Hát ja, béna cím és semmi komoly, de a fixációk, azok fixációk.
És mert az a szegény megszállt kisfiú megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mert szerintem is ott van még.
Aztán váratlanul kacérabbá vált, újfajta arckifejezés, ismeretlen mosoly és olyan felkavaró kérdéseket tett el, amikre Abaddon egyáltalán nem számított.
Esther szobájában feküdtek az ágyon. És valahogy Esther folyton úgy rakta a lábát, hogy azok Abaddon lábához érjenek. És ez egyszerre volt felháborító és nagyszerű Abaddon számára.
Csak arról nem volt fogalmit kezdjen ezzel a meleg, mindenét elárasztó érzéssel. Így hát inkább nem tett semmit, ignorálta, mintha meg sem történt volna.
Már késő este volt, a kintről jövő lámpafény rávetült Esther bántóan rikító színű piros ágyneműjére.
- Szeretnék beszélgetni veled a gyermekről, aki ott él benned...-szólalt meg hirtelen Esther és Abaddon érezte, hogy kezd elsápadni Úgy nézett a lányra, mint aki akkor látja először.
- Miért kérdezel róla? Nincs mit mondanom neked! - jelentette ki ingerülten és gyorsan a fal irányába fordult. Száguldani kezdett vele a szoba, a múlt rögvest lángnyelvekkel perzselte.
Esther-t azonban nem lehetett könnyen leállítani.
- Hé, ne csináld már ezt!
- Ez az igazság. Nincs mondanivalóm.- igyekezett Abaddon rövidre zárni a kellemetlen beszélgetést és az járt a fejében, hogy egyedül akar lenni, ezért kimegy a szobából. De nem mozdult, sőt újra hátára fordult és csendben nézte a plafont.
- Legalább a nevét áruld el!- kérte Esther.
- Nincs neve!- hazudott azonnal és elutasítóan Abaddon
Esther megforgatta a szemeit.
- Mindenkinek van neve! Kérlek szépen!
Abaddon tudta, hogy egyáltalán nem jó engedni a lány kérésének és belemélyedni ebbe a dologba, de egy ideje már nem volt képes nemet mondani neki. Esther bármit akart tőle, egy-két újonnan életre kelt mosolyával, pillantásával egyszerűen elérte.
- Éli.- nyögte ki végül szárazon, a betűk belülről karcolták a torkát.
Esther meglepve pislogott, mint aki másra számított.
- Éli...milyen szép név!- mondta elragadtatással.
- Csak egy fiú volt ezzel a névvel...
- Szerintem különleges fiú lehetett, ha felfigyeltél rá. Mesélj még róla! - vágott Abaddon szavába Esther.
- Tévedés! Nem volt különleges. Külsőre ilyen volt, mint amit látsz, ha rám nézel! Kicsi és gyenge! És félt...- Abaddon arcán forróság kúszott fel, mint egy betegség, alattomos láz és akkor vette észre, hogy újra a falat nézi maga mellett.
Persze beszélhetett volna Éli-ről...
A pap fiáról. Aki sápadt volt, vékony, sötétbarna hosszú hajú és élénken csillogó kék szemű. Ezékiel atya negyedik gyermeke, és elsőszülött fia. A férfi nagy kudarca. Ő nem ilyen csenevész, beteges, gyengécske utódra vágyott, ezért kétségbeesetten akart még egy fiút, egy életerőset, energiától túlfűtöttet, de csak egy újabb lánya született Éli után és felesége azóta sem került ismét áldott állapotba.
Abaddon-nak egyáltalán nem volt nehéz dolga Éli-vel. Miután napokig csak csendben figyelte, megtudott róla néhány dolgot. Tudta, hogy gyermektársai kivetik maguk közül egyrészt mert ő a pap gyereke, másrészt mert volt benne valami felettébb fura, amit viszont Abaddon sem tudott sokáig értelmezni. De pár részletet tisztán kivehetőnek talált, érezte a kisfiú magányát, szomorúságát és kiszolgáltatottságát. És neki ez kellett, hogy a terveit megvalósítsa.
Ha nem a templomban volt, Éli a napja nagy részében a házuk mögötti területen játszott, közvetlenül az erdő mellett. Az árnyas fák közül egyszerű volt folyamatosan szemmel kísérni és tanulmányozni. Főként ugrálókötelezett. Ha elrontotta, újra kezdte, ha elfáradt a földre ült és zsebeiből számtalan érdekes dolgot vett elő. Üveggolyókat és gombokat. Sok-sok apró gombot. Ezek a szürke, fekete, fehér gombok voltak az ő hűséges barátai.
Egy nap Abaddon előlépett a fák takarásából. Hirtelen hűvös szél támadt ettől, ami végigsimította a fűszálakat és megborzolta Éli sötét színű haját. A kisfiú csodálkozva bámult az idegenre, akiről látszott hogy nem emberi. És meglepő módon nem rémült meg, barátságosan mosolygott és közel engedte magához. Mardosó egyedüllétében bárkit őszinte örömmel fogadott, hogy mellé szegődjön.
Abaddon kérdezgette erről-arról, de Éli csak bólintott, vagy a fejét rázta, furcsa volt, megilletődött, de nem látszott riadtnak. Abaddon-nak csak tennie kellett, amit eltervezett. Elfoglalni a testét és birtokolni a lényét. Közös mulatságot ígért neki, fogócskát, bújócskát. Éli szeme boldogan felcsillant és hevesen igent jelzett.
- Máris játszhatunk, csak előtt tedd le azt a rózsafüzért, ami a nyakadban lóg. Nem lenne jó, ha elveszne, vagy megsérülne ugye?
Éli nem sokáig hezitált, óvatosan letette a nyakláncot a puha, dús fűbe.
- Kezdődjön a játék...- mondta Abaddon elégedetten és teljesen közel lépett Éli-hez.
A fiú rá nem jellemző módon késő délután került elő, a szülei már keresésére indultak, mikor csapzottan, piszkosan, holt sápadtan megjelent a házuknál. A szemei jóságos, békés, szelíd kékjét furcsa vöröses fény vette át és ami ennél is megdöbbentőbb volt, hogy megszólalt, szavakat mondott!
Abaddon hibát vétett, nem vette észre, hogy a fiú néma és miután ő megszállta a testét, hirtelen beszélni kezdett.
Anyja elsírta magát, testvérei elámultak. Apja, az éber és óvatos Ezékiel atya, viszont nem örült ennek a változásnak. Nem csodának, hanem ördögi tevékenységnek könyvelte el, ahogy a közösség többi tagja is. Nem volt mit tenni, cselekedni kellett, még mielőtt végleg késő lesz!
Hiába könyörgött, zokogott az anya és kérlelték a testvérei, nem tudtak ellene tenni. A rosszul sikerült ördögűzés, mely a pap életét követelte, mikor Abaddon Éli testében rárontott és a sziklákra, a mélységbe zuhantak, örökre kitörölhetetlen maradt Abaddon emlékezetében, nem beszélve a nagy, kereszt alakú sebhelyről a mellkasán, amit az atya tüzes, megszentelt vassal égetett bele. A fájdalom leírhatatlan volt. Abaddon és Éli is átélte, sikolyuk eggyé vált, egy gyermeki, szenvedéstől teli kiáltás és egy földön túli erő hangja. Ez a teljesen sosem gyógyuló seb időről-időre fellángolt azóta is, lüktető emlékeket előhozva.
Attól a naptól kezdve érkezett el az új időszámítás. Abaddon a fiú testében rekedt, de nem maradt egyedül, Éli sem tűnt el, mintha ő is a test börtönébe szorult volna.
- Nagyon fáj! - egyre csak ezt nyöszörögte zokogva hetekig szinte kibírhatatlanul. Aztán fokozatosan elhalkult és csak imádkozott. De fölösleges volt, kettőjük köteléke immár széttörhetetlen és örök lett.
- Szeretnék haza menni a családomhoz! - kérlelte.
- Az lehetetlen. Különben sincs már családod. Az apád halott, és az anyád is, mert önkezével vetett véget az életének, a testvéreid pedig egy messzi rokonokhoz kerültek. Most már csak én vagyok neked! - közölte Abaddon hidegen.
Éli keservesen felsírt és reszketve összehúzta magát.
- Miért tettél ilyet?! Azt hittem, a barátom vagy! - mondta halkan elcsukló hangon értetlenül.
És Abaddon csak bámult rá üveges tekintettel.
- Nem akarok róla beszélni, de igen, Éli itt van velem! Még mindig! Hozzám tartozik. - ismerte el Abaddon és a sok száz év magány jutott eszébe. Mikor teljesen egymaga volt és csakis Éli-hez volt képes beszélni. Éjjel nem aludt, de Éli igen és akkor csak várta, hogy felébredjen, hogy a gyötrő egyedüllét újra szűnjön.
Lassacskán megismerte őt, ahogy a fiú keserves sírása szelídült, majd abbamaradt, szomorúsággá, állandó gyásszá nőtte ki magát, az imák is ritkábbak lettek és beszélgetés alakult ki közöttük. Nehezen érhető, állandó kapcsolódás.
Majd Abaddon életébe jött a Freeling család és a dolgok átfordultak, alakultak. Már kevesebbet beszélt Éli-vel, olykor a kisfiú napokig csak csendben figyelt és hallgatott, de Abaddon érezte, hogy akkor is ott van és tudja mindig, hogy mi történik.
Olykor a kedvére tett, émelyítő ételeket evett, joghurtot, vagy gabonapelyhet. Ő démon volt, nem volt rá szüksége, de Éli szerette ezeket. Gyűjtöttek gombokat és rajzoltak is. A fiú gondolatait Abaddon vetette rajz formájában papírra zsírkrétákkal, filctollakkal.
Gyakran előfordult, hogy csak Éli kedvéért ült le a zajos és általa nem kedvelt tv doboz elé, mert a gyermeket elvarázsolták a természetfilmek és utána csakis erről beszélt, a különleges állatokról, növényekről.
Valójában Abaddon nem tudta elmondani mit érez Éli iránt. Nem kedvelte túlzottan, de elviselte, megszokta és egyfajta kárpótlásként adta számára ezeket a dolgokat, az apja halála és az erőszakkal elfoglalt teste miatt. Lelkük az évek hosszú és viharos folyamán szinte eggyé lett, közös volt és ezen ha akartak volna sem tudtak volna változtatni. Az idők végezetéig így kellett létezniük. Vagy annál is tovább.
Esther lelkesen fordította maga felé az emlékektől sújtott Abaddon-t.
- Én nagyon örülök, hogy ezt elmesélted és annyira jó hogy Éli nem lett semmivé, hogy itt van, benned létezik tovább!
Ismeretlen fény táncolt a szemeiben. Olyan felnőttes és újszerű.
Abaddon zavarba jött. Érezte a lányt a testéhez nyomódni ismeretlen hévvel, izgalommal és ezt nem tudta jól lereagálni. Aztán egy csók érte szája szélét és ettől végképp összezavarodott. Vitathatatlanul jó volt, forró lávaként végigcsorgott a gerincén.
- Esther, ezt nem szabadna!- ellenkezett erőtlenül.
- Miért ne? Hiszen annyira jó! Nekem tetszik! Tetszel. És Éli is tetszik! - újabb tollpiheszerű, puha érintést tapasztalt ugyanott ahol az előbb. Szédítő és édes volt, nehézzé téve Abaddon mindenét.
- Mit mondana erre Éli?- kérdezte kíváncsian suttogva Esther, miközben átölelte Abaddon-t.
Abaddon belsőjébe pillantva látta Éli-t, aki szemeit eltakarva riadtan ült gondolatai fekete legmélyén.
- Azt hogy ez bűn...- Abaddon hangja élesen megbicsaklott, mintha maga Éli mondta volna ezt ki.
Esther mosolygott és ajkai újra Abaddon száján, majd a haját félresöpörve a nyakán jártak, alig érezhetően ruhája gallérját súrolva. Abaddon önkéntelenül is hangosan sóhajtott.
- Ez bűn...- ismételte meg fejcsóválva, de tehetetlen volt, a fehéren villogó izgatottság hatalmas és kemény súllyal telepedett rá. A mellkasára egykor égetett bélyeg, a kereszt alakú heg tiltakozva pulzálni kezdett, de Abaddon képtelen volt magát megállítani, légzése gyorsabb lett, izzadságcseppek ültek ki homlokára, csípője megmozdult Esther irányába, a teste ívbe feszült.
Az egyértelmű jelektől Esther álmélkodva tolta el magától és Abaddon látta, amint elfintorodva dugta ki a nyelvét.
- Jaj, ez olyan...durva...vagy nem is tudom...Húha, ez őrület, káprázik a szemem, forog a világ velem. Azt hiszem, ideje lefeküdni, tényleg, holnap iskolába kell mennem! - hadarta zavarodottsággal.
Abaddon zihálva vette tudomásul, de a szájára nem jöttek a megfelelő szavak. Bizonytalanul kikászálódott Esther ágyából és lassú léptekkel indult el a szoba ajtaja felé. Miközben érezte belső zűrzavarát nehézkesen lecsillapodni és látta Éli-t, amit ismét kinyitotta nagy kék szemeit. A kisfiú szíve csapdába esett pillangóként verdesett, arcán a szégyen mélypiros folttá állt össze és megrökönyödve pihegett a benti félhomályban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése