetgélt, de Mikey türelmetlenül közbevágott.
- Nem vagyunk kíváncsiak az idétlen kérdéseidre, Bob. - ezzel kitárta az ajtót, hogy Ray, Frank és Gerard belépjenek rajta. Arca még mindig meglehetősen barátságtalan volt, ahogy végigmérte Frank-et, aztán Gerardot, aki nem tudta megsaccolni, mi lehet testvére véleménye.
- Oké, akkor hallgatok, a lényeg, hogy ital jut mindenkinek. - összegezte Bob, miután becsukódott mögöttük az ajtó és már nem is voltak olyan fontosak a válaszok a kérdéseire.
Az este további része úgy telt, mint bármelyik másik, ha Mikey áthívta Bobot és Ray-t. Ők hárman elég jól elbeszélgettek, Gerard pedig kicsit kirekesztett, hangtalan szemlélője volt ennek a kanapén, Frank mellett ülve. Frank sem igazán beszélt, csak ha kérdezték, máskülönben, igencsak félénknek bizonyult. Bob viccelt is azzal, hogy ugyanolyan hallgatag, mint Gerard.
- Nagyszerűen megtaláltátok egymást. - tette még hozzá, de ezt lehet, hogy rögtön meg is bánta, mert Mikey haragosan nézett rá, és Ray szemeiben is méltatlankodás csillant. Gerard és Frank pedig egyformán elpirultak.
Később, mikor már sokkal több ital elfogyott, mint kellett volna, Bob szokásához híven, elaludt a kanapén, Ray meg Mikey áttértek egykori barátságuk újraélesztésére. Gerard örült ennek és feleslegesnek érezte, hogy ott üljenek felettük, így leinvitálta Frank-et az alagsorba. Kicsit a fejébe szállt az a néhány sör és izgult is, mit szól a fiú a félhomályos, majdnem ablaktalan, kissé rendetlen szobához, de Frank szivesen élt a meghívással és tetszett is neki a helyiség. Barna szemei alaposan végigjárták a papírokkal és ceruzákkal telepakolt íróasztalt.
- És ezzel kezdődött minden. - állt meg mosolyogva, ünnepélyesen a számítógép előtt is, amire rávetült a éjjeli lámpa világossága. Gerard értette, mire gondol és a kezdetek mosolyt csaltak az ő ajkára is. Frank ellépett az íróasztaltól és az ágyat vette szemügyre, aztán a polcot, ami kissé túlzsúfolt volt, a székeket, amire Gerard a ruháit helyezte el, olykor hanyagabbul, mint kellett volna.
- Rendet kellett volna raknom. - sajnálkozott Gerard és leült az ágyra, majd hellyel kínálta Franket.
- Itt minden a helyén van és ez a szoba illik is hozzád Gerard. - Frank szorosan Gerard mellé ült, a válluk, karjuk és lábuk összeért. Gerard sosem hitte volna, hogy Frank valaha is az alagsori szobája ágyán fog ülni.
- Akkor költöztem le ide, mikor újra visszajöttem Somerdale-ből Newarkba. A régi szobámba nem mehettem, mert ott akkor éppen Ray lakott. De jobb is volt így. Igazából, sokkal jobban szeretem az alagsort. Csendes és eldugott, itt tényleg egyedül lehetek, a szüleim vagy az öcsém ritkán jönnek le, csak a nagymama látogatott egy ideig. És az jó volt, mert valójában sosem szakadtam el tőle, még akkor sem, ha az agyam tudja, őt többet nem ölelhetem át. - mesélte Gerard és végigpillantott az ágyán, ahol Elena képe legtöbbször megjelent a végtelen szeretetét elhozva.
- És most már nem jön? - kérdezte Frank meglepve.
- Már nem! Akármennyire akarom, akármennyire is várom! De Brett annál gyakraban feltűnik. - Gerard torka elszorult és felrémlett neki a nem is olyan régen látott hallucináció a pláza mosdójában.
- Én is sokszor szoktam látni Brettet. Elfoglalta az egész életemet. Áll a szobám ablakánál és a képembe nevet, meg azt mondja, hogy sosem fogunk megszabadulni tőle. Csak akkor nincs jelen, ha velem vagy.- csóválta a fejét gondterhelten Frank.
Gerard nagyot sóhajtott, ezek a momentumok neki is ismerősnek hatottak.
- Most egészen biztos, hogy csak ketten vagyunk itt.- hallotta a fentről szűrődő hangokat, a tv zaját, Mikey és Ray önfeledt diskurálását.
- Megtudhatom, mi történt a csuklóddal? - érdeklődött szelíden Frank és Gerard pulóverének ujját feljebb tolva, óvatosan simogatta a kés okozta sebhelyet.
- Megvágtam...- válaszolta habozva Gerard és megremegett a hangja, ahogy Frank a szájához emelte a kötéssel fedett, sérült karját.
- Ne bántsd magad ilyen módon, semmi értelme és örökre ott marad a nyoma. - csóválta a fejét kicsit dühösen Frank.
- Megtanultam elviselni a hegeket és nem zavar, hogy ott vannak, mindegyik egy emlékeztető, bizonyos időszakokra, amikben részem volt. - Gerard gyengéden átölelte Frank-et, aki a vállára hajtotta a fejét és sokáig hallgattak.
- Az egész életből a veled együtt töltött pillanatok, a beszélgetéseink és a te lényed hiányoznának a legjobban. - suttogott meghatva egy idő után Frank.
Gerardot szíven ütötte, amit hallott, érezte ahogy a vér kiszáll az arcából. Nem akart visszaemlékezést, nem akart búcsút. Jeges szilánkokat érzett kíméletlenül a szívébe nyomódni attól, hogy Frank ismét felemlegeti az élet lezárásának esélyét.
- Frank...- simította végig a fiú arcát szeretettel. Ujjai finoman siklottak Frank bőrén.
- Meg az, amit a nyaralókban és a bevásárlóközpont mosdójában csináltunk. - egészítette még ki Frank és kósza mosoly futott át az ajkán, tekintete ábrándosan csillant meg.
Gerardot is elsodorta azoknak a felejthetetlen pillanatoknak az ereje. Frank testének melegsége, a simogatásai és szavai, a semmihez sem fogható közelsége, érintések és csókok, amik után szomjazott, amióta megtapasztalta,
- Szeretlek Frank. - mondta ki azt a szót, ami teljesen sosem tükrözte az érzéseit. Aztán csak gyönyörködött Frank lecsukott szemeiben, szép arcában, halványpiros ajkában és le-fel emelkedő mellkasában.
- Én is szeretlek. És köszönöm, hogy hozzám tartozol...- nézett rá Frank.
- Köszönöm, hogy hozzád tartozhatok. - Frank szemeinek kristálytiszta, barnán kavargó, varázslatos színében, Gerard nem tudott elégszer elmerülni. Ahogy a csókjában sem és amikor Frank ajkai az övéhez nyomódtak, Gerard hálás volt minden még hátralévő, közös percükért.
*****
- Beszélnünk kell!
Gerard az ágyán fekve, meghökkenve bámulta Mikey zavarodott és felháborodott arckifejezését.
Kora hajnal felé járt az idő. Ray és Frank már hazamentek és Bobot is sikerült felébreszteni, majd elküldeni. A szüleik még nem voltak otthon, de Gerard azt hitte, Mikey lefeküdt aludni, mert hirtelen némaság szállta meg a házat. Ő nem volt még álmos, csak feküdt az ágyban és alkohollal megszínezett gondolatai az este körül jártak. Igazat adott most már Ray-nek, érdekes volt ez a nap. Vagy annál sokkal több. És forróbb...Még érezte Frank ajkát a sajátján, a csókjait, a nyelvét, ahogy az ő nyelvéhez ér és véget nem érő játékba kezd, miközben ujjaik szenvedéllyel simogatják a másik haját, hátát, mellkasát, elérve letagadhatatlan, kemény izgalmukig. Nem volt veszélytelen, amit műveltek, hiszen Mikey és Ray a nappaliban beszélgettek, de az egymás iránti vágyódásuk minden szabályt és észszerűséget áthágott. A szenvedélyes csókok, simogatások, csípőjük ritmusos mozdulatai, összepréselődő, forró bőrük, a kezük és ajkuk egymás legérzékenyebb részén, szelíden, de határozottan vitték őket a beteljesülés útjára, hangos sóhajokkal és nyögésekkel kísérve, míg elérték a tetőfokot és kapkodva a levegőért, leizzadva feküdtek egymás mellett, a felforgatott párnán és takarón, szétgombolt ruháikban. Gerard érezte, mennyire rohan a vére, lüktet a szíve, reszket mindene, ragadós nedvesség borítja el a bőrét és az ujjait. Frank eddig betegesen sápadt arca bíborszínű lett és ez jó érzésekkel töltötte el Gerardot. Halványan megcirógatta Frank haját és verejtékes homlokát, majd az arcát és kicserepesedett, alkoholízű ajkait. Gerard nagyon szerette Frank-et megérinteni, tapasztalni, hogy mennyire eleven, létező és ott van vele. És akkor, azokban a közös, csodálatos percekben sem ijesztő rémképek, sem dermesztő gondolatok nem voltak.
- Miért nem alszol, Mikey? Késő van...- dadogta és felült  az ágyon, aztán felkapcsolta a lámpáját.
Az elmúlt órák eseményei még ott pörögtek a gondolataiban, az izgalma újra éledve, forró folyamként perzselte a gerincét, de nem fantáziálhatott most Frank-ről, mert megjelent Mikey és nagyon is nyilvánvaló volt, miért jött.
- Szerintem még nincs késő. Volna rám pár perced? - érdeklődött komolyan. Hivatalosságától Gerard fázni kezdett.
- Persze, gyere. - húzódott arrébb az ágyon félve. Mikey az ágyhoz sétált és leült rá. Kicsit bizonytalan volt a mozgása az este megivott italok miatt, de az arca szomorú fényben égett.
- Meddig akartad még játszani ezt a színjátékot? Mikor akartad elárulni az igazat? - fakadt ki rögtön.
- Te tudod, mi az igaz? - kérdezett vissza Gerard elcsukló hangon, de öccsének nem tetszett az időhúzás, elégedetlenül megforgatta a szemeit.
- Most már mindenki tudja. Még Bob is, pedig ő aztán nem a legélesebb kés a fiókban. Hogy őszinte legyek, nekem kezdetektől fogva kétségeim voltak.
- Nem akartalak félrevezetni. - Gerard bűnbánóan sóhajtott.
Gondolta, hogy ennek a párbeszédnek, a mai nap után el kell majd jönnie, de mégsem tudott kellően felkészülni erre.
- Mikor bejelentetted, hogy randizol egy lánnyal, én nem ámuldoztam meghatódva, mint anya és nem könnyebbültem meg, mint apa. Inkább hitetlenkedtem. És gondolkodóban estem. Ha nem láttam volna azt a bizonyos foltot a nyakadon, nem hittem volna el, hogy az említett lány létezik, de ott volt az a lila jel és azt valakinek csinálnia kellett. Viszont nem volt kerek az egész. Már a megismerkedésetek sem! Hogy újságot vett a képregényboltban, váltottatok néhány szót, megadta a számát és te felhívtad! Gerard, nálad félszegebb embert nem ismerek! Hogyan is csinálhattál volna ilyet! Ez a tett nem rád vallana! Azt hittem, Ray és te folytattátok, ami elkezdődött, de bebizonyosodott, hogy nem és én ennek örültem, de aggódtam is. Akkor mégis kivel vagy?! Aztán úgy volt, hogy a barátnőd karácsonykor ellátogat hozzánk és amikor anya készülődését láttam, mégiscsak bízni kezdtem abban, hogy majd benyitsz egy kedves és félénk lánnyal az oldaladon, akit valóban Lisa-nak hívnak. Csakhogy Lisa nem jött el, én pedig magamban már biztosra vettem, nincs semmilyen barátnőd. De van valaki az életedben. Hirtelen az jutott az eszembe, mi van, ha jó okod van, arra hogy hezitálsz, mert az a valaki egy fiú? És erre elhozod ezt az érdekes srácot, ezt a Frank-et, ez nem puszta véletlen. Igazam volt...- Mikey sértődötten elnémult, Gerard pedig lesütötte a szemeit.
- Gyűlöltem, hogy titkolóznom kell! Előbb-utóbb elmondtam volna, nem akartam elhallgatni előled, de te akkor is haragudtál, mikor Ray az életemben volt...- mondta könnyekkel a szemében.
Mikey még mindig nem tudta a teljes igazat, hogy karácsony este, mindent feltéve egy lapra, ő színt akart vallani az egész családjának, de a Brett-el történt tragédia keresztül húzta ezeket a számításokat. Természetesen értette valamelyest, hogy testvérét megharagította a rejtélyeskedése. Régen az őket ért összes fájdalmat, örömöt és valamennyi titkukat megosztották egymással, de Mikey, Ray esetében sem látszott elfogadónak, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy Gerard nem mert beszélni.
- Én sem viszonyultam túl jól ahhoz, ami akkor Ray és közted történt, de az más volt, hiszen ő évek óta a barátom, te meg a bátyám vagy, raádásul Ray-nek ott a barátnője. Te az egész szívedet bele akartad rakni abba a kapcsolatba. Lépnem kellett, megkímélnem téged a fájdalomtól.
Gerard hálásan pillantott Mikey-ra.
- Nem tudtam, hogy neked ez ennyire fontos volt.
- Te vagy a fontos! Féltelek, mert megint ijesztően viselkedsz, kárt teszel magadban és nagyon remélem, hogy ennek semmi köze Frank-hez...Ha ő az, akivel lenni akarsz, akkor neki boldoggá kell tennie téged! - magyarázta Mikey.
- Frank boldoggá tesz! - vágta rá hevesen Gerard.
- Testileg bizonyosan, ugye így van? - kérdezett vissza Mikey. Gerard arca tűzszínt öltött.
- Igen. Mikor Frank-el együtt vagyok, ahhoz nincs fogható. A legfájdalmasabb, de egyben legjobb érzés, amit valaha átéltem.- nyelt egyet zavartan.
Mikey arcán is rózsaszín felhő ült és nem nagyon találta a kifejezéseket.
- Hát...oké...
- De Frank csak jót ad nekem máshogy is. - toldotta még meg Gerard. Már Frank gondolatától is felgyulladt a szíve.
- Ezekszerint szereted Frank-et? - kérdezte Mikey.
- Szeretem! - Gerard ezt egy másodpercnyi hallgatás nélkül mondta ki. Soha, semmiben nem volt ennyire bizonyos, mint ebben az egy, sziklaszilárd érzelmében.
Mikey elgondolkodva ült, talán magában átismételve a hallottakat.
- És egyáltalán nem érdekelnek a lányok, olyan értelemben sem? - sandított Gerardra, akit megdöbbentett öccse kérdése.
- Én...még nem gondoltam erre...csak Frank-el voltam...- válaszolta csendesen.
Ekkor a ház ajtajának nyikorgását hallották és szüleik lépteinek hangját, majd felgyulladt a fenti villany, Gerard és Mikey egyszerre pislantottak a világosság irányába.
- Gondolom, az még nem mostanában lesz, hogy apának és anyának bemutatod Frank-et...- Mikey még mindig az ajtórésen beszivárgó narancsos fényt figyelte, amihez társult Donna vidám és apja fáradt hangja.
Gerardnak ehhez nem kevés időre volt szüksége, anyja álmait darabokra zúzni és apját magára haragítani, nagy kihívás volt, amit még nem gondolt végig magában.
- Ezzel még várok.
Mikey bólogatással vette ezt tudomásul.
- Talán ideje aludnunk. - felpattant az ágyról.
Gerard visszafeküdt, bár a szívverése még mindig nyugtalan volt, de furcsa módon kicsit könnyebbnek érezte a lelkét.
- Nem akartalak megbántani, azzal hogy nem meséltem neked Frank-ről...- szólt még testvére után.
- Most sem meséltél róla. Fogalmam sincs, hol ismerted meg, merre lakik, hány éves, meg ilyenek. Majd legközelebb ezzel folytatjuk. - helyesbített Mikey.
- Köszönök mindent. Te vagy a világon a legjobb testvér! - Gerard érezte, hogy Mikey gyakran érthetetlen szigora, nem mindennapi stílusa és éles véleménye ellenére is jót akart neki, még akkor is, ha ez sokszor nem így tűnt.
A fiú szkeptikus grimasszal az arcán fordult vissza.
- Ne túlozz, azért olyan remek nem vagyok! Máskor, ne csinálj őrültségeket. És nyugodtan mondj el nekem bármit! Nem értek teljesen egyet a döntéseddel, de akármi történjék, a testvérem maradsz!
- Ígérem. - fogadkozott Gerard és ugyan tudta, hogy egyes dolgokról semmilyen körülmények között nem beszélhet, de lehet sokkal őszintébb Mikey-val. Mert a testvére megérdemli, hogy nyílt szívvel közeledjen hozzá.
*****
A számítógépe monitorán villogó üzenet várta és ez rántotta vissza kijózanítóan Gerardot a délelőtt óráiba. Már ébren volt egy ideje, de nem csinált semmi különöset, csak kaotikus ábrákat firkálgatott az asztalán lévő fehér lapokra, miközben a tegnap estén gondolkodott. Mérföldkőnek vélte, hogy mert végre beszélt Mikey-nak az érzéseiről Frank iránt.
Szia Gerard, itt vagy?
Olvasta Frank sorait.
Szia Frank! Igen, persze. Jól vagy? Elérted az utolsó buszt éjszaka?
Írta be a kérdést.
A másnaposságtól fejfájásom van, de amúgy rendben vagyok. Igen,  elértem a buszt és anya már aludt, mikor hazajöttem.
Válaszolta Frank.
Akartam írni, de Mikey lejött és beszélgettünk. Rögtön rájött mindenre, amint meglátott minket együtt. Azt mondta, jó ideje sejtette, hogy nem egy lánnyal vagyok kapcsolatban és az elmaradt karácsonyi vacsora után, ebben egészen biztos volt.
Mesélte Gerard.
Azt hiszed, nem voltak kétségeim, nem féltem, hogy talán rosszat teszek, hogy elmegyek hozzátok? Lehet, hogy teljesen józanul meg sem mertem volna ezt tenni.
Árulta el Frank.
Pedig nem látszott rajtad, hogy félnél...
Ítélte meg Gerard.
Az alkohol remek munkát végzett ezekszerint. De a legfontosabb, hogy mégsem lett rosszabb a helyzet.
Összegezte Frank.
Nem, most már én is így látom. Elmondtam a testvéremnek, hogy szeretlek. Mikey, bár nem helyeselte, de elfogadta.
Felelte Gerard.
Az öcséd szimpatikus, megérdemli, hogy tudja az igazat. Jó, hogy találkozhattam vele, Ray-el és Bobbal. Még ha nem is sokat beszéltem velük, de jól éreztem magam a társaságukban. És ezáltal egy kicsit bepillantást nyerhettem a mindennapjaidba.
Írta Frank.
Örülök, ha így érzel.
Gépelte be Gerard.
És köszönöm, amit az alagsorban adtál nekem. Az idő és a hely nem volt a legjobb, tudom, de őrülten kívántalak. Ahogy a nap minden percében kívánlak. Most is...legszívesebben azt csinálnám...és közben rád gondolnék...De anya itt van a szomszéd szobában...
Frank soraitól Gerardnak melege lett, a gyomra a torkáig ugrott fel és remegett a keze a billentyűzetnél. Az izgalom az ő testében is hamar ébredezni kezdett.
Nekem is nagyon jó volt, Frank.
Vallotta be.
Bárcsak  most is itt lennél velem! Meglehetősen hosszúnak és unalmasnak ígérkezik ez a délelőtt, csak délutánra kell mennem dolgozni.
Közölte Frank.
Csakugyan bemész ma a kórházba?
Gerard örült, hogy Frank tegnapi letargikus ellenállása a semmibe tűnt és kész volt a munkába állásra.
Nem gondolhatok csak magamra, nem hozakodhatok elő buta kifogásokkal, amik ráadásul csupa hazugságok. És igazad volt, nem hagyhatom cserben a geriátria betegeit.
Közölte Frank.
Helyesen döntöttél!
Írta Gerard.
Én is így gondolom.
Helyeselt Frank.
Nekem hamarosan indulnom kell a plázába. Ma én leszek egész nap, mert Mr. Evans orvosi vizsgálatra megy. Te mit fogsz csinálni még munka előtt?
Érdeklődött Gerard.
Talán gitározom egy kicsit, rólad ábrándozom és biztosan veszek egy hideg zuhanyt.
Frank válaszától Gerard mosolygott és mindent megadott volna, ha most a fiút karjait érezheti saját magán.
Szeretlek, Frank.
Írta búcsúzóul.
Én is szeretlek, később még írok.
Köszönt el Frank is és a monitoron lévő chatablak megüresedett.
Gerard ezután nem sokkal elindult a bevásárlóközpontba, hogy kinyissa a képregényüzletet. Attól, hogy Frank is úgy döntött, folytatja a munkát a kórházban, Gerard egészen megnyugodott és így jobban tudott a teendőire koncentrálni. Meglepően gyorsan telt a nap, lefoglalták a feladatok, az új áruk polcokra való kihelyezése, az olykor betévedő vásárlók  kiszolgálása, ha pedig volt némi szabadideje, akkor is inkább érezte magát üresnek, gondolattalannak, mint feldúltnak. Ray-t látta párszor a folyosón, majd a fiú ebédszünetben váratlanul beugrott hozzá, Gerard nem kis ámulatára. Nem számított arra, hogy Ray valaha is átlépi az üzlet küszöbét, főleg nem miatta. Gerard megilletődöttsége ezer méterről meglátszódott rajta. Ray mindezek ellenére, széles mosollyal nyitott be és sétált oda hozzá, kezében egy pohár kávéval, amit Gerard elé helyezett a pultra.
- Nyílt egy klassz kávézó lent a földszinten.- magyarázkodott, látván Gerard értetlen arckifejezését.
- Köszönöm szépen Ray. - Gerard hol az italra, hol a fiúra nézett.
- Nincs mit. A kávéról nekem most már mindig te fogsz az eszembe jutni. - tette még hozzá Ray, hogy Gerard is értse.
Gerard emlékezett, rövidke kapcsolatuk kezdetekor, Ray ugyanígy kávét hozott neki egy kora reggelen. Eltelt jó pár hét azóta, sok hektikus történést hozva magával. De a friss kávé illata és a zavartságuk még mindig ugyanaz volt.
- Azért jöttem, hogy tőlem tudd meg, Mikey és én újra barátok lettünk. - újságolta Ray, némi hallgatást követően.
Gerard boldog volt Ray bejelentéstől.
- Ez nagyszerű!
- Azon leszek, hogy működjön a barátságunk Mikey-val. Ha néha ott találsz a házatokban, ne lepődj meg, de igyekszem, majd keveset keresztezni az utadat, mert nem akarok neked több rossz momentumot. Az, hogy tegnap találkoztam Frank-el, sok mindenre ráébresztett. Láthattam, mennyire kiegészítitek egymást. És ami a legfontosabb, ő azt teszi, amit én sajnos nem tudtam. Saját magát adva, leplezetlenül, tiszta szívből szeret és boldoggá tesz téged.
Ray szavaira Gerard csak szótlanul bólogatott egyetértése jeléül.
- Maradjon ez mindig így. Neked jól áll a boldogság, Gerard...
Ray mosolygott, intett és gyorsan elhagyta az üzletet, Gerard csodálkozását, a gőzölgő kávét és egy kérdést hátra hagyva.
Csakugyan ilyen egyszerű is lehet a boldogság?
A munkaidő leteltével Gerard lassan ballagott a hideg, szeles utcán, az otthona felé. Ray mondatait magában újra és újra átismételve. Amiket a fiú mondott, ismeretlenül hatottak rá. Ő sosem volt optimista, nem tekintett pozitivan a jövőbe, ezért most nem is ismert magára, de Ray szavai fura mód, újak és reménykeltőek voltak, elültették a lelkében a bizakodás magját. Brett-et megtalálták, ez tény, de megeshet, hogy nem tudják megállapítani a vizsgálatok sem, mi volt a halála oka. Ők pedig Frank-el, az öngyilkosságról beszélgetnek majdnem napi szinten és koszorúkat, koporsókat nézegetnek a temetkezési vállalat katalógusából. Frank a külvilág számára is láthatóan szereti őt, ahogy ő is mindennél jobban szereti Frank-et. És az egymás iránti szeretetük kősziklájába kapaszkodva lehet, hogy még nincsenek is elveszve.
Senki sem volt otthon, mikor benyitott a házba, levette a kabátját és a nappaliba lépett. Villanyt kapcsolt, majd a televíziót, hogy ne bántsa a csend. A világban tomboló háborúkat és más drámai dolgot bemutató hírműsorok és reklámok idegesítő villódzásainak hátterében, apja italait nézte, az üvegek színét, formáját, a címkék feliratait, magában végigfuttatva, mit nyerne, ha inna. Végül csak a konyhában reggelről megmaradt hideg és keserű kávét fogyasztotta el, mielőtt az alagsorba ment volna. Délelőtt nem kapcsolta ki a számítógépet, így amint a monitort működésbe helyezte, máris látta, hogy Frank írt neki. És a sorai kétségbeesésről árulkodtak.
Gerard, itt vagy? Remélem, még nem mentél el dolgozni!
Kérlek írj, ha látod, beszélnem kell veled!
Gerard, ha itt vagy, írj!
Francba, látom, elkéstem...Délelőtt hivatalos levelet kaptam a rendőrségtől, az állt benne, hogy egy hét múlva be kell mennem kihallgatásra, Brett ügyében. Mi lehet ez?! Az a szokás, hogy az egész családot kihallgatják? Vagy akadt egy szemtanú, aki látta Brett-et apám házánál és ezzel egyidőben látta a kocsimat is? Vagy nem tudom és azt sem, most mi fog történni. Csak félek, Gerard... Nagyon félek...
A betűk bántóan táncolva összefolytak Gerard szemei előtt.
- Édes Istenem...- rogyott le a székre, a monitor elé. A Ray által belé sulykolt hit, haloványan éledező reménysugarait azonnal elmosta a döbbenetes rémület és esélytelenség. És a keserves beismerés, mennyire nagyon távol van tőlük egy boldogabb élet.

folytatása következik...

Na, most 2020 árnyéka kísért, vagy ilyen lesz a 2021 is ????

Már egy hete, hogy minden visszaállt az ünnepek előtti kerékvágásba, de én már most unom és fáradt is vagyok. A jobb helyeken javában tart az online meló, de itt persze ez nem opció. Közben eszembe jutott, hogy talán a műtétemet sem ártana intézni, így beszéltük meg a dokival, ettől egyből elment a maradék kedvem is. Anyám ugyanilyen műtétnél heteket volt táppénzen anno, én ezt nem tervezem és nem is tehetem meg, bár azért a hetekig való hempergés az ágyban elég csábító eshetőség, de ahhhh...esélytelen...
Pénteken A. írt nekem messengeren, hogy mi van velem, hogy telt a szilveszterem, mert ő szegény egyedül volt az év utolsó napján, lévén hogy publikus pasi már nincs, a másikat meg már látni sem bírja.
Szombaton Zselykére vigyáztam megint (<3), és láttam a Music Television 90's csatornán a top 50 rock songot és yeee mert a 90%-át ismertem, a 80%-át meg szeretem is a daloknak. Volt itt minden, RHCP, Offspring, No doubt, Bush, Blink 182, Presidents of the USA, Green Day, Nirvana (első lett a Smells like teen spirit), GNR, Metallica és hosszan sorolhatnám. Hát igen, igen, imádjuk a kilencvenes éveket.
Este láttam a Kisiklottak c. filmet és ez a Jennifer Aniston egész jól alakított benne, meg a cselekmény is érdekes.
És az idei év szerintem eddigi legjobb műsora a Kontár kivitelezők. Adam Carolla olyan jókat mond :D
De kb. ennyi csak, amin derülni tudok, ugyanis csütörtöktől megint harcban áll kis családom, aminek golyófogói a hugom, meg én vagyok. A szemlélődő pedig, a sunyi, seggnyaló Tinimami, aki egyben ennek a kialakult helyzetnek a nagy része miatti felelős is. Apámmal is összevesztem, de azóta fogjuk rá beszélünk, igazságtalan volt, de ezt ő is beismerte. Tesóm is felkérdezett és anyám is besértődött rám. De nem akarok erről írni, nincs kedvem és energiám. Egész hétvégén ezért ölt az ideg, reggeltől, késő estig :/ Ha én írnám ennek a "sztorinak" a forgatókönyvét, tuti hogy úgy kihajítanám a Tinimamit, mint azt a bizonyost, hogy menjen haza a gyerekéhez pl. nevelni, ne más nyakán élősködjön és ossza az eszet, de ugyan minek is menne el, mikor ott megvan minden, fizetnie se kell érte és apám persze meg is kajálja a szarságait.
És nem tudom, lesz e változás idén e téren. Félek, hogy nem.
Holnap megint hétfő :( :( :( arghhhhh...
De legalább a D. lovers új részét is folytattam és haladok vele, ha nagyon bele tudok húzni, talán egy, vagy másfél hét múlva fel is tudom rakni. Meglátjuk.
És most jöjjön egy kis kilencvenes évek, nosztalgia és hugom egyik akkori kedvenc dala (a zöld pulcsis fickó tetszett neki, nekem meg asszem a kék pulcsis hihi).

Ne nézz hátra, csak előre, így menj bele a jövőbe!!!

És a 2021-es első szabálya, hogy soha nem beszélünk 2020-ról.
Vagyis csak most és egy nagyon kicsit.
Szóval nem vártam nagy partit, kettesben a pasimmal. Délelőtt J.-ék beugrottak, itt hagyták kicsit Zselykét, mert ők nagybevásároltak az esti bulijukhoz.
Délután csináltam kekszes-joghurtot sütit, mert volt 3 gyümölcsjoghurtom, ami elsején lejárt és gondoltam, felhasználom, pasim múltkor úgyis reklamálta a desszertet. Ah, dehogy is kellett neki desszert! Sikeresen berúgott, aztán velem kötekedett és lefeküdt. Egy darabig magamban puffogtam, de már megszoktam, hogy az év vége mindig ilyen tré és eszembe jutottak a régi, ennél is szarabb szilveszter éjszakák, a nyomasztó Aputest és családja maratoni ezeréves filmnézések, meg mikor összeköltöztem a Narkománnal és az első-meg egyben utolsó-szilveszterünkön megivott 15 doboz sört, majd összeveszett velem és a főbérlő nénivel, aki kifogásolta, hogy rágyújtott a szobában, na meg ne feledjük azt se, mikor pasimmal a rock kocsmában szilvesztereztünk és én végig azon paráztam, hogy ne állítson be az a tetű exe, mert semmi kedvem nem volt vele baszakodni. Szóval elsodort a nosztalgia, közben néztem a béna tv műsorokat. Ja, hibbant exem is ismét rákezdett az irogatásra és szerintem részeg volt, mert tényleg baromságokat küldött. Pl. hogy merevedése van (szó szerint ezt írta) és a nője ott fekszik mellette és nézi a tv-t :O WTF, ezt vajon miért osztotta meg velem? Érdekelt ez engem?!Nem! Aztán még vekengett egy sort, hogy találkozzunk, de nem érdekelt különösképpen. Az egész írogatása egyetlen értelmes megállapítása az a mondata volt, hogy "szerintem ez a vonat már elment", én meg nem cáfoltam rá. Sajnos úgysem fogja abbahagyni, írni fog megint, miközben elhiteti magával, hogy ő mennyire boldog és mennyire szereti a nejét, ami valószínűleg nem igaz.
És volt az este folyamán két gixer is, a csap dugult el és a villanykörte pattant szét, úgy hogy a foglalat a csillárban maradt. Nem is voltam feldobva, de annyira nem is lettem ideges, nem is ez a nyomorék lakás lenne, ha nem történne valami hülyeség pont az év utolsó napján. Később pasim is felkelt és sokkal normálisabb volt, ettünk virslit és tovább bambultunk a tv előtt, éjfélkor pezsgőztünk és én kb. olyan fél 3-kor mentem aludni, ő valamivel később.
Elsején ebédre hívtam pasim tesóját, cserébe ő kiszedte a villanykörte foglalatot a csillárból. Ebéd végülis nem lett, mert nem volt éhes, viszont rá tudtam sózni azt a borzalmas ízű és szagú házipálinkát, amit pasim hozott pár hete és biztos voltam benne, hogy én soha nem iszom majd belőle.
Apámékat meg nem értem el telefonon, egyszerűen nem reagáltak sem a hívásra, sem a messenger üzenetre. Hugom is és apám egyik tesója is rajtam kereste, hogy tudok e róluk valamit. Én csak azt tudtam, hogy a Tinimami tuti ott van :/ és szomorú voltam, amiért apám ennyire nem érdeklődik irántam, meg hogy az új év is ezzel a csajjal indult és nem nagyon látszott, hogy más irányba változna majd.
Ma délutánra már előkerültek, de én addigra át gondoltam és szerintem nem fogok a Tinimami gyerekére vigyázni. Egyrészt hét elején lesz a temetés, vagy hétfő, vagy kedd, de nem szóltak egy árva szót sem a pontos dátumról, ez meg így nem megy, hogy előre megbeszélés nélkül én hamarabb elhúzok a hely-ről. A másik érv, kiderült, mert pasim mondta, hogy a kislány apukája részmunkaidőben melózik, tehát vidáman tud majd felügyelni a picire. És tényleg mindenkinek jobb lesz, ha megszokott környezetben, megszokott emberrel marad a baba, mintsem velem, egy idegen helyen. Ezt mondtam is anyámnak, hogy közölje is a Tinimamival, de még ma, hogy legyen ideje szólni a fickónak.
És nem hiszem el, hogy holnapután újra szól az ébresztő hajnali ötkor és menni kell megint. Undort ès abszolút motiválatlanságot érzek. Ráadásul 11-től már nyitnak a középsulik (és a kocsmák is-pasim örül) valószínű, így a tömegközlekedés is hányinger lesz.
R.-nek is mindösszesen 2x írtam a két itthon töltött hét alatt, egyet karácsonyra, egyet újévre, de ő is elég rövidre fogta, így nem érzem szarul magam ettől. Meg a Tinimami ügy miatt sem én akarok szorongani. Nem akarok szemétládának tűnni, de nem tudok mindenkihez jó lenni, mindenkinek megfelelni. Jó lenne egy gondtalanabb év, és egy kis lökés, ami az álmaim felé visz.

Lélegzet (Külvárosi fiúk sequel) 2/2

Ez a hét tök eseménytelen, és nem sok mindent csináltam. Na jó, hétfőn elintéztem az elmaradt csekkek fizetését, mert muszáj volt. A bankba is bementem, lehet-de nem akarom elkiabálni-nem kell kifizetnem azt a moratóriumos vackot, csináltunk az ügyintézővel valami panasz levelet, egy hónap múlva kiderül a végeredmény. Szerintem nem lenne fair, hogy leperkáltam háromszázezret, regisztráltam erre a hülyeségre és még így is megcsesznek, mintha nem fizettem volna :O
Tegnap láttam a Hesher c. filmet, elég súlyos darab, mit ne mondjak és a mi a legdurvább, hogy 2010-es, pedig a látottak alapján azt hittem, kb. kilencvenes évek.
Pasim meg még ma dolgozik, de már harmadik napja a szilvesztert ünnepli előre :/
Tinimami fronton megint zajlanak az események. Hogy unom már atyaég! Karácsony óta megint ott dekkol és most meghalt a rokona, ami sajnálatos tényleg. Majd megy a temetésére az egész családjával, apám fuvarozza őket el, mivel vidéken lesz a szertartás. És felmerült a kérdés, a kislányra ki fog vigyázni???Anyám dolgozik, a hugom messze lakik és szintén dolgozik aznap. A csaj a pasijával még nyár végén szakított, szóval...kilegyen, kilegyen...
Majd én!!!!Yeah...És ezt tegnap késő este közölték velem telefonon. Nem a kislány ellen szól, de nem voltam feldobva. Mihez kezdek én egy ismeretlen kisgyerekkel???Mert Zselykére és Larára már vigyáztam, ők ismernek, de ez a picilány még sosem látott és most 3-4 órát kellene együtt töltenünk :O A szemétláda Vivi most azt mondta volna, hogy felejtsetek el, de a jószívű Vivi persze ismét előjött és most is azt dünnyögte megadóan, hogy majd megbeszéljük...És ezen nem segített, hogy Tinimami a háttérben sajnáltatta magát, hogy ha nem akarom nem kell persze, nem kötelező, majd akkor ő marad a gyerekével és nem megy el végső búcsút venni a szerettétől, no para, ezen ne idegesítsem magam stb.
Most legyek én az a rohadék, aki a Tinimamit megakadályozza hogy részt vegyen a rokona temetésén??? Nem vagyok ilyen gonosz, tényleg.
Csak hát, sokra megyek a jószívemmel. Na mindegy. De most hogy Tinimami megint null-huszonnégyben az ősökön fog lógni, kíváncsi leszek, apám majd fog e rám szánni úgy 5 percet az idejéből, hogy meghallgasson és komolyan vegyen a továbblépési szándékaimat illetően. Geesus, mindjárt itt a 2021! Sokat nem várok tőle, de azért remélek és megpróbálok belekapcsolni, hogy teljesítsem az álmaimat!

Hoztam a sztorim második részét így az év utolsó bejegyzéséhez (előzmények: http://suburbanboys996.blogspot.com), amit nem is neveznék befejezésnek. És tényleg úgy írnám még tovább, de vissza kell állítanom magamat a Demolition loversre és befejezni (nem sok van már abból sem), aztán a Still breathing-re is, mert terveim szerint jövőre annak a történetnek a végére is pont kerül!
Mindenkinek egészségben és eredményekben gazdag, koronában szegény új évet kívánok!!!!!!!

ch 02: Higgy egy kicsit bennem!

Rat mosollyal az arcán intette le Wenfordot.
- Oké, haladjunk sorjában! Én most a Szép Horizont megbízásából vagyok itt. Egyik hittestvérünk lánya miatt jöttem, aki attól tartunk, bajban van, őt jöttem felkeresni és a jó útra téríteni. A lakótelepen látták.  Esetleg, volna kedved velem jönni? Közben beszélgethetünk.
- Persze, szívesen, amúgy én is a telepen lakom. - Wenfordnak éppen semmi dolga nem volt, így elindult Rat-al a karácsonyi díszbe bújtatott utcákon.
- Szóval, mi történt azután, hogy elmentem? - érdeklődött Wenford pár percnyi szótlan gyaloglás után.
- Kicsit a feje tetejére álltak a dolgok. Senki sem értette, miért az eltűnés eme szélsőséges módját választottad. Az oké, ha forró a talaj a lábad alatt, de ezt legalább közölhetted volna velünk. Hiszen a barátaid voltunk, vagy mi...- korholta Wenfordot Rat.
- Még most is a barátaim vagytok! Bár megtudnám számolni, hányszor gondoltam rátok és hányszor akartam telefonálni, vagy más jelet adni magamról! De az itteni ritmus elsodort és minél több idő telt el, annál nehezebbnek és teljesíthetetlennek éreztem ezt. - magyarázta feldúlva Wenford, míg Rat-al elhagyták a karácsonyt idéző házakat és a külváros szürkeségének irányába igyekeztek. Rat látszólag tudta, merre tart mintha már többször járt volna erre, lehet hogy így is volt, lehet hogy már elsietett Wenford mellett is, csak nem találkozott a tekintetük. Egészen idáig.
- Rendben, én nem ítélkezem. Megvolt a saját gondod és dolgod, vagy ahogy annak idején mondtam, hát ezt dobta a gép. De nehezen tértünk napirendre a tetted felett. - biccentett Rat.
- És mi lett a pénzzel, amit nektek hagytam? - kérdezte Wenford.
- Frankie végül Tommy szüleinek adta, ők pedig egy szép síremléket készíttettek belőle.- felelte Rat.
Wenford örült, hogy ezt hallja.
- Frankie mindig is rendes alak volt, még ha sokszor nem ezt sugározta kifelé. A legjobbat tette azzal a pénzzel, amit csak lehet.- sóhajtott és megjelent előtte a sokszor zsörtölődő, maszatos kötényt viselő férfi képe. Fura, hogy az eltelt hosszú évek alatt semmit sem fakult az emlék.
- Frankie azt mondta, hogy te biztos ezt akarnád. - toldotta meg még Rat.
Wenford a fejét ingatta.
- Én azt akartam volna, hogy Tommy köztünk legyen. Ha még élne, biztos elvette volna Anie-t és lenne családja! Ő egy rendkívüli ember volt. Sokkal többet érdemelt az értelmetlen halálnál.
- Ez így van. De nem mindenki kapja azt, ami jár neki. - értett egyet Rat.
És az emlékek egyre jobban tolakodtak Wenford szemei elé, ahogy a hidegben sétáltak és beszélgettek.
- Na, és Fun boy? Istenemre mondom, őrült volt az a fazon...
A hirtelenszőke hajú, acélkékszemű Fun boy-nál furább fickót nem igazán hordhatott volna hátán a föld! Wenford mégis szívesen emlékezett vissza rá, mert szerette a társaságát és jól esett neki, hogy a fiú elárulta pár igazán személyes élményét, na meg ott volt a lakótelepi lövöldözős eset, az állomáson történtek és a Susy Andrews ügy, amikor együtt mentek a discoba...Hogyan is tudta volna ezeket elfelejteni?
- Hát ő még most is őrült. Nagyon. És ezt vedd szó szerint.- forgatta meg a szemeit Rat.
Wenford összezavarodott.
- Úgy érted, hogy...
- A szerencsétlent egy elmegyógyintézetbe zárták, már vagy másfél éve...Sosem volt normális, de az utóbbi időkben durván üldözéses téveszméi lettek, ön és közveszélyes volt. Most legalább figyelnek rá. - vágott a szavába Rat.
Wenfordot mintha gyomorba vágták volna.
- Istenem, szegény...- motyogta lehangoltan.
- Néha meglátogatom, de vagy le van szedálva és csak bámul rám, vagy szökni akar és az összeesküvés elméleteivel traktál...Menthetetlen a pasi. - elmélkedett Rat.
Wenfordnak Fun boy jövőjéről az elmegyógyintézet nem jutott volna eszébe. A srácnak, bár volt egy nehéz múltja, akadtak különcségei, meg fárasztó is volt, de emellett ott volt a határokat nem ismerő vakmerősége és a jól elrejtett, Wenford által felismert, érző szíve is. Jobb sorsot is kaphatott volna, az biztos.
- Frankie-t már félek megkérdezni...Mi lett vele és a kocsmájával?
- Frankie jól van, és igaz, hogy eleinte nem ez volt a szándéka, de végül csak túladott a kocsmán, belefáradt és mást akart csinálni. Tommy halála és a te olajra lépésed mindenkire és mindenre kihatott. Széthullottunk. Ahányan voltunk, annyifelé sodródtunk, de igyekeztünk azért egymáson tartani a szemünket. Csak már semmi sem volt a régi...
- És Chelsea? - Wenford most érzett magában annyi bátorságot, hogy rákérdezzen mi történt a nővel, akit olyan ocsmányul magára hagyott.
Érezte, hogy fagy meg a beszélgetés fonala, mert Rat hümmögött és sokáig csak zsebre vágott kézzel baktatott mellette.
- Párszor megfordult még a kocsmában, vígasztaltuk egy darabig, majd elmaradt és ennyi...
A szavai mögött nem volt magabiztosság,
- Ez minden?- kérdezte meg ismét Wenford.
Rat vállat vont.
- Igen, Chelsea bizonyosan túllépett a múlton. A magunk módján ezt csináltuk mind.
Wenford nem érezte teljesen őszintének, amit Rat mondott. Túl tárgyilagos volt és kurta.
- Tényeg nincs több infód róla?- érdeklődött csalódottan, de Rat nem felelt, helyette megtorpanva, homlokát ráncolva, dühösen és mereven nézett előre. Wenford is megállt és nem tudta mi ütött a másikba hirtelen.
- Miért álltunk meg? - kérdezte, mire Rat a tőlük nem messze, ráérősen álldogáló, kihívó ruhákba öltözött lány felé bökött.
- Nézd!
Wenford Rat-ra sandított, majd a lányra.
- Ismered?
- És te?- kérdezett vissza Rat és elindult a gyanútlanul cigarettázó lány irányába. Wenford követte.
- Futólag. Azt hiszem, Kenza May a neve. Mit akarsz tőle?
- Micsoda? Kenza May? Inkább Dorothy Sloane! És ezzel a viselkedéssel nagyon sok fájdalmat okoz az édesanyjának. - avatta be felháborodottan Rat a részletekbe Wenfordot, akinek rögtön összeállt a mozaik.
- Ő az, akit keresel? - hüledezett.
- Pontosan. A szégyentelen perszóna! - szitkozódott Rat, ahogy a lakótelep szürke kőkockáin lépdeltek keresztül, egyenesen a lányhoz, aki egy padnak támaszkodva, unottan szívta a cigarettáját, kezében lóbálva pink színű táskáját, amihez egyáltalán nem illett a vastag, ocelotmintás szőrmekabát. A hideg időjárás ellenére is miniszoknyát viselt, feltűnő sminkben lévő arcát zilált, piszkosszőke haj keretezte.
- Végre megvagy!- kiáltott rá Rat és mielőtt a lány elillanhatott volna, máris előtte termett. Wenford valamivel odébb nézte a kissé bizarr jelenetet.
- Mi a francot keresel itt? - förmedt a lány Rat-re barátságtalanul.
- Neked is szép napot Kenza May! Vagy hívjalak inkább Dorothy-nak?
- Ne merészeld, gyűlölöm a nevemet! Ez is anyám egyik ellenem kitervelt merénylete! Na, nyögd ki, mit akarsz, aztán húzz el, nincs kedvem hozzád!- a lány dacosan állta Rat pillantását.
- Térj észhez és hagyj fel ezzel, amit most csinálsz! Inkább gyere velem, édesanyád betegre aggódja magát miattad!- Rat arcvonásai megenyhültek és gyengéden csúsztatta kezét a fiatal lány egyik csuklójára.
- Egy nagy frászt megyek veled vissza az agymosottak közé! Végleg itt maradok! Ezt tolmácsolhatod anyámnak is! - csattant fel a lány és kitépte karját Rat ujjai közül, majd elnyomva a cigarettát, Wenford irányába sandított.
- Te meg mit bámulsz Wenford? Komolyan, a szentfazékkal lógsz? Azt hittem, ennél jobb fej vagy. - gúnyolódott.
- Szerintem is vele kellene tartanod. - ingatta a fejét Wenford, de ezzel csak szította a tüzet.
Kenza majd felrobbant az idegességtől. Bizonyosan jó ideje menekült a Szép Horizont követei elől és nagyon nem tetszett neki, hogy aztán mégis megtalálták.
- Hát majd pont te adsz nekem tanácsokat, te ócska drogos! Azért mert volt köztünk egy kis üzleti alapú ez, meg az, még nem kérem ki a véleményedet!
Rat dühösen Wenfordra nézett.
- Futólag ismered, mi?- háborgott pofákat vágva.
- Tényleg nem tudok róla sok mindent, a nevén kívül. - Wenford megvonta a vállát. Kenza May már egy ideje a telepen lődörgött. Nem volt jó híre a környéken, nem válogatta meg a partnereit. Lecsúszottabbnál, lecsúszottabb körökben mozgott és folyton azt nézte, kitől mit kaphat. És ezért nem restellt szolgáltatásokat nyújtani. Wenfordtól is kunyerált már cigit, szeszesitalt, vagy pénzt, aki adott is neki, ha tudott, mert sajnálta. Mikor pedig gyógyszer, vagy ital hatása alatt futott bele, nem utasította el a sebtében kínálkozó alkalmakat.
Komolyabban semmi sem történt közte és Kenza között, a lány viszont másként emlékezett, mert lecsapott a témára.
- Nos, volt némi kézimunka, vagy kétszer. És egyszer a számmal is csináltam neki a lépcsőfordulóban. Hidd el, a kis barátod egyáltalán nem ellenkezett! - és kajánul elmosolyodott.
Wenford zavarba jött, ahogy visszaidéződött benne ez, elfojtott nyögések és a csókok alkoholíze az ajkán, a lány meleg bőre az övéhez simulva, egy-egy sötét, dohos lépcsőházban.
- Nem vagyok rá kíváncsi! Induljunk, édesanyád és a többiek már várnak. - tért vissza az eredeti céljához Rat. Kenza viszont félretolta az útból. A szemei szikrákat szórtak.
- Mi az, te süket vagy, mondd? Nem megyek veled sehova! És ha jót akarsz, befejezed hogy utánam járkálsz, az anyám megbízásából. Vannak páran mellettem, akik elfogadnak és nem apácát akarnak belőlem csinálni. Ők nem a te súlycsoportod. A saját érdekedben nem lenne jó, ha megismernéd az új baráti körömet. - fenyegetőzött.
- De Dorothy...- kezdett volna bele Rat, de a lány lezártnak tekintette a beszélgetést.
- Kopjatok le rólam! - vetette még oda, majd elindult az egyik tízemeletes ház felé. Magassarkú csizmája ütemesen koppant a betonjárdán.
- Hát ez nem sült el túl jól. - ítélte meg Wenford, ahogy Kenza May téli ködbe vesző alakja után bámult.
- A családja mellett lenne a helye! Ez a lány még kiskorú! - motyogta letörten Rat.
Wenford torka összeszorult.
- Nekem azt mondta, 21 éves múlt.- és most már nem csak kellemetlenül zavarodottnak érezte magát, hanem szégyenkezni kezdett.
Rat csatátvesztett tekintettel pislantott Wenfordra.
- Tudnám, mit mondok majd a szüleinek. - tűnődött.
Wenford szívesen tanácsolt volna valamit, de az ő élete is egy merő káosz volt, ráadásul a saját hibájából.
- Figyelj, itt lakok pár háznyira, gyere el hozzám, igyunk egy kávét, vagy teát, nagyon hideg lett az idő. - ajánlotta aztán, jobb ötlet híján.
És Rat elfogadta az invitálást, így elsétáltak Wenford albérletébe. A földszinti, valamikori tárolóhelyiségből kialakított, egyszobás albérlet kissé rendetlen volt, mióta Margie nem élt ott és nem takarított rendszeresen. Ennek ellenére Wenford szívélyesen hívta be a vendégét, tudta, hogy Rat nem fog megbotránkozni az állapotok miatt.
- Nem mindig volt ilyen lehangoló, mikor még Graham és Ryan is itt játszottak, a padló telis-tele volt kisautókkal, Margie pedig bevette magát a konyhába és jókat főzött. Ha most itt lennének, rá sem ismernél a lakásra!- mesélte Wenford, ahogy villanyt kapcsolt, levette a kabátját és behúzta a napszítta sötétítőt.
Rat leült az újságokkal és mosásra váró ruhákkal teleszórt kanapéra. Közben Wenford tiszta csészéket keresett, majd kiszaladt a konyhába. Kitárta a konyhaszekrények ajtajait, de kávét nem talált, csak egy-két teafiltert, amit még a felesége hagyott ott, így elkezdett vizet melegíteni a kannában.
- Margie igazán szerethetett téged, Norman. - vélte Rat, mikor Wenford visszajött a konyhából. Wenford szeme párás lett és folytogatta a sírás.
- És meg sem érdemeltem. - bólogatott hevesen ahogy csak állt az ajtófélfánál, figyelve a teavíz zubogását a gáztűzhelyen.
- Nagy ajándék egy nő szerelme és kivételes az, aki ezt megtapasztalja. - tette még hozzá Rat.
- Téged még sosem ért utól a szerelem? - csodálkozott el Wenford.
Rat bánatosan csóválta meg a fejét.
- Még várok az igazira.
- Biztos jönni fog, a legjobbakat kívánom neked! És a többieknek is. - vágott a szavába Wenford. Közben a teavíz felforrt, gyorsan kitöltötte a csészékbe, majd hozzárakta a filtert is és kivitte Rat-nak az asztalra. A meleg gőz az arcába vágott, ahogy a csészéje fölé hajolt. Jobban esett volna neki egy sör, de ezt leplezve, álmatagon kavargatta el a cukrot a teájában. Újra Fun boy-ra és Frankie-re gondolt. És Chelsea-ra. Még mindig tudni szeretett volna róla.
- Attól tartok, Fun boy lemaradt erről a járatról. Nem hiszem, hogy valaha felépül és teljes értékű ember lehet. De talán neki nem is való egy párkapcsolat. Rajta lehet, hogy nem is segítene. - jegyezte meg Rat.
- Akkor majd talál mást, ami boldoggá teszi. De meg kell próbálnia. Én hiszek Fun boy-ban. Hogy egyszer majd talpra áll.
Wenford szavai meglepettséget varázsoltak Rat arcára.
- Hiszel benne? Szerintem te vagy az egyedüli. - kortyolt bele a teába.
- Meglehet. De az is több, mint a semmi. Ha meglátogatod a kórházban, mondd hogy üdvözlöm, hátha emlékszik még rám. Ő nem elveszett lélek, nem olyannak ismertem és ezt tudnia kell! Adj neki egy kis reményt valahogy. - kérte Wenford meghatottságtól csillogó szemekkel.
- Oké, így lesz. - ígérte meg Rat és az ő szemeiben is felragyogott ennek a fénynek a párja.
Ezekután a beszélgetés Rat gyülekezeti teendőinek vizére evezett, a fiú elmesélte, hogyan mentette meg őt a Szép Horizont, a komor jövője elől. Wenford látta, hogy a változás mennyire számottevő, és teljesen új embert faragott Rat-ből. Közben rájuk esteledett, a tea is elfogyott és Rat-nak indulnia kellett az állomásra a vonathoz. Wenford sajnálta, hogy máris megy.
- Megadjam a telefonszámomat? - jutott eszébe, mikor már a bejárati ajtóban álltak. Nem régóta volt mobilkészüléke, még nem is nagyon értett hozzá, de haladnia kellett a korral és ennek segítségével tudott beszélni Kylie-val, és a fiaival.
- Kedves tőled, de mi a közösségben nem használunk efféle eszközöket. - hárította az ajánlatot Rat.
Wenford elszontyolodott.
- Akkor lehet, hogy újabb 11 évet kell várnom, hogy találkozzunk...
Rat arcán árnyak futottak végig, vett egy mély levegőt és megszólalt.
- Nos, valószínűleg egyáltalán nem helyes, hogy ezt teszem, meglehet, később bánni fogom, de el kell mondanom még valamit...Chelsea-ről.
És pár másodpercig csendben néztek egymásra.
- Tudod, mi van Chelsea-val, ugye? - Wenford hangja remegett.
Rat megadóan bólintott.
- Mikor leléptél, a padlóra került, kereste az okokat, de senki sem tudott érdemben felelni. Ott volt egyedül, elhagyva. Ahogy mi is, mind el voltunk veszve, Tommy meghalt, te elmentél, ez sok volt. Mint a süllyedő csónakok, csak a felszínen maradásra koncentráltunk. Fun boy kezdett becsavarodni, én meg mindenféle munkákat vállaltam, hogy lefoglaljam magam, de ha Frankie kocsmájába mentem, Chelsea-t mindig ott találtam a pultnál ücsörögni. Ő csak beszélgetni akart, eltűnni a csalódottság és a fájdalom elől...
Rat szavait hallva, Wenford még inkább egy utolsó féregnek érezte magát.
- Mire akarsz kilyukadni? - kapta fel a fejét.
- A tetteid tükrében nem érdemelnéd meg, hogy erről tudj, de a barátom is vagy és én hiszek az őszinteség erejében. Szóval, az a helyzet, hogy Chelsea és Frankie egy idő után közelebb kerültek egymáshoz és aztán egy pár lettek! - Rat a mondat végére egészen elhalkult és még mindig nem volt száz százalékig biztos abban, hogy jól tette e, amit tett.
Wenford feje zúgni kezdett, az igazság, mint mázsás szikla, temette maga alá. A szíve fájdalmasan kezdett dobogni és az az elképzelés, ami benne élt, lüktetett éveken át Chelsea-ről, kezdett repedni, darabokra törni.
- Hogyan? Frankie és Chelsea? - kérdezte, kissé hangosabban is, mint kellett volna.  
Szürreális volt az egész helyzet.
- Chelsea-t nem lehet vádolni semmivel, csak próbálta élni az életét tovább. Te voltál az, aki elhúztál és mindent hátrahagytál! - intette le Rat.
- Igy van, hibáztam! Nem így kellett volna! De hogy Frankie és Chelsea összejöttek...- Wenford kiábrándult tekintettel pásztázta az este sötétjébe burkolt lépcsőházat.
- Nem reménykedhetett az idők végezetéig, hogy majd visszatérsz...- mondta Rat.
- Ezt nem is vártam volna. - hajtotta le a fejét Wenford.
- Akkor meg? Azt mondtad nemrég, hogy a legjobbat kívánod a többieknek! Hát Chelsea-nek és Frankie-nek ez volt a legjobb, hogy egymásra találtak!- tárta szét karjait Rat.
- Igen, valószínűleg. - adott a másiknak igazat Wenford.
De ettől még rossz volt erről tudomást szereznie.
- Vettek egy házat közösen, Frankie vállalkozást csinált, egy hangulatos kis kávézót, amibe Chelsea besegített. És persze lettek gyerekeik is. - mesélte Rat és minden egyes szavával mélyebbre nyomta az emlékezés szilánkjait Wenford szívébe. Most már tényleg el kellett fogadnia, tudomásul vennie, hogy Chelsea meglelte a boldogságát, mégpedig éppen Frankie Azzuro oldalán.
- Nagyszerű! Ha találkoznál velük, add át nekik a jókívánságaimat. - mosolyodott el és ügyelt arra, hogy a bánat egy cseppje se látszódjon rajta. Ennek így kellett lennie, és különben is ő tehetett mindenről, elhagyta a lányt egy ködös igérettel, hogy ez csak időleges, majd visszatér, de máshogy jöttek össze a dolgok. Mire is várt volna Chelsea?
Rat biccentett.
- Oké, bár az a helyzet, hogy Frankie és Chelsea már egy ideje külön élnek. Jók voltak együtt, de valamiért mégsem nem működött hosszútávon.
Wenford eddig elképedtségtől sápadt arca kipirult és egy hullámvasúton kezdte érezni magát az események fel és le ugrálásától.
- Szakítottak? Ez szomorú, vagyis...igen az...nem is tudom, mit mondjak...- egészen kimelegedett, a gyomra a torkába ugrott fel.
- Nyugodj meg, mindketten kiheverték a dolgot. Frankie-nek már van is valami barátnője, és Chelsea sem esett depresszióba, nem messze lakik a Szép Horizont klubtermétől, gyakran szoktam látni a gyerekeivel, minden rendben vele. Fogalmam sincs, hogy Chelsea szokott e még rád gondolni, gyűlöl e, vagy sem, vagy mi a véleménye rólad ennyi év távlatából, de most hogy összefutottunk, én úgy vélem, ideje lenne visszatérned a városba, Wenford...
A férfi elképedten nézte, ahogy Rat a zsebéből előhalászott egy papírcetlit és egy tollat, amire felfirkantotta Chelsea lakcímét.
- De nem tőlem tudod. - egészítette ki, ahogy Wenford kezébe nyomta a papírdarabot.
A hitetlenkedés és a hála, lángokként gyulladt fel Wenfordban.
- Nagyszerű barát vagy Rat. Vagyis Robert. Köszönöm...- suttogott a könnyekkel küzdve. Még jó, hogy nem égett a villany a lépcsőházban, bár úgy sejtette, Rat nagyon is tudta, hogy mennyire elgyengült.
- Hát Isten áldjon! - intett még Rat.
- Téged is! Vigyázz magadra! - búcsúzott Wenford és még percekig állt ott a lakása félig nyitva hagyott ajtajában, tenyerében a papírossal, ami megragadta és finoman belekarolva visszahúzta a múltbéli életéhez.

2007. december 23.

Karácsony előtti este szállingózni kezdett a hó, éppen ezért nem is volt annyira kibírhatatlan a hideg. Wenford örült is ennek, mert jószerivel az egész délutánját utazgatással töltötte. Szerencsére az ünnepek előtti héten akadt munkája, jutott még némi pénzhez, amiből ajándékokat tudott vásárolni Kylie-nak, Graham-nak és Ryan-nak. Ezeket aztán becsomagolva küldte el nekik, remélve, hogy Olive és Margie is oda adják majd a gyerekeknek szenteste. Több egyebet nem tehetett jelenleg, a szíve szakadt meg, hogy nem ünnepelhet a gyerekeivel és bár nagyon szomorú volt, mégis kitartott az elhatározása mellett, megvette a vonatjegyet, felült a járatra, ami órák múlva elvitte oda, ahol annyi ideje nem járt. Ahogy Wenford szeme elé tárult a vasútállomás, nagyon nehézzé vált a mellkasa és türelmetlen, félelemmel vegyes izgalom pezsgett fel benne. Kezében azt a kis cetlit szorongatta, ami Chelsea lakcímét rejtette és ahogy az ismerős-ismeretlen, rég nem látott utakat rótta, a hópelyhekhez hasonlóan szállingóztak rá a vidám és keserű emlékek és az érzések, amiket régen innen vitt magával, elrakva a szívébe. Amint rákanyarodott a papíron megadott címben szereplő utcára, a félelme hatalmas méreteket öltött és elbizonytalanodott. Van értelme ezt tennie? Lezárt mondatokat újra írnia? Sebeket felszakítania? Fogalma sem volt, mi fog rá várni, de csak sétált előre a kihalt csendben, amit néha szakított meg egy-egy kutya ugatása, vagy autó hangja. Elért az épületig. A barátságos, fehérre festett kis ház udvarán háromkerekű biciklik, labdák voltak gondosan letakarva egy átlátszó ponyvával, a kerítésre ünnepi díszek voltak felaggatva, az ablakokból pedig narancsos fénysugár szűrődött ki hívogatóan. Wenford megállt az ajtónál és remegő kézzel megnyomta a csengőt. Bentről a tv zaja és vidám gyerekhangok ütötték meg a fülét, aztán lépéseket hallott egyre közeledni az ajtó irányába. A szíve őrülten dübörgött, vajon mit fog mondani Chelsea, mikor megpillantja? Lehet, hogy meg sem ismeri. Vagy igen és éppen ezért jól pofon vágja. Wenford azt is jobban elviselte volna, mint hogy szó nélkül rácsukja az ajtót. De ha ez is történik, teljes joggal teszi. 11 átkozott év múlt el és ő egy igazi szemétláda volt.
- Ki az? - óvatos és tartózkodó női hang hallatszott a bezárt ajtó túlfeléről. Wenford megszédült, ahogy meghallotta és minden szemernyi bátorsága a semmibe foszlott. Egyszerűen nem mert bemutatkozni sem.
- Én...Chelsea-t keresem. - mondta válasz helyett, alig hallhatóan.
Másodpercek peregtek le és nem történt semmi. Ha még dohányzott volna, Wenford most biztos rágyújt, de így csak szobrozott a barna faajtó előtt, kiszáradt ajkakkal, sápadtan, vacogva a hidegtől és az idegességtől, reakcióra várva.
Zörgött a kulcs a zárban és résnyire nyílt az ajtó. Wenford csak egy fényes, kérdő szempárt látott az esti sötétségben.
- Szóval Chelsea-t keresed?
- Igen...- dadogta zavartan.
A szíve még mindig gyors iramban vert. Egyszerre akart sírni és nevetni. Hallgatni és megszólalni, bár úgy vélte most minden csak mentegetőzésnek hatna. De úgysem jöttek szavak a szájára, egyszerre minden megfagyott benne. Az ajtó ekkor kitárult és válaszokat kutató szemek villantak rá Wenfordra, aki meglepve, fülig elvörösödve sóhajtott fel, a számára gyönyörűszép nőt meglátva.
Egy másodperc alatt tudatosult benne, hogy még mindig szereti Chelsea-t, a gyerekei után őt szereti legjobban a világon és ez cseppet sem változott annyi év alatt. Fura, kicsit ijesztő, de egyben megnyugtató is volt ez a felismerés. Lélekben mindig is hozzá tartozott.
- Megtaláltál...Norman Wenford...- suttogta Chelsea és megbocsátónak tűnő mosolya tűznyalábként hatolt be Wenford kétkedő és átfagyott testébe, megmelengetve, lélegzethez juttatva őt.

Kínlódás, kajakóma, pofavizit, abszolút szenilitás, avagy karácsony 2020

Most, hogy már lassan kifelé megyünk 2020 karácsonyából, leülök és gyorsan pár mondatban összefoglalom, mi is volt.
A héten nem volt hely (HEEEEEJ!!!), a pasim is csak szerdáig dolgozott, utána már a hangolódtunk a magunk módján a karácsonyra. A pasim szerfelett sajátosan teszi ezt minden évben. Nagyjából állandó  morgással, kiállhatatlansággal és a kis haverkákkal való lógással persze. Így még nehezebbé téve a szitut. Az ajándékkal sem várt szentestéig, előtte megkérdezte, mit szeretnék, én elregéltem, hogy konyhai felszerelést, mert abból valahogy sosem elég, most is egy csomó edényem van rottyon, nem beszélve a fakanalakról és hasonlókból. Tehát azt vett, és 23.-án, a képembe nyomta. Nesze neked hangulat :/ 
Ja, aznap felugrott H., mert erre járt, dumáltunk kicsit, de tényleg csak keveset, mert neki is, nekem is volt más dolgunk. Na szóval, álltunk a lépcsőházban, mikoris megjelent a keleti boszorkány (tudjátok, a nő, aki cirkuszolt a kirakott csomagolóanyag miatt), se köszönés semmi, de ezzel nem is lenne gondom, már én sem köszöngetek neki. De az gáz volt, hogy odafurakodott és smúzolni kezdett H.-nak, hogy jaj, hogy sajnálja a nemrég elhunyt rokonát, menni akart a temetésére etc.etc., ja meg hogy H. kislánya Lara, milyen elbűvölő. -Nem úgy, mint egyesek...-tettem hozzá félhangosan, szerintem hallotta, aztán odébb kotródott. Én meg felsóhajtottam, hogy de rühellem ezt a nőt! Mire a közelben cigizgető, szintén a házban lakó G.bácsi, odaintett magához. Azt hittem, hogy le akar oltatni, amiért csúnyát mondtam a banyára, de ehelyett rákérdett hogy én is úgy gyűlölöm e a vén ribit, mint ő? Mivel ő egy szinten is lakik vele és állítólag ez a nő a komplett harmadik emeletet terrorizálja, mindenért átkopog, mindenért ordít, jelenetet rendez, utálja ott mindenki és G. bá, meg még páran arrafelé, a fejébe vette, hogy elüldözi, de sajna eddig nem sok sikerrel járt. Aztán még egy ideig kutyáztuk a boszorkányt, majd mindenki ment a dolgára. Tök jó, hogy milyen nagy a közösség ereje, ha utálni kell valakit XD De örülök, hogy nem bennem van a hiba, hanem a nő egy antiszoc. pancser.
24.-én korábban keltem, de nem sokkal és neki kezdtem az előre megbeszélt menüsornak. Mivel nem szeretjük a halat, így lett húsleves, rántott hús, fokhagymás sült oldalas, borsós rizs, hagymás krumpli, franciasaláta, ezzel szinkronban a fát is neki álltam díszíteni. Elfogyott a szaloncukor akasztó, de hálaégnek találtam pár kb. ezeréveset, ami tiszta rozsda volt, de célnak megfelelt. Máskor több akasztót kell venni, ez a tanulság.
Kora délutánra készen lettem a kajával, pasim evett, hiányolta a desszertet (javasoltam, hogy legeljen szaloncukrot a fáról), aztán sziesztázott, míg én a romokat takarítottam. Este ajándékozás, már az én részemről. Pocsék vagyok ajándékvásárlásban, és bár voltak terveim, de végül illatszercsomag és könyv lett az egészből. Aminek nem is nagyon örült, vetett rá egy másodperc pillantást, majd odahelyezte a többi kb. 4 db könyv mellé :/ Szóvá is tettem később, hogy milyen kár, hogy nem olvas mostanság, pedig igyekszem az érdeklődési körének megfelelő könyveket válogatni. Mire mondta, hogy most nincs olvasós kedvében és inkább egy focicsapatos pulcsit vettem volna. Hm, na kössz...
25.-én anyámékhoz voltunk hivatalosak, pasim egész nap puffogott, hogy neki nincs kedve, nem e maradhatna e ki ebből stb., felidegelt, mert ez minden évben így van, és minden évben megy ez a hiszti a részéről, ami fárasztó. Ha az ő szülei élnének még, biztos oda is menni kéne, ezek kötelező körök, pár óra csak, valahogy csak ki lehet bírni. Nagy nehezen eljutottunk anyámékhoz, hugomék még nem voltak ott, de meglepő mód, az első, akibe belebotlottam, a Tinimami volt. What the fuck?!- elmélkedtem magamban, mire kiderült, hogy reggel felugrott boldog karácsonyt kívánni és ott felejtette magát, mindjárt megy, mondogatta. De nem, nem ment...ott maradt...
Később a hugomék is megérkezek, volt egy finom vacsora, sokféle étellel, majd ajándékosztás, kaptam egy meleg papucsot, végre nem fagy le a lábam! És ez ilyen kis csini, masni van rajta. Kaptam még illatszert, törölköző szettet és pénzt is. Mivel 8-ra haza kellett érni, a kijárási tilalom miatt, taxival mentünk, meg hát a pasim már kötekedő gyökérre itta magát hugom barátjával. Alig értünk haza, a kötekedést folytatta, szerencsére nem én voltam a szenvedő alanya, hanem egy járókelő pár, akiket megtisztelt a "mit bámultok, nem tetszik valami?" kezdetű szövegeivel. Gyorsan kilibbentem, amint ezt meghallottam, de akkora már csendesedtek a kedélyek. Mondtam a fickónak meg a nőnek, akik a rokonunkat keresték (öööh???mivan???), de csak cirka 3 évet késtek el ezzel a látogatással, hogy elnézést, ha nyersnek tűnik párom, de mi már annyi bántást kaptunk, az itt élőktől, mióta ide költöztünk, mert hogy rokonunk betegségét, majd halálát a mi ide költözésünkkel hozták párhuzamba, és elméleteket gyártottak. Mondjuk, részükről sem volt valami ildomos, full beállni az erkély elé és befelé bámulva mozizni, de amúgy mindegy, mert nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol rólam, rólunk. Remélem, több karácsonyt tényleg nem kell itt eltölteni és szarul érezni magam, dolgok miatt, amit el sem követtem. 
Olyan 11 fele feküdtem le, előtte ID dokukkal ütöttem el az időt, a pasim már hamarabb kidőlt. Ja, de előtte a táskámban rábukkantam két be nem fizetett csekkemre, amiket esküdni mertem volna, hogy már rég befizettem. Totál kiment a fejemből, ezen szorongtam még egy darabig, de hétfőig úgysem tudok mit tenni. Semmi kedvem nincs bebuszozni a postára akkor sem, de a saját hülyeségem miatt kénytelen leszek.
Ma semmi érdemlegeset nem csináltunk, pasim csavargott, majd átaludta a napot (jó, enni felkelt 2x, de 8 óra óta megint alszik), én meg csak ettem. Nagyjából úgy mindent, töltött káposztát, csokit, szaloncukrot, rántott húst, franciasalátát, péksütit. Pedig a következő évet nem bálnaként kellene kezdenem...
És most értékelem az idei karácsonyt.
Filmekben, semmi extra, a szokásos. De megint megnéztem a Karácsonyi vakációt, mert imádom (a Karácsonyi vakáció 2. már elég uncsi, azt nem is néztem végig), meg a Csupasz pisztoly-t, mert azt sem lehet megunni. Azért elém tárult pár nézhetetlen alkotás is, úgy mint a Kitérek a hitemből, ami egy nagy kalap kak...kakaó :P 
Kajákban ez az ünnep is erős volt, azt kell írjam.
A karácsonyi családi vacsorás összeröffenés sem volt gáz. Igaz, apám eléggé a Tinimamira fókuszált, de mi többiek, tök jót társasoztunk, pasim duzzogása kicsit rontott az összképen, de mi ez ahhoz képest, hogy volt olyan, mikor ordítozásba fulladt az egész.
Az ajándékoknak nagyon örülök, jó hasznát veszem, az biztos. A zsé sajnos egy az egyben megy a rohadék bankba, ahol eltolták a moratóriumot, így most nekem kell szívnom emiatt.
Pasim viselkedése volt a leggyengébb, ez egyértelmű és oké, én sem szeretem a karácsonyt, de el bírtam volna viselni, egy közös fadíszítést, vagy forralt borozást esetleg esténként, ehelyett ő már volt, hogy 7-kor aludt, ha meg nem, rossz kedve volt. Remélem, ez majd azért szilveszterre megváltozik és jobb kedvet csepegtet valahogy magába. Ha más nem azért, mert küszöbön a 2021, ami bízzunk benne, valami pozitív dolog kezdete.