Sajna ihlet téren semmi új, nincs ötletem, nem tudok összpontosítani sem, így "mirelit irományt" húzok elő most. Csak hogy ne essek ki a gépírás gyakorlatból. Kb. 2005-ös (vagy 2006-2007-es), beteg, béna, tini emoság. A Note to self egy felvonásos folytatása, ami -szerintem- totál elrontotta a sztorit. De ebben a punnyadt ínséges időben ne válogassunk ehhehh...
Warning: heavy angst, self-harm, self-hatred, mental health issues, sadness, masochism, loneliness, blood etc.
Sometimes love can leave you blind
- Szeretsz még engem?
Sonny kérdése olyan kétségbeesett volt, mint az arckifejezése. Mint egész önmaga.
Emily meghökkent, majd hátravetette a fejét és beletúrt szőke hajába.
- Persze. Micsoda buta kérdés ez?- felháborodás áradt a szavaiból. Majd ismét a mobiljára nézett. Egész nap ezt csinálta szinte. Akkor is, mikor Sonny meg ő együtt voltak.
Sonny a választól nem lett nyugodtabb. Tisztában volt vele, hogy hatalmas hibát vétett, mikor jó pár hónappal ezelőtt egy szó nélkül hátrahagyott mindent és elment. Köddé vált és cserben hagyta a lányt, aki az életet jelentette neki. Nem kellett volna, erre hamar rájött, de zavarodott volt és hirtelen cselekedett. Sokáig nem is mert visszajönni, mert rettegett hogy elutasítás várja csak. Végül visszajött, de fura közeg fogadta. Bár mind Emily, mind az édesanyja biztosították a megbocsátásukról, valami megváltozott. A szavak, a tettek, nem az újrakezdésről tanúskodtak. Sonny nem költözhetett vissza Emily-ék Smithfield-i házába, persze nem is várta ezt el, de jól esett volna neki ez a fajta bizalom. Mégsem kínálták fel neki ezt, így a munkahelyén, egy ogdeni bár raktárának matracán húzta meg magát. Ogden pedig nem volt közel Smithfield-hez, egy óra volt az út, és még több szinte végtelen a bocsánathoz vezető ösvény. Pedig Sonny mást sem szeretett volna, mint bizonyítani, hogy szívből megbánta azt, amit tett, hogy fájdalmat okozott embereknek, akik segítettek neki és hittek benne. És ezáltal távolságot teremtett. Ők hátraléptek egyet és más szemmel nézték mint eddig. Mint egy kívülállót. És a mindennapi dolgokból látszott ez leginkább. Szavak, gesztusok, tettek, például nem hívták meg Emily testvérének Julieth-nek az eljegyzési vacsorájára sem.
És Emily is más lett. Tartózkodóbb, örökösen elfoglalt sosem ért rá és mindent a pörgős életével magyarázott. Tanulás, munka, alig volt ideje és ha volt is, azt nem azt Ogdenbe való utazással akarta tölteni.
Így hát Sonny jött el hozzá, de az együtt létük ideje is inkább kínos hallgatásokba torkollott. Emily állandóan a telefonját nézegette, írt rajta és nevetgélt valamin, amit nem osztott meg Sonny-val, így a fiú azon töprengett hogyan tudná Emily-t biztosítani a benne még mindig hevesen tomboló szerelemről. De Emily mintha mérföldekre lett volna tőle, pedig mindössze pár méter választotta el a kanapétól, ahol ült. Sonny végül félénken felállt és a lányhoz ment, aki erre meglepve tette le kezei közül a mobilját. Tekintete értetlenséget tükrözött.
- Baj van?
- Nincs kedved sétálni?-érdeklődött Sonny halkan és nem merte megérinteni Emily-t pedig égette a vágy hogy ezt megtegye, annyira vele akart lenni, újra szoros, szédítő közelségben, mint régen. Fogni a kezét, megölelni és megcsókolni őt. Mióta visszatért nem volt erre módja, falak álltak elé, semmi biztató jelzést nem kapott és érezhető távolságtartásba ütközött.
- Hát ez nem fog menni ma, sok a tanulnivalóm. - húzódozott Emily, de mégsem fogott neki a leckének, hanem tovább nyomkodta a telefonját, míg Sonny ott volt, végig ezt csinálta és azt sem vette volna észre, ha Sonny feláll és kisétál a házból.
***
A házibuli fergetegében, a zene hangos ütemében könnyű elsodródni és egyik italt lehajtani a másik után. Sonny is így tett, pedig el sem akart jönni ide, de Emily erősködött és végül engedett neki. És most ittasan, szédülve és émelyegve rótta egy számára ismeretlen ház szobáit Emily után kutatva, aki egyik pillanatban villámgyorsan tűnt el mellőle.
Sonny feje lüktetett, a gyomra fájt, szemei előtt összemosódott minden, egy ideje amúgy is rosszul látott és összeolvadtak előtte az ábrák, színek, rémisztő elegyet alkotva.
Ez főleg akkor öltött nagyobb mértéket, ha ideges volt és most ehhez társult a magány. Egyedül inni cseppet sem jó elfoglaltság, Emily most mégis erre ítélte, mert alighogy beléptek a házba, máris kámforrá vált pár barátnője társaságában.
Sonny végül rátalált a lányra. A hátsókertben iszogatva és felszabadultan nevetve, de amint Sonny odalépett hozzá, a hangulata megfagyott és kérdőn bámult rá. Ahogy a barátnői is elnémultak és burkolóztak cinkos hallgatásba.
Sonny rögtön zavarba esett és abszolút fölöslegesnek, zavarónak érezte a jelenlétét. Lelkét marta az ellenséges közeg és a felé sugárzott elutasítás. Izzadt lett a homloka, a hangja elcsuklott.
Ahogy néztek rá, ahogy vizslatták egyfajta lenéző fölényességgel, a középiskolás szenvedéseit juttatta eszébe és az okot, ami miatt nem ment vissza tanulni.
- Hát te? Valami gond van? - kérdezte Emily.
- Csak szeretnék veled beszélni. - felelte Sonny lehajtott fejjel.
Emily barátnői jelentőségteljesen megköszörülték a torkukat és egymást bökdösték oldalba, aztán távoztak és hirtelen csak Sonny meg Emily maradt a hátsókert papírpoharakkal és italosüvegekkel borított teraszán.
- Na, most elégedett vagy?!- csattant fel dühösen Emily.
Sonny mellkasa összeszorult és az arcába hullott fekete haján át pillantott a lányra. Elveszett a szépségében újra, ugyanakkor fuldoklott a kétségekben, amik gyötörték.
- Ne haragudj, én csak nem találtalak és...
- Jó ég, részeg vagy!- csóválta a fejét Emily és egy pillanatra megérintette Sonny vállát, majd mint aki realizálta mit tesz, arrébb is húzta az ujjait.
- Igen, igaz. Bocsáss meg!- ismerte el Sonny.
- Nem nagy ügy. - vont vállat Emily.
- És bocsáss meg mindenért, amit valaha ellened tettem. Milliószor megbántam, de nem tudom eltörölni. Úgy érzem, megérdemlem a büntetést. - hadarta Sonny és érezte ahogy a vér átszáguld az arcán, forróvá és pirossá téve azt.
Emily nem teljesen értette.
- Nincs szükséged büntetésre...
- Én úgy érzem, hogy van! Gyűlölöm magam, amiért rosszat tettem ellened! Minden fájdalmat megérdemlek!- vágott a lány szavába felhevülten Sonny és hogy szavainak nyomatékot adjon, felkapott a földről egy törött sörösüveget.
- Mi a fenét akarsz azzal? - sandított rá Emily döbbenten.
Sonny nyelt egyet. A torka fájt, a tüdeje perzselt és melege volt, a szíve őrült ritmusban kalapált, az agya zsongott. De kimondta, ami eddig csak belül volt hangos.
- Azt szeretném, hogy bánts! Húzd végig az üveget a bőrömön. Azt akarom, hogy vérezzen. Okozz fájdalmat, mint ahogy én okoztam neked, mikor elmentem.
Amint kimondta, könnyebbséget érzett, várakozó remegések szaladtak végig a testén. Emily viszont elfehéredett, mély döbbenet jelent meg az arcán.
- Te megőrültél Sonny! Istenem, te beteg vagy! Hogy kérhetsz ilyet tőlem?!- rivallt a fiúra.
Sonny szemei előtt fekete lett minden, egy pillanatra azt hitte, elájul, de utána tiszta lett a kép és Emily vádló tekintete meredt rá.
- Szeretlek. Nem is tudd mennyire. Helyre szeretném hozni. - suttogott és egy meleg könny gördült le az arcán, olyan gyorsan, hogy eltörölni sem maradt ideje.
- Hát így nem fogsz helyre hozni semmit! Vezekelni akarsz? Mert azzal jobb lesz? Szerintem eleget ittál mára, pont ideje visszamenned Ogdenbe! Én még maradok és igyekszem elfelejteni ezt a sok baromságot! - ezzel Emily beviharzott a házba. Nem hagyva Sonny-nak mást csak válasz nélküli kérdéseket, kételyt és a nyirkos kezében lévő törött üveget.
***
Ha nem dolgozott és nem volt zenekari próbán az együttessel, Sonny gyakran meglátogatta az édesanyja sírját. A szívében még mindig nem tudta elviselni hogy a nő, akinek az életét köszönhette és oly sok gondoskodást, jóságot adott neki, nincs többé, mert egy alattomos betegség legyőzte. Pedig minden percben szüksége lett volna rá, a támogatására, az erőt adó ölelésére.Édesanyja volt az egyetlen, aki elfogadta úgy ahogy van és szeretete egy kiapadhatatlan folyamként hömpölygött Sonny szívébe. És Sonny még most hosszú hónapokkal a halála utána sem tudta, mihez kezdjen nélküle, ki öleli meg, kinek mondhatná el a fájdalmait? Mert azok, alattomos tüskeként fúródtak mélyen bele. Emily sosem ért rá meghallgatni őt, a banda beli társak, meg csak addig voltak vele, míg a próba vagy fellépés tartott.
Sonny ült a vakítóan zöld fű között és nézte anyja szürke márványsírját, a vázában lévő színes szirmú virágokat, az arannyal vésett betűket a névtáblán.
- Úgy hiányzol, anya! Bárcsak még együtt lehetnénk!
A magárahagyottság több mázsás sziklaként omlott rá. És mintha eltemette volna őt is jó mélyre. A sírás, a tehetetlenség belül összepréselte és ettől az érzéstől a fiú olyan erővel szorította össze a száját, hogy az ott lévő két kis karika nyomán apró vércsepp jelent meg az ajkán. Érezte a vér fémes ízét, de nem törődött vele.
- Veled akarok lenni!
Sonny most is a halálra gondolt, mint minden nap. Kezével durván letörölte könnyes arcát, vörösre felhorzsolt bőrt hagyva, majd hirtelen lefeküdt a sírra. A virágok színei villantak a szemeibe és a kőangyalok szelíd, megértő arca. Felgyorsult a szíve, ahogy a márvány jéghidegsége a hátába sugárzott, de nem bánta. Most kicsit közelebb lehetett az édesanyjához.
***
- Emily...nagyon szeretlek...- suttogta Sonny és a kezében lévő pengével szív alakú vágást ejtett az alkarján. Az érzés ismerős volt, de mégsem tudta elfojtani a hangosabb sóhajt, mikor a fájdalom átjárta és sötét színű vér feltartóztathatatlanul áttört megsebzett bőrén. Egyszerre lett melege és kezdett el fázni, az adrenalintól gyorsabban vert a szíve.
Emily ma sem ért rá vele találkozni, pedig már napokkal ezelőtt megbeszélték. Sonny már a házuk felé tartott, mikor a lány felhívta telefonon és lemondta a találkozót. Azt állította, fontos programja akadt, amin muszáj részt vennie és hogy máskor majd bepótolják a mai napot. Sonny csüggedten vette tudomásul, visszabuszozott Ogdenbe. Egész úton hányinger gyötörte és lázasnak érezte magát. A kocsma már zárva volt, mire odaért, bement a kulcsaival, de addigra már alig állt a lábán és nagyon szédült, hideg izzadtság borította mindenütt. Lefeküdt a raktárban lévő félhomályos sarokban a matracára, de ez sem segített. Egész éjjel hányt és úgy érezte, mintha kiszakították volna a lelke egy darabját. Miért löki el magától Emily? Miért nincs rá szüksége, mint neki a lányra? Sosincs egy csepp ideje sem, hideg és mintha kerülné. Mintha még mindig büntetné, de ezt szavakkal nem adja a tudtára.
Hajnaltájt Sonny jobban lett valamivel, a hányása elmúlt, a gyomra összeszűkült és erőtlen volt, de ezekkel szemben új erőre kapott az öngyűlölete, akkor vette elő a pengét. A vérrel együtt pedig a már kínzó, beteljesülést hiába kutató szerelem is elöntötte Emily iránt.
Kábultan nézte az alkarján lévő szívre emlékeztető vágást. Vér kezdett megszáradni a sérülés szélein sötétebbé téve azt.
Emily megfoghatatlan volt, mint egy illúzió. Mint valami délibáb. Sonny nem juthatott a közelébe. Pedig mást sem szeretett volna. Látni a mosolyát, átkarolni a vállait, megsimogatni az arcát.
Sonny a tenyerébe nyomta a pengét és erősen összezárta az ujjait. A kezére pillantott és vér buggyant ki vádlóan az ujjai között. Felnyögött, a fájdalom úgy futott végig a gerincén, mint az áramütés. Magával hozva a bűntudatot, a szorongást, amit egyébként is mindig érzett. A teste megfeszült, a kellemetlen érzés bénítóan elárasztotta az agyát, verejtéket ültetett a homlokára és halántékára, árnyékot húzva a szívére és dacos, nehezen értelmezhető lüktetést teremtve az ágyékánál.
***
- Hoztam neked valamit!- Sonny hangja idegesen megremegett, ahogy Emily elé tolt a kis szürke dobozt a lány otthonának nappalijának asztalánál.
- Mi ez?- nézegette a dobozt kérdőn a lány.
- Nyisd ki!- kérte Sonny szelíden.
- Oké. - Emily kezébe vette a dobozkát és felnyitotta a fedelét.
Csend szállta meg a házat ebben a pillatban. Emily csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
- Egy gyűrű?!
Sonny bólintott.
- Az édesanyámé volt. Szeretném, ha ezentúl te viselnéd.
Nem is olyan régen akadt rá erre az ékszerre, mikor a raktárban, egy magányos este, egy üveg ital és zene társaságában múlatta az idejét és anyja holmiját rendezgette. Még emlékezett erre a fehér köves gyűrűre, amit édesanyja viselt, de amikor beteg lett és kórházba került, az ékszert már nem hordhatta.
Mikor megtalálta, Sonny azonnal tudta, hogy ezt a gyűrűt Emily-nek szeretné ajándékozni.
Emily megrázta a fejét.
- Nem! Ezt nem fogadhatom el!
Sonny érezte hogy elsápad és belülről jövő remegés vesz erőt rajta.
- Kérlek! Nekem sokat jelentene!
De Emily hajthatatlan volt. Dühösen letette a dobozt az asztalra, anélkül hogy a gyűrűt egyáltalán kivette volna belőle.
- Nem! Ki van zárva! - tiltakozott ingerülten.
- De miért nem?- kérdezte halkan Sonny.
- Mert nem és kész! Nem adhatsz nekem ilyen gyűrűt, mintha minden oké lenne! Te leléptél egy rohadt szó nélkül és itt hagytál hónapokra egyedül gyötrődve! És most azt akarod, hogy viseljem az anyukád gyűrűjét?! Mert ezzel azt hiszed, mindent megoldasz?! Hogy egy csapásra eltűnik az a sok fájdalmas érzés, amiket heteken át éreztem? Ez volt a célod? Elkápráztatni egy csillogó ékszerrel, megvenni a szerelmemet? Mit képzelsz magadról?!- Emily hangszíne számonkérően élesen szinte felnyársalta.
Sonny rémülten nemet intett.
- Nem fogom felvenni a gyűrűt, felejtsd el! - Emily arca az indulattól vörös színre váltott.
Sonny megsemmisülten pislogott rá, úgy érezte, hányni fog, émelygése, a fejfájással, az elmosódó látással és zavarodott pánikkal együtt eluralkodott felette.
- Csak azt szeretném, ha tudnád, mennyire szeretlek. Meg akartam mutatni... - lehelte elkeseredve.
A lány erre nem mondott semmit, haragosan nézett rá, amikor is telefonjának csörgése szelte keresztül a nappalit. Sonny összerezzent a hirtelen hangoktól, Emily-re nézett, a lány pedig a telefonjára.
- Most menj el!- mondta és a kezébe vette a telefont majd a szobája felé sétált vele.***
Szerintem nincs befejezve, vagy nem tudom, nagyon régen íródott már és sejtésem sincs, direkt van e ez így hagyva, vagy elfogyott az ihlet, de nekem hiányérzetem van kissé és gőzöm sincs mi ez a kettős vonal, de nem bírom eltűntetni :S
Azt a bizonyos fotót Sonny együttes beli társai mutatták, illetve igyekeztek titkolni, de Sonny mégis meglátta.
Senki sem tudta, honnan eredt, állítólag egy Adam nevű fiú töltötte fel a netre, aki egy másik sráctól szerezte, de hogy pontosan kitől származott a kép azt homály fedte.
Sonny akkor már napok óta csak a bár raktárának matracán hevert és ivott, hol többet, hol kevesebbet. Mikor a képet meglátta, bár elég részeg volt, józanító hűvösséget érzett, mintha egy vödör vízzel öntötték volna le. Csak nézte a fotót, ami egyértelműen a barátnőjét ábrázolta teljesen ruhátlanul. Emily mosolygott, egyszerre kislányosan és felnőttesen. És sokat sejtetően. Úgy mosolygott, ahogy annak idején rá is a szobája ágyának mélyén.
Sonny nézte a hosszú, szőke hajtincseket, amint huncut módon omlottak Emily fedetlen vállaira, nézte a bőre egészséges halványrózsaszínségét, testének kanyarulatait, ahogy karjait játékosan a mellkasa elé rakta, de a lényeg így is látszott, ahogy a takaró is alig rejtett el valamit a csípőjénél.
A kép kockái, minden apró része beleégett az agyába, a szemébe könnyek tolakodtak, a mellkasa fájni kezdett, erőtlenség fogta el. A fejében a kusza, sokkos gondolatok száguldása mellett összeállt a kirakós egy hektikus egészé. Hogy mindennek oka volt. Az eltávolodás, a csókok és ölelések elmaradása, a rideg tárgyilagosság, a fura telefonhívások, a hangulatingadozások, a rá jutó kevés idő.
A hazugságok...
Sonny már csak azt nem tudta pontosan, hogyan kezelje ezt az egészet.
Nem bírt Ogdenben maradni és várni, míg Emily-nek lesz ideje egy találkozóra, bejelentkezés nélkül ment el hozzá Smithfieldbe.
Szerencsére otthon találta, bár a lány enerváltan fogadta és ez az érzelem akkor sem tűnt el az arcáról, mikor Sonny remegő kezekkel elé tartotta a telefonját, megmutatva neki a fotót.
Emily nem hökkent meg túlságosan.
- Gondolom nem kell magyarázni ezen semmit, sejtettem, hogy egyszer ráakadsz, hisz ami felkerül a netre ott is marad...- sóhajtott fel.
- És ez a kép azt jelenti, hogy...- Sonny ki sem merte mondani, de Emily sivár arccal biccentett.
- Igen. Volt valakim egy rövid ideig és nem is ő volt az utolsó, akivel együtt voltam melletted...
A szavak mintha egy távoli helyről értek el volna a fiúhoz.
- Hogyan?!- és tetőtől-talpig leizzadt.
- Ne akard, hogy ismételjem Sonny. Nem akarok több fájdalmat okozni neked.- ingatta a fejét Emily.
- Mióta?- kérdezte Sonny és megbicsaklott a hangja.
- A visszatérésed után kis idővel. Olyan zavaros lett minden! Hülye voltam, hogy engedtem azt az ostoba fotót azzal az idióta sráccal a suliból, tudattam volna, hogy visszaél vele, de már mindegy és nem hibáztathatsz csakis engem! Eltűntél, úgy hogy nem szóltál előre, mintha semmit sem jelentettem volna számodra!
- Én sosem csaltalak meg. - suttogta Sonny könnyek között.
Emily kis ideig csendben maradt és szánakozva nézett a fiúra.
- Túl sok volt már minden, képtelen voltam rendezni magamban az érzelmeket. Félresiklott az egész és már semmi sem ugyanaz. Hiába akarom, hogy így legyen.
- De szeretlek Emily! Te vagy az életem, az egész világom...- Sonny ügyetlenül próbálta szavakkal elmagyarázni, mit jelent számára a lány, de Emily nem akart további vallomásokat, mert gyorsan közbevágott.
- Nem tudok megbízni benned. És így nincs értelme egy kapcsolatnak. Sajnálom...
Sonny nem emlékezett ezekután mit mondott, vagy mondott e még valamit, hogy Emily kikísérte e az ajtóig, vagy egyedül lépett ki a smithfield-i ház kijáratán.
Azt sem tudta, meddig várt a buszra, csak érezte, hogy szemerkélt az eső és feltámadt valami baljós, hideg szél. A következő emlékképe az volt, hogy a szinte teljesen üres éjszakai járaton ült Ogden felé és a fejét az ablakhoz döntve nézte a koromsötét, gyorsan elsuhanó tájat. Tompa volt, zsibbadt, a tüdején súlyt érzett és szemeit áztatták a fájdalom kíméletlen könnyei. Sonny összerándult és lenézett, felhúzódott pulóvere ujjánál látható volt a karján lévő seb.
Egy jel.
Egy emlékeztető. Dühös-piros és lassan gyógyuló.
És szív alakú.
Egy történetet elevenít fel majd, akárhányszor Sonny rápillant. És remélhetőleg a heg majd örökre vele marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése